I. 20.
Vidéki város színháztermében ülök, nem tudom kivel, várom a helyi iskolák kulturális vetélkedőinek győztes tanulóit, akik most egy gálaműsorban szerepelnek. A rendezvényt a polgármester üdvözli, hangzatos megnyitója után egy fiatal műsorvezető szólítja a tanulókat a színpadra, ám a fellépésük balul sül el, a színre érkezők belesülnek a produkcióba, vannak néhányan, akik bele sem kezdenek a versmondásba. Nagyon sajnálom a gyerekeket, hogy ilyen felkészületlenül jöhettek ide, közben Emily unokámra gondolok, aki mindegyik bekonferált verset meg dalt tudja, mivel nem lámpalázas, megmenthetné ezt a délutánt…
***
I. 26.
Decemberi ünnepi műsorra invitálják a szervezők betegeiket a kőbányai egészségházba. Szürke délutánon utazok a kilences busszal a helyszínre. A zebránál látom, hogy néhány hajlott korú házaspár is érkezik; egymás kezét fogva csúszkálnak a jeges úton, érdekes, hogy most milyen ráérősek, bezzeg amikor vérvételre jönnek reggel hétre, a buszon még agonizálnak, az ember szinte megsajnálja őket, ám amikor a járművekről leszállnak, szinte megtáltosodnak, olyan fürgén rohannak át az úttesten, meg felfelé az emeletre, akár a serdülő nyulak. Most ráérősek, komótosan érkeznek az egészségház nagy előterébe, ahol a könyvárus helyén egy bárzongorista és egy javakorabeli dobos várakozik a közönségre, valami bort vagy limonádét iszogatnak. Telik-múlik az idő, de nagyon kevesen vagyunk, talán harmincan lehetünk. A portást kérdezem, mikor kezdődik a műsor, azt válaszolja, nem hiszi, hogy ilyen kevés ember előtt fellépnek a művészek, mert kétszáz nézővel számoltak. Mégis lesz valami, a zongorista játszani kezd egy régi számot, néhány pár szürke ruhában, a nők szürke horgolt sapkában, a férfiak pedig szürke kalapban nagyon lassú táncba kezdenek, olyanok, mintha korcsolyáznának…
***
II. 03.
A balatoni nyaralóba német vendégek érkeznek, heteket töltenek itt, igencsak jól érzik magukat, semmi jel sem mutat arra, hogy készülnének elmenni, pedig mindjárt vége a nyárnak, a közeli családtagok még nem is nyaraltak, pedig még szeretnének néhány napot itt eltölteni. A párom fia azt javasolja, hogy tegyek fel valami hangos, zagyva kortárszenét, mert azt utálja a vendéghad. Így is teszek, beszerzem ezeket a CD-ket, és szólnak hangosan. A vendégek nem tudják mire vélni, befogják a fülüket, aztán sietve kapkodják össze holmijukat és pakolnak be az autóba…
***
II. 04.
Felsőkövesden gyönyörű házam van, legszebb a fürdőszobám, örülök a kabinnak is, mindenütt drapp és kávészínű márványburkolat, mint a mesében, gyönyörűek a kilincsek és a csapok, akár a katalógusban látott fürdőszobát látnám, amilyenre mindig is vágytam, de szerény keresetemből, tíz dolgos életemben sem futná ilyenre, – most meg itt van, mint a mesében. Párom int, hogy mindig gondosan zárjam be az ajtókat, meg a hatalmas kaput, amikor dolgozni indulok. Kimegyek az úttestre, nézek felfelé és örömmel tölt el, hogy komoly, szép házban élhetek; nézem a domboldal házai elég rozogák, az egyik mintha üvegfalú lenne, átlátok a falain – látom a konyhát. Igen egyszerű, mintha csak a vaszari konyhánkat és annak egyszerű berendezését látnám: egy zöld-fehér üveges konyhaszekrény, egy fehér tűzhely, középen a viaszosvászonnal borított asztal, a sarokban a hűtőszekrény, azon tálca – kék szódásszifonnal meg néhány pohárral. Kicsit elérzékenyülök a látványtól, de elégtételt is érzek, hogy annyi dolgos év után, itt a puszta központjában álomházam lehet. Még a buszon is ez jár a fejemben, amikor meglátom a baranyajenői általános iskolát fehér oromzattal – leszállok a buszról és rohanok az iskola felé, nehogy lekéssek az órámról…
Hozzászólások