Tehát meghaltam. Rögtön sejtettem, amikor angyallá változott a pillangó. Ilyenformán szó sincs mágiáról, apám, anyám igaziak, én pedig bejutottam abba a zónába, amiről már végképp lemondtam. És most mégis benn vagyok, ráadásul kiderül, hogy a Paradicsom és É–2 egy és ugyanaz a terület, régi nevén Föld, ahonnan az őseim menekültek 5 milliárd évvel ezelőtt – ugrott szívem a torkomba. Hihetetlen, fantasztikus, elsősorban azért, mert a naprendszer valamennyi bolygójával együtt elpusztult – fúrtam tekintetemet édesapám szemébe.
– El. A Föld, szeretett terránk[1] kivételével.
– De akkor miért léptek olajra, bocsánat, menekültek el a Földről az emberek, és bolyonganak azóta is szerteszét a kozmoszban, már ha egyáltalán élnek még?
– Mert a legtöbben a tudósokat követték, akik percre kiszámították, mikor omlik össze a naprendszer. Ezért szálltak űrhajóra, és születtünk az űrben mi, utódok beleértve téged is. Mindezt elkerülhettük volna, ha a tudósok helyett a Bibliára hallgatunk, mely védelmet és örök életet ígér minden Isten parancsolatai szerint élő embernek.
– Tehát a Föld, tudomány ide, prófécia oda, megúszta. Meg te is, anyám, mindenki, aki űrhajón igyekezett az emberiség legnagyobb katasztrófáját túlélni.
– Nem mindenki, egyesek, közülük is csak azok, akik megbánták, ugyanakkor jóvá is tették bűneiket, és immár fenntartás nélkül hisznek a menny és Föld Urában.
– Alleluja!
– Alleluja! – ölelt át még egyszer. – Ugye, milyen jó érzés, megtalálni az Úristent.
– Nagyon – áramlott szét bennem valami végtelen békesség, és életemben először éreztem úgy, hogy nem kívánkozom sehova: megérkeztem, itthon vagyok.
– Pompás! Most pedig uzsgyi, ki az ágyból, reggelizzünk meg, aztán sétáljunk egyet a kertecskénkben!
Így is tettünk, megreggeliztünk, majd kiballagtunk az utcára.
– Dicsértessék! – köszöntöttek jobbra-balra régi ismerősként bennünket, mi meg vissza udvariasan mosolyogva.
– Csupa boldog, tiszta arc, tekintet. Ez itt tényleg a boldogság paradicsoma – ujjongtam.
– Ja, ahogy az Úr elrendelte. Igaz, itt nincs is ok a szomorgásra, mert az Édenben senki sem érez fájdalmat, sohasem beteg, irigy, acsarog, és nem akar egy lelket sem kirabolni, megölni.
– Merthogy pénz és halál sincs.
– Nincs, Jehovának hála, áldassék a szent neve.
– Jut eszembe! Hogy lehetséges az, hogy az E–2-n meleg és végig világos van, bár egyetlen csillaga sincs. Saját belső energiájából táplálkozó gázbolygó lenne, mint például a PSOJ318.5- 22 vagy Beta Pictoris? Ez persze mindent megmagyarázna, leszámítva azt, hogy egy ilyen izzó gázbolygón semmiféle élet sem létezhet.
– No, nézd a kis tudóst, újabban már az asztrofizikát is böngészi. A válasz egyszerű: az É–2 nem gázgolyó, a fényt, meleget pedig maga égi Atyánk lelke árasztja. Na, hogy tetszik a Paradicsom? – érdeklődött jó apám, miután alaposan kisétáltuk magunkat.
– Tetszik, ha nem is épp ilyennek képzeltem.
– Jobbnak vagy rosszabbnak?
– Természetesebbnek, olyan kertnek, mely tele van fával, virággal, itt-ott kis patakok csobognak, és a bárány együtt sétál a farkassal.
– Mint a régi Édenben?
– Mint a régi Édenben, míg az itteni szinte semmiben sem különbözik például az egykori New Yorktól. Már csak a Szabadság-szobor hiányzik belőle – néztem önkéntelenül a város fölött magasodó hegycsúcsra. – Hűha, mintha látnék ott fent valamit.
– Van is. Michelangelo mennyezetfreskójának szoborváltozata: Kiűzetés a Paradicsomból. Megnézzük?
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] Földünk. (lat.)
Hozzászólások