Élt a városunkban, még a kétes kimenetelű rendszerváltás előtt, egy igen fura alak. Hosszú, pipaszárlábain nevetségesen lobogott mindig a nadrágszár, melyet ruhaszárító kötéllel fogott össze a derekán, s jártában úgy kapkodta fejét jobbra-balra, mint egy rémült kócsag. Télen-nyáron szürke gyapjúpulóvert viselt és egy kikopott baszksapkát, melyről a legalaposabb szemlélő sem tudta volna megállapítani, milyen színű volt újkorában. Nos, erről a madáremberről azt rebesgették, hogy valamikor, közvetlenül a háborús idők után, képzőművészetit végzett Bukarestben s ott alapított családot is, de nagyszülei halála után valamilyen okból mégis egyedül tért haza. A ház mindvégig úgy festett, mint ahogy elődei, valamikor a tizenkilencedik század végén felépítették. Apró, rácsos ablakaival, homlokzatán a két sarló által közrekerített egyes ekével és a „galarja” gránátalmás faragványaival, bárki a város helytörténeti múzeumának nézhette volna. Amíg erejéből tellett, naphosszat a kertben szorgoskodott, gyümölcsfát oltott, egres- meg ribizlibokrokat nyírt s kapálgatta azt a néhány zöldségágyást, melyre csak délután jutott kevéske napfény a fák miatt. Lényegében innen került ki a mindennapi betevője, mert állandó munkahelye sohasem volt. Fiatalabb korában festegetett és a képek árából tengődött egy darabig, aztán egy hajdani évfolyamtársa közbenjárására hozzájutott egy soványka segélyhez, melyet a megyei képzőművészeti egyesület utalt ki számára, gyenge idegzetére való tekintettel. De volt Mátyusnak (így hívták a fura piktort) egy megrögzött szenvedélye, mely a hetvenes években faluról falura, házról házra kergette s mely tavasztól késő őszig nem hagyta nyugton. Össze akarta gyűjteni, meg akarta menteni a végső pusztulástól – ahogy ő szokta némi pátosszal hajtogatni – a környék tárgyi hagyatékát, mely akkoriban a paraszti porták csűreiben, padlásain még itt-ott fellelhető volt. Pénzzel azonban nem fizethetett, így naphosszat kaszált, kapált, gyümölcsfákat oltott a kacatokból előbányászott stafírungos ládákért, egy-egy foszladozó verzselt ingért vagy szőttesért. Legnehezebben a bogláros övektől és az ezüstkösöntyűktől váltak meg a gazdák, de ő mégis kicsikart néhányat tőlük. Volt az egyik faluban egy magatehetetlen özvegyasszony, aki már alig tudott segítség nélkül hátratotyogni az árnyékszékre. Mátyus nála húzta meg magát egy ideig. Fát aprított, megseperte az udvart, lekaszálta a kert füvét s még kenyeret is sütött kettejüknek. Az anyóka tudta, hogy halála után a szomszédok széthordják majd összes hátramaradó holmiját, így távozásakor Mátyusnak ajándékozta a már jó pár generáción keresztül anyáról leányra testált rubintköves kösöntyűjét, meg egy jófajta korallkalárist. Úgy gondolta, nála lesznek a legjobb helyen, mert csak ő ismeri a valós értéküket.
Így élt Mátyus évtizedeken át. Otthon csak ritkán bukkant fel, rendszerint tavasszal, vagy késő ősszel, hogy rendbe szedje gyümölcsösét és elveteményezze vagy betakarítsa azt a kevéske zöldséget, amit a kert megtermett. Egy idő után azonban, egyre hosszabb ideig tartózkodott a parányi, roskadozó kunyhóban. Néha látni lehetett hórihorgas alakját, amint alkonyatkor szinte lopva oson haza, hóna alatt egy fél kenyérrel vagy egyéb apró motyóval. Szomszédai tudni vélték, hogy a rendetlen étkezés meg a nélkülözés kikezdte a gyomrát s régi idegbaja is úrrá lett rajta. Ekkor már senkit sem engedett be udvarára, s ha leszólította valaki az utcán, riadtan bámult rá pár pillanatig, aztán szó nélkül faképnél hagyta.
Lakott a közvetlen szomszédságában egy román család. A férfiről mindenki úgy tudta, hogy katonatiszt, de egyenruhában senki sem látta hazajönni. Felesége magas, szőke nő volt, az a fajta, aki keményen küzd az idő pusztításai ellen. Vastag púderréteg és kirívó smink nélkül soha sem lépett ki az utcára, de elevenen ficánkoló szemgolyói a minden hájjal megkent nők ravasz tapasztalatairól árulkodtak. Amikor Mátyus már hetek óta nem mutatkozott, a szomszédasszony erős kisüstivel, kaláccsal és gyümölccsel pakolta meg szatyrát és átsurrant a megrongált kerítésen. Mátyus éppen szunyókált puritán, gyalulatlan deszkából eszkabált ágyán s alig értette, mi is történik körülötte. Soknapos koplalása legyengítette, s csak homályosan derengett előtte a kikent-kifent asszony negédes ábrázata. A talpraesett nő egy rövid ejnyebejnye és színpadias dorgálás után kezébe nyomta a kisüstis üveget és biztatta, hogy húzza meg, az majd rendbe hozza. Mátyus inkább csak udvariasságból ivott egy kortyot, de utána rögtön fel is köhögte: összeszáradt gyomra nem vette be az erős itókát. Aztán a kimázolt hölgy asztalkendőt kotort elő szatyrából és felszeletelte a finom, foszlós kalácsot, melléje szőlőt és narancsot tett ki egy tányérra. A piktor évek óta nem evett ilyen finomságokat. Tört a kalácsból s egy kis gerezd szőlőt is megevett. Jólesően járta át gyomrát a friss eledel. Másnap a szomszédasszony kövér húslevest és tejfölös töltöttpaprikát hozott s miközben sürgött-forgott az asztal körül, tekintetével serényen leltározta az évek során összegyűjtött értékes holmit: a falon csüngő két bogláros övet, a teljes női öltözéket, kancsókat, szőtteseket. A harmadik napon már célzásokat tett Mátyusnak, adná el neki a festett almáriumot meg a korallgyöngyöt. Mátyus szó nélkül neki ajándékozta mindkettőt. Azonban a kezdeti lakmározás után, egyre kevesebbet tudott enni a szomszédasszony főztjéből. A nehéz, zsíros ételek úgy nyomták a gyomrát, mintha öklömnyi kövekkel töltötte volna meg. Egyik nap, miután fasírtat evett paradicsommártással, szabályosan rosszul lett. Másnap már ágyban találta a tiszt felesége. Olyan sápadt volt, mint a meszelt fal s egy falás sem ment le a torkán. Hiába kínálta, barackkompóttal, tejberizzsel, Mátyus csak ingatta bágyadtan a fejét. Amikor már beszélni sem volt ereje, szomszédasszonya kihívta a háziorvost, de az csak hümmögött és sóhajtozott: mindennek késő. Ilyen állapotban két-három napot is csak nagyon erős szívvel lehet kibírni.
De az a pár nap is elég volt, hogy a tisztfeleség apránként minden holmit áthordjon a kerítésen az éj leple alatt. Mátyust a szomszédok, meg a távoli rokonok összeadott pénzéből temették el, de amikor a virrasztók beléptek a házába, már csak egy rozsdás Vesta-kályhát és a deszkapriccset találták.
Hogy mi történt a sok elharácsolt értéktárggyal? Véletlenül az is kiderült. Rendszerváltás után egyik idős rokonom dél-németországi társas körúton vett részt. Egy antikváriumban ráakadt arra az ezüstkösöntyűre, melyet az idős özvegyasszony adott Mátyusnak. Néném jól ismerte az ékszert, mert egyetemista korában ő is kutatta a környék népi hagyatékát, de az anyó akkor még semmi pénzért nem akart megválni tőle. Nos, a bajor kereskedő előtt megjátszta a gazdag vevőt s az ár felől érdeklődött. Az olyan összeget mondott, hogy a „vásárlónak” meg kellett fogóznia. Vadonatúj BMW-t lehetett volna belőle venni.
Hozzászólások