Incitatus, a süket szenátor, jóízűen zabálta a legénységi szecskát. Pénelopé, a nagyfarú felesége durcásan turkált ura mellett a jászolban, de közben szünet nélkül dőlt belőle a panasz. A vele szemben zabozó Júlia, a betegkosztos ló, talán nem is értette, hogy mit mesél neki a barátnője.
… – és én bolond! – folytatta Pénelopé – hogyhogy, nem vettem észre, már bakfiscsikó koromban aranyoskám, hogy ez se egy Hippios isten, csak egy divatos versenyló –, közben megvetően az ura felé bökött. Barátnője, Júlia, egy obsitos Centurio hajdani díszlova, türelmesen bámult, de már nem evett, mert mégse ment neki a rágás. Hiába is próbálta az elébb. Csak nyalogatta a zabot, mert a fogsorát másnapra ígérték. Meg különben sem értette, hogy mit mond itten neki vele szemben ez a kanca, mert Júlia egy kicsit hibbant volt már. Ráadásul olyan öreg is szegény, hogy csak azért nem esett össze, mert a jászolhoz volt kötve; és nem szeretett volna megfulladni.
… – és ez, mint szenátor! Hogy ne nyihogjak? A kéjenc Caligula szeretett barátja! És miért kapta a rangot? – Te is jól tudod, drága Júliám, hogy csakis azért, mert az uram, egy erkölcsöt és illemet nem ismerő ló. Avval a … – na, ki ne mondjam – némberrel neveletlenkedtek a Cézárjuk kedvéért, a vendégek mulattatására. – Pénelopé szeme még most is könnybe lábadt, Incitatus szégyentelen viselkedése miatt. Talán annál is jobban fájt neki, hogy titokban a történészek feljegyezték Caligula őrült tetteit, és azokban gyakran feltűnt az ura neve is. Pénelopé erőt vett magán, s folytatta a monológot, mert hiszen Júlia egy szót se szólt eddig.
… – Aztán azt az asszonyt meg jutalomból kiházasította Caligula egy germán testőrével. Az a boldog pár se gondolta akkor, hogy milyen büszkék lesznek majd a kései utódaik az ősnemesi voltjukra. – Pénelopé észre se vette, hogy Júlia egy ideje kimeredt, üveges szemmel bámulja, mint aki nem tudja, hogy ki beszél hozzá már régóta. – Úgy is volt. Barátnője tényleg még nem tudta eldönteni, hogy a Centurió arcát látja-e, vagy a régen elhunyt csikója hívogatja?
Pénelopé lehiggadt egy kicsit. Hiszen magát is szégyellte és sajnálta a régmúlt miatt, és az évek teltével, egyre többet rágódott a szerencse forgandóságán.
Ahogy megölték az őrült Caligulát, Incitátust rögvest ki akarták herélni; Pénelopé nemigen vette volna a szívére. De a fényűzést ő is szerette. És ha őszinte akar lenni magához, be kell, hogy vallja, élvezte a palotaistállót; a márványvályút, az aranyozott ivódézsát és a freskókat a falakon. A finom estéket, amiket a férje adott, ahol Róma krémje volt jelen.
Az is imponált neki, ahogyan az aranypatkók káprázatosan ragyogtak Incitatus patáján, mikor az aranyműves pedikűrözte. De az a marha ura, még avval sem törődött. És avval sem, hogy még langyosra se hűlt Caligula teste, de már a szolgák lelopták a patáiról az aranypatkókat.
Pénelopé nézte egy darabig, ahogy ura két pofára zabált. Megrázkódott az undortól; – mint egy barom, tényleg ide való, a legénységi istállóba. Na, és a házasélet! Más ló, már két patkóra állna, ha neki enyelegni lenne kedve. Incitatus pedig egy kehes, kiélt, rozoga csődör. És az ellátás is itt… – Ó te tehénszemű Héra! Mért is lett a felesége? – Ő, akinek őse Pegazus volt. De mért is zuhant ki az ura a szenátori méltóságból? – Caligula halála még nem ok rá.
Az egész csak az új császár, Claudius levele miatt történt, amit a szenátusnak írt. Abban elismeri, hogy Incitatus erkölcse ellen nincs kivetnivaló, elmebeli képességei is elegendőek voltak a szenátorsághoz, de mivel három év múlva konzul lenne, ahhoz már nincs meg a törvényben előírt vagyona, mivel gazdája halála után legénységi állományba vették feleségével együtt.
– Ezt azért kihagyhatta volna az a hibbant, sörívó Cézár – dühöngött Pénelopé, s szép szeme elsötétült a dühtől, mikor erre emlékezett.
Undorral körbenézett a zabáló társaságon. Megvetően kiköpött, de aztán nekiállt Júlia otthagyott betegkosztjának.
*
Egyébként másképp gondolt volna a szép farú kanca Claudiusra, ha feltárul előtte a közeljövő. Látta volna magát, ahogyan a császárral a hátán poroszkál Britanniában, Londinium lankáin. És egy cseppet se gyászolná férjét, mikor az, mint egyszerű polgári ló, Anciumban lábát törte, és kolbászként végezte.
Hozzászólások