Simon Péter végzett a munkával. Iratait elrakta, bezárta a fiókokat. Felöltözött, kiment az utcára és elindult hazafelé. Az úttesten átment, nem is nézett körül, ez az átkelés már olyan megszokott volt számára. Hirtelen azonban autófékezés rázta fel. Visszanézett, ott állt előtte, pár méterre egy nagy szürke Audi. Nagyon megijedt. – Az anyád keservit, azt akarod, hogy elvegyék a jogosítványom? – egy dühös férfi kiabált ki az autóból. Lehetett olyan ötvenöt éves. Sötét szemüveget viselt. Egyedül ült a kocsiban. – Ha rövidlátó vagy, tegyél fel szemüveget! – mondta tovább az autóban ülő férfi. – Szarházi! – kiáltott rá válaszként Simon, és mint aki jól végezte dolgát, tovább indult. Az autó motorja is felberreget és a kocsi meglódult, de húsz méter után hirtelen megállt. – Simon! Simon! – kiabált a kocsiból a szemüveges férfi. Simon hallotta a fékek csikorgását. Már azt hitte, újból egy autó állt meg mögötte. – Úgy látszik, ma el akarnak taposni! – mondta önmagának. Ijedten nézett vissza. Az Audi ott állt, lehúzott ablakkal, benne a szemüveges férfivel. Simon nem ismerte meg. – Gyere, elviszlek! – integetett feléje az autós. – Ki lehet ez? – morfondírozott Simon. – Nem ismersz meg, gazember? – kérdezte és levette szemüvegét. – Nézd csak, a Pongó Géza honvéd! – tárta szét a kezét Simon és közelebb lépett. – Képes lettél volna a kocsim alá feküdni? – kérdezte Pongó. – Te sem kíméltél olyan nagyon! – válaszolta Simon egy kissé barátságosabb hangon. – Sok baj van veletek, gyalogosokkal! – összegezte az autós ismerős. – Az autósok sem verhetik a mellüket! – próbált érvelni Simon, hogy egy kicsit visszavágjon. – Esetleg fél téglával! – folytatta. – Ne magyarázz, szállj be! – utasította Pongó Simont, aki engedelmeskedett. Megkerülte a kocsit és beült előre.
Pongó Géza gázt adott, kapcsolt. Erősen meghúzatta a kocsit, újból kapcsolt. Negyedikbe tette a sebességváltót. Simon nézte a sebességmérő órát. Hatvannal mentek. – Hol laksz? – kérdezte bevezetőként Pongó és megelőzött egy cammogó Skodát. – Angyalföldön! – mondta egyszerűen Simon. – Nincs kedved kijönni velem Gödöllőre? – kérdezte Pongó, előre nézett, szemét nem vette le az útról. – Addig beszélgetünk. Egy kis szajrét kell elhoznom. Jó? Simon egy kicsit gondolkodott, úgy sincs semmi dolga. Mára nem tervezett semmit, bele egyezőleg nyugtázta: – Rendben van! – Másfél óra, majd sietek! – tette hozzá Pongó, aztán egy rövid csend ült közéjük. Az útra figyelt, fékezett. Sárga volt a kereszteződésben a lámpa. Sebességbe hagyta a kocsit. Körülnézett. Zöld lett. Rálépett a gázra. Jó erősen. Felbőgött a motor, újból kapcsolt. Simon erősen kapaszkodott. – Nem kíméled, amint látom! – mondta Pongónak. – Egyszer úgy is tönkre megy! – legyintett. – Csak nem mindegy, hogy mikor? – vonta kétségbe állítását. – Imádom a sebességet! A száguldásnál nincs jobb! – és hogy nyomatékot adjon ennek az összegzésnek, egyik kezével ütemesen ütögette a kormányt. Simon hirtelen nem tudta mit válaszoljon, egy idő után annyit mondott: – Jó kis kocsi! – Tragacs ez öregem! Talicska, öreg már! – összegezte a kocsi bizonyítványát Pongó. – Sajátod? – Persze! – Mikor vetted? – érdeklődött Simon. – Hat éve. Úgy kaptam kintről. – Nagybácsi? – Nem. Az apámtól. Kint voltam nála. Párizsban és megajándékozott. – Mikor ment ki az öreged? – kérdezett tovább. – Már régen. Negyvennyolcban, vagy ötvenben. – Mi tett ott abban a szép városban? – Már nyugdíjas, régebben esztergályos volt. – Nem akartál kint maradni? – Mi a fenének? Jó nekem itt! Már a Kerepesi úton mentek. Pongó Géza jól vezetett. Könnyedén fogta a volánt, de biztonságosan. A motort nem kímélte. A gázra nagyon haragudhatott. Méregből taposta. A kocsi jól futott. Itt egy kicsit hosszabb szünetet tartottak. Mind a ketten az utat nézték, a szürke aszfaltot, ahogy elfutott az autó kerekei alatt. Aztán összegzésként még hozzá tette: – Mihez kezdtem volna én ott? – a kérdés után egy kis szünetet tartott. – Kőműveskedtem én már eleget. Annyi téglát egymásra malteroztam, hogy összerakva, magasabb lenne, mint a nagy OTI palota. Csak ezt tudom, ez a szakmám! – És most mivel foglalkozol? – kérdezte hirtelen Simon és Pongó felé fordult. – Önkormányzatnál vagyok, építésvezető! – Az príma! – csettintett a nyelvével Simon. – Változatos, meg néha leesik valami, ha az ember figyel! Meg nincs egy helyhez kötve. Egész nap furikázok, építési területek között. Könnyen lehet üzleteket kötni és ez sem utolsó! – Megnősültél? – kérdezte Simon. – A család? – kérdezett vissza. Először nem válaszolt, úgy tűnt, mintha gondolatait rendezgetné, majd csak annyit mondott: – Háromszor! – Az igen! – mondta Simon Péter. – Szép teljesítmény! – összegezte némi iróniával. – Három asszony, öt gyerek, de már van két unokám is. Ők a legaranyosabbak! – mondta Pongó Géza és az utat figyelte, közben fokozta a sebességet. – Azért a nőket sem mellőzöd? Vagy allergiás vagy? – Nem hiszem. Sokszor úgy éreztem magam, mint egy bivaly! – Lustaságban? – kérdezte szelíden Simon. – Süket! Erőben! Ilyenkor, ha elkapok egy pipit, jaj, annak! – De neked is, ha nem figyelsz az úttesten! – intette hangosan Pongót. – Ha kitöröm a nyakam, akkor legalább jössz velem a másvilágra. – Autózni? – Szolgának! Esetleg segédvezetőnek!
Egy nagy bútorszállító autó ment előttük. – Sétakocsikázást tart ez a fickó? – kérdezte Pongó fennhangon. Simon a sebesség mérőre nézett. A kocsi százhússzal ment. – Megy ez! – próbálta magyarázni. – Döcög! Nem sebesség ez! – legyintett egy kissé bosszúsan Pongó és hozzá tette: – Leelőzzük a nyavalyásokat! Balra indexelt. Középre ment a kocsival. Szembe jött egy másik teherautó. Pongó tartotta az irányt. Kétszer erőteljesen megnyomta a kürtöt. Simon érezte, hogy Pongó erősebben rálép a gázra. A bútorszállító kocsi, fékezett. – A marhája… – sziszegte Pongó és sebességet kapcsolt. Szeme az úttesten. Erősen balra vágta a kormányt. Simon megrémült. Hirtelen nem tudta mibe kapaszkodjon. Hozzávetődött Pongó Gézához. – Kapaszkodj, majd megmutatjuk ezeknek a… – mondta Pongó. Simon nem hallotta a hangját, mert a bútorszállító kocsi motorja elnyomta. Mellettük ment jobbról. Egy darabig együtt ment a két kocsi. Szembe feltűnt egy személyautó. – Vigyázz, ott szemben! – kiáltott Simon. Úgy érezte, most belerohannak a személyautóba. Becsukta a szemét. Csak az jutott az eszébe, hogy: – Mi a fenének ültem én ebbe a kocsiba bele. Tudhattam volna, hogy így vezet. A honvédségnél is örökké száguldott! Amíg a szöveget mondta magában, nem gondolt másra, érezte, ezt kell tennie, mert így eltereli figyelmét a kialakult helyzetről. Azt várta, hogy vége legyen ennek a fülsiketítő motorsúgásnak. Ha ez megszűnik, és még levegőt vehet, akkor megmenekült! A motor zúgása erősödött. Crescendóként csapott Simon fülébe. Érezte a kocsi kissé jobbra, kanyarodik. A motorzúgás gyengült. Aztán csak egy motor zakatolt egyenletesen. Öngyújtó kattanását hallotta, kinyitotta a szemét. Pongó Géza gyújtott rá, egy cigarettára. – Kérsz? – nyújtotta feléje a dobozt. Simon kotorászott benne. Érezte, remeg a keze. – Mi van? Beijedtél? Csak nincs tele a nadrágod? Megállhatunk! Simon szótlan maradt, tudta, most egyetlen szó sem hagyná el a száját, dadogni, meg minek? Meggyújtotta a cigarettát. Hosszan szívta. A füstöt egyszerre engedte ki a száján és az orrán. Lassan megnyugodott. A sebességmérő százat mutatott. A szívverése is egyenletessé vált, a régi tempóban dobogott. – Merész srác ez a Pongó fiú! – összegezte magában. – Mindig így hajtasz? – kérdezte félelem nélkül. – Általában, ez a tempóm! – Hány évig akarsz élni? – Legalább hetvenig! – hány év alatt? Pongó értetlenül nézett rá. – Ilyen ütemben a hetven éved, fele idő alatt lepereg! – állapította meg a hallottakat értékelve Simon Péter. – De azért jó hecc volt? – kérdezte mosolyogva Pongó. – Sohasem szoknám meg! – Jó szórakozás! – Különös hobbyd van. Könnyen rámegy az életed! – intette Simon. – Csak egy van, de nem mindegy hol veszíti el az ember? – ezt úgy félvállról, flegmán buggyantotta Simon elé. – Nem hinném! – Egyszer úgy is kitöri az ember a nyakát. Én ebben a dobozban fogok kimúlni! – mondta Pongó olyan hangnemben, mintha már el is döntötték, az ő életében, ennek így kell lennie és kész! – Választhatnál szebb halált is. Túl borzalmas. – mondta Simon és egy kicsit megborzongott. – Nem sokáig tart… pillanat műve az egész, főleg ha így megyek. Azért is teperek száz fölött mindig! Simon nem szólt, úgy tűnt Pongónak, mintha törné a fejét azon, amit az imént mondott. Érezte, ennek az irodista fickónak, ilyen életfilozófia, nem fér abba a kiművelt fejébe. – Pedig szebb lenne kilencvenhét éves korodban, végelgyengülésben meghalni! – törte meg a pillanatnyi csendet végül Simon. Pongó Géza csak legyintett. – Nem vagyunk kiválasztottak. Te sem, meg én sem! A ma emberének nincs végelgyengülés! – Igen! – mondta beleegyezőleg. – Születni nehezebb, mint meghalni! – tette hozzá halkan Simon és fészkelődött az ülésben, de a biztonsági öv nem adott nagy mozgási teret, így beletörődve ült tovább és megadólag nézte az utat. Pongó Géza is magába roskadt egy kicsit. Szótlanságra váltott, úgy tűnt, mintha a beszélgetéseknek itt vége szakadt volna. Olyan semmissé vált közöttük minden, csak a motor egyenletes zúgását lehetett hallani. Jó tíz perc is eltelt, amikor Pongó megszólalt. Már az első mondatból kitűnt, hogy most itt egy nagy összefoglaló szöveg következik. – Élni, élni öregem az a művészet! Főleg jól élni! – visszakapcsolt egy sebességet. – Gürizik az ember egész életében, és a végén eltűnik. Nyomtalanul! – megint rálépett a gázpedálra, a motor erősebben dolgozott. – A halottas kocsi nyomát, az utolsó nyomot is elmossa az eső! Aztán a kutya sem emlékszikrád! – itt megnyomta a dudát, de nem volt ennek a tülkölésnek semmi értelme. Olyan levezető cselekedet volt csak. – Néha tesznek a sírodra egy szál virágot, mert az illendőség így kívánja és kész! – legyintett a kezével, mint aki mindent befejezett.
Emelkedőnek ment a kocsi. Fulladni kezdett a motor. Pongó visszakapcsolt és csökkentette a sebességet. Újból kapcsolt, ötvenet mutatott az óra. Pongó befejezésként még hozzá tette: – Nagy szavak! Élni kell öregem! – mikor befejezte ökölbe szorított kezével egy felemelt, erős igenlő mozdulatot tett. Felértek a domb tetejére. Az út hirtelen kanyarodott, majd hosszú lejtő következett. Pongó nem kapcsolt, lassan engedte a kocsit, majd úgy háromszáz méter után váltott sebességet, a kocsi hirtelen megugrott. – Nem nekünk való ez! – mondta már egy kicsit lazábban. – Hagyjuk a politikusoknak! Egy kis zenét inkább? – bekapcsolta a rádiót. – Lassan meg is érkezünk. Még három kilométer. Simon figyelte az utat. Fákkal övezett utcába hajtott be. Egy kőkerítéssel körülvett ház előtt állt meg. – Mindjárt jövök! – mondta csak úgy megszokásból. Kiugrott a kocsiból, besietett a házba. Rövid idő múlva vissza is jött. Egy nagy bőröndöt cipelt. A kocsi hátuljába tette. Lecsapta a csomagtartó tetejét. Beült a kocsiba, beindította a motort, hátrafelé ment, majd előre. Éles szögben fordult, gázt adott, kapcsolt. Újból az országúton futott a kocsi, visszafelé. Simon cigarettára gyújtott, hallgatta a zenét, élvezte a kocsi egyenletes sebességét.
Pongó komor arccal vezetett. Mintha megváltozott volna, nem annak a könnyű embernek tűnt, mint az ide jövő úton. Nem nézett Simonra, mikor megszólalt. – Tudod, valamiből meg kell élni az embernek. Egy kis szajré… jó üzleti érzék és már is elmúlt a vész! – Meg egy kis körültekintés! – intett enyhe mosollyal Simon látszatként. – Az természetes! Tiltott dologgal… nem foglalkozom! – magyarázkodott Pongó Géza. Elhallgatott. Simont nem is érdekelte ez. – Ez az ő dolga. – gondolta. – Ha megüti a bokáját, hát csak üsse, neki fog fájni! – nyugtázta önmagában. Visszafelé az út gyorsan elfogyott a kocsi kerekei alatt. Pongó szótlan volt, csak a vezetéssel volt elfoglalva. Néha kérdezett Simontól, mit tesz? Hogyan él? A válaszra már nem is volt kíváncsi. A Váci úton az Árpád híd előtt megállította a kocsit. – Ne haragudj, de megyek Óbudára. Itt laksz a közelben úgy is. Nem? – Igen! – mondta kissé meglepetten Simon, amikor érzékelte Pongó sietését. – Kösz a kocsikázást! – tette még hozzá Simon és kiszállt az autóból. Pongó kapcsolt, felbőgött a motor, a kocsi megugrott és elkanyarodott a híd irányába.
Simon Péter ezzel a délutáni kis autózással többet nem is foglalkozott. Elfoglalta a munkája. Talán három héttel később, amikor bement a Négyszögletűbe, hogy munkavégeztével megigyon egy laza fröccsöt, került a kezébe egy búvárlap. Ahogy lapozgatta, az egyik oldalon nagy cím: Lebukott az autós drogfutár! Több kép és az egyiken felfedezte Pongó Gézát. Megismerte mindjárt, pedig a szeme nagy fekete áthúzással, ki volt takarva. A cikk ecsetelte az eseteket, ahogy a szállítmányokat, vitték, hozták. Simon gondolkodott, feltette a kérdést önmagának önkéntelenül: – Megérte? Választ talán Pongónak kellene adnia, de már nem teheti meg. Aztán ahogy teltek a napok Simonnak a szelíd, de veszélyes délutáni autózás jutott egyre többször az eszébe, meg a kitakart szemű barátja.
Hozzászólások