Hetedhéthatár | hiányérzet

Szépirodalom - vers

hiányérzet

 

képek illatok hangulatok kavarognak bennem
régi történetek zajos kakofóniája keveredik
jelenem
homályos színekbe burkolózik
mindennapi létem fura bakugrásait
olykor már magam sem tudom követni
virtuális és a valóságos világ
szürreális keverékében lebegek
mondd
miért lophatják meg múltam lelketlen árnyak
hogyan sajátíthatják ki kilátástalan jövőm
legapróbb reménymorzsáit is
nincs levegőm
kihunyt az alagútvégi fény
az igaz beszédet hüllőarcú zombisereg
jellemtelen skandálása nyeli el
már
nem kapjuk fel fejünket karaktergyilkosságok
gyűlöletbeszéd vagy sunyi torzítások hallatán
lapítunk mint űzött csatornapatkányok
hiányérzetem túlcsordul
mint kelő tészta anyám szakajtója peremén
ám belőlem nem lesz soha kovász
mindazt
nem adhatom tovább mit lelkem rejteget
nem gyújtok lángokat
csak várok
egyre várom hogy kihunyjon belőlem a parázs
mely tápláló venyigére vágyik
hangom lassan elhalkul felzabálja az éter
s keblére ölel a csönd

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “hiányérzet”


  1. Szomorú, de tökéletes korrajz. Az ember végül ledermed a kilátástalanságtól.
    Gratulálok a vershez.
    Klára

    Hozzászóló: Kamarás Klára | 2017. szeptember 10., 18:55

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés