– Mit csinálsz vasárnap? – kérdezte Feri Miklóst a villamosmegállóban, és esőkabátját összehúzta magán. – Még nem tudom. – Szeretnélek meghívni ebédre. Eljössz? Miklós egy kicsit gondolkodott, úgy tett, mintha latolgatna a választási lehetőségek között. – Igen! – mondta aztán határozottan. – Fél egy felé várunk! – Jó! Kösz a meghívást! Miklós régen várt már erre az alkalomra. Nem az ebéd izgatta, kíváncsi volt az öccsére, hogyan élnek, milyen lehet az a házasélet albérletben. Képeket próbált összerakni, de képzelete nem állt össze egy egésszé. Ferit csak úgy tudta elképzelni, amilyen otthon volt. Napokon keresztül vidám, vagy szótlan. Sokszor megfeledkezett a környezetéről, csak olvasott. Ez a szenvedélye volt a legerősebb. Úgy nagykabátban, sapkával a fején ült a meleg szobában és órákon át olvasott. Sokszor napokon keresztül aludt. Túlságosan rapszodikus volt ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan éljen. Miklós szemében így Feri házassága valahogy elképzelhetetlen volt huszonegy évesen. Vasárnap délelőtt, úgy kilenc óra körül elindult, egy csokor virággal a kezében, hóna alatt egy üveg rizlinggel. Az eső esett még ma is, az ég már egy hete komor fellegekkel volt kitapétázva. Olyan képet rajzolt az ember emlékezetébe, mintha sohasem változna már meg. A busz majd egy órán át zötyögött vele a Pest közeli faluba. Pontosan érkezett. Már várták a kapuban. – Szevasztok! – köszönt egy kissé megilletődve. Kinyitották a bejárati ajtót. Nem a környezettel találkozott, hanem az illatokkal. Vasárnapi ebéd volt. Eszébe jutott az otthon, az édesanyja, amint fodros kötényében főzi az ebédet. Ott sürög a konyhában. Miklós az apjával, meg az öccsével, Ferivel az udvaron beszélgetnek. A tavaszi napsugár és a szellő kellemes simogatása érződik. Jól esik ez a simogatás. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért pont egy tavaszi vasárnap jutott most éppen az eszébe. Hallani vélte az édesanyja hangját, amint kiszólt a konyhaajtóból. – Kész az ebéd, gyertek ebédelni! Az ebédből másra nem emlékezett, csak a húslevesből kifőtt sárgarépa, zöldség és főtt burgonya halmazra. Ezt még evés előtt hárman megették. Még most is érzi a répa édeskés ízét, de a rántott hús és a sült krumpli íze is ott kavargott a szájában. Az évszakoknak megfelelően savanyúság, jó erős paprika, vagy fejes saláta, uborkasaláta egészítette ki az otthoni étlapot. Ezek aztán egyszerre megszűntek, amikor Pestre költözött. Ott úgy érezte, egyedül van, elszakadt a világtól. A húsleveses vasárnapok nincsenek többé. – Gyere már beljebb! – szólt rá Feri. Most találkozott az arcokkal. Erzsi, a feleség, meg Feri is, vidám volt. Jó kedvvel fogadták. – Ha nem sértelek meg benneteket – a virágot átadta Erzsinek. – A ház asszonyának! Az üveget az asztalra tette. – Ezt, pedig a ház urának! – mondta Miklós és egy kicsit hátrébb lépett. – Nem kellett volna, nem azért hívtunk meg – szabadkozott Feri. – Szép a virág, kedves vagy Miklós! – köszönte meg Erzsi és tágra nyílt szemében öröm bujkált. Miklósnak eszébe jutott egy régi mondás: – Az ajándékozás mindig jóleső érzés. Annak is, aki adja, annak is, aki kapja! Leültek. Miklós körülnézett. – Na, hogy tetszik itt? – kérdezte kihívóan Feri és figyelte bátyja reagálását. – Jól! Ügyesen megformáltátok. – Nem volt más választás! – szabadkozott magyarázatként Feri. – Kénytelenek voltunk ezzel beérni! – mondta egy kicsit szomorúan. Egy parasztház nagy konyhájában laktak. Ez a konyha eléggé eltért a megszokott falusi konyhák méretétől. Talán dupla méretű volt. Mondta is egyszer az öreg Jónás bácsi, aki a ház gazdája: – A másik felét kamrának szántuk, csak az elválasztó fal késik egy kicsit! Az öregek az első szobában aludtak, nappal sem mozdultak ki. Nem zavarták Feriéket. Tapintatosak voltak. Meg a mozgás is nehezükre esett. Ültek az utcai ablak előtt, és az utat bámulták egész nap. Ők a kis levesüket, kevéske pörköltjüket nokedlival, általában a hátul lévő nyári konyhába főzték és fogyasztották el. Ez a nagy konyha csak az üvegezett ajtón keresztül, az udvarról kapott némi világosságot. A helyiség nem volt üres, amikor albérletbe kivették. Itt trónolt egy hatalmas konyhaszekrény. Nem a megszokott méretű volt. Feri már arra is gondolt, hogy ez a fába álmodott edényvár, hatalmas toronyként magasodik a konyhában. Biztosan a fabrikáló asztalos vágya, vagy éppen bosszúja csúcsosodik ki benne. A szobát, nevezhetjük a nevén, a konyhát ezzel együtt adták ki, tehát meg kellett tűrni. Bele kellett nyugodni, hogy vele kell lakniuk, mert behemót nagysága miatt, mozdíthatatlan gólemként viselkedett. Barátságtalan óriás, ha az esti fények megtörtek rajta, akkor még ijesztő is volt. Erzsi sokszor félt, hogy a szekrényről álmodik, mely álmukban egyszer eltapossa őket. Feri egyik nap függönyt szerelt eléje. A szekrényt középre tolták, és nyugodt érzéssel feküdtek le este, eltűnt az óriás. Más hasznuk is lett belőle, mert kinevezték a függöny, meg a szekrény által határolt sarkot „fürdőszobának”. Igaz csak egy mosdótál volt benne és csapként, amelyből a vizet öntötték egy vödör szolgált, de a szükségletet ez is kielégítette. A másik sarok már barátságosabb. Erre a helyre mindig úgy gondolt Feri, hogy a kezét végighúzta a hasán. Szájában érezte a hazai kolbász ízét, melyet anyósék küldtek időnként, postai csomagban. Tehertaxival hozták a bútort, amikor ide költöztek. Egy heverőt, asztalt meg két széket. Az asztal alacsony volt, a székek magas lábúak. Már nem nagyon lehetett válogatni az üzletben. Sorba álltak az emberek még bútorért is. – Honnan van pénzük, a fene se tudja! – mondta Feri és széttárta karját. Az alacsony asztal és a magas székek nem passzoltak egymáshoz. Feri dilemmája szerint az asztalt kellene magasítani, vagy a székeket rövidíteni. Az utóbbi mellett döntött, mégpedig úgy, hogy a székek lábaiból lefűrészelt egy-egy tíz centis darabot. Az első szék négy lába jól engedelmeskedett, mert pontosan állt a lábain, de a másik szék megviccelte. A levágott darabok után billegett, ezért a sántító lábat rövidítette másfél centivel, mert úgy érezte, ezt kell tennie. Aztán a másik lába sántított a széknek. A vágási kísérletek eltartottak egy darabig, mire végre megnyugodott a szék és Feri is. Csak az lett a baj, hogy ez a szék a sorozatos farigcsálás után, inkább kisszék lett, normális szék helyett. Ezek után büntetésül, ő ült ezen a becses bútordarabon. Megmosolyogták ezeket a történeteket. Feri töltött egy pohár szilvapálinkát, közben Erzsi megterítette az alacsony asztalt és invitálta a többieket. Miklós az esőre panaszkodott. – Mikor lesz ennek már vége? – kérdezte, hogy mondjon valamit. – Elázik minden! – tromfolt rá Feri és ezt komolyan is gondolta. Mivel csak a két csodaszék tartozott a konyhai bútorokhoz és hárman voltak, Feri egy végére fordított ládán egyensúlyozott. A leves finom volt, a rántott szelet is az otthonit idézte. Közben beszélgettek. – Nem könnyű így élni! – mondta Miklós. – Már nagyon elegünk van ebből! – tette hozzá Erzsi. Feri szótlan maradt, látszott rajta, hogy gondolatai elkalandoztak. Mikor megszólalt, annyit mondott: – Az örökség segítene, talán. Abból lenne egy kis pénz, amivel lehetne kezdeni valamit! Miklós támogatta, ezt a gondolatot, mert akkor ő is pénzhez jutna. Eszébe jutott az otthoni ház, a nagy udvar, a kert, ahol olyan jókat játszottak. Az öregek három éve, hogy véglegesen eltávoztak erről a világról. A ház az óta ott áll üresen, a Berettyóhoz közeli faluban. Már megegyeztek, hogy eladják, oda egyikőjük sem akar költözni. Talán már nem is éreznék ott jól magukat. Az a gyerekkor volt, elkerültek onnan. Már csak az emlékek élnek. A házat többen megnézték, de komoly vevő nem akadt. Róza néni, a szembe szomszéd, akit megbíztak a felügyelettel, mindig mondja: – Egyre több üres ház van a faluban. Az öregek eltávoznak, a fiatalokat, pedig már ez az élet nem érdekli. – Mi van a házzal? – kérdezte Miklós, hogy ő is tisztába legyen a helyzettel, mivel öccse járt ott az utóbbi időben. – Romlik! – mondta egyszerű összegzéssel Feri. – Amelyet nem laknak, az csak megy tönkre. Azért kellene minél hamarabb túladni rajta. – De ha nem viszik? – kérdezett egyszerűséggel Miklós. – Na, ez már baj! – szögezte le Feri. Ittak a borból, majd Miklós indítványozta, hogy hívják fel Róza nénit, hogy most élő tudósítást adjon a jelenlegi helyzetről. – Rendben! – mondta Feri és elkezdte keresni mobiltelefonját. Hosszú keresgélés után a behemót konyhaszekrényen lelte meg. – Mindent magához szippant! – jegyezte meg félhangosan. Bepötyögte a számokat és várt. Egyszerre csend, ülte meg a helyiséget, a várakozás csendje. Néhány másodperc, aztán valószínű kiment a hívás. Feri mosolygós arccal, meg egy kicsit a pálinka és a bor hatására, emeltebb hangon kezdte: – Csókolom Róza néni! Hogy tetszik lenni? Szünet következett, majd ez a szünet egyre hosszabbra nyúlt. Ahogy teltek a másodpercek, Feri arca összébb ment. A vidámságból átkódolódott a megdöbbenésbe, majd a szomorúságba. – Köszönöm! – mondta halkan és letette a telefont. Erzsi és Miklós feszült várakozással nézett Ferire. Ő várt egy darabig, látszott rajta, hogy össze kell szednie magát, aztán megtört hangon annyit mondott: – A sok eső… kidőlt a ház hátsó fala…
Hozzászólások