Már későre járt, mire beért Egerbe, így a pincesoron addigra már csak egyetlen borozó volt nyitva. Bejárata felett egy gyenge izzó világított sárgán, körülötte bódult, eltévedt bogarak rajzottak. Dezső nehézkesen emelte ki túlsúlyos testtömegét a vezetőülésből, majd hosszasan nyújtózkodott, átmozgatta elzsibbadt végtagjait és hangosan fújtatva megindult a bejárat felé. Jólesett neki a kinti meleg után a pince hűvöse és még a levegőjét, a hordókban érlelt borok illatát is valami ajándékként élte meg. Hosszasan szemlélte a hordókat, a krétával ráírt feliratokat, számokat. Nem volt nagy borivó, nem is értett hozzá, de néha megkívánta az ízét, illatát, mint most is, idefelé jövet. A borosgazdát nem ismerte, korábban még nem járt nála.
– Két liter vöröset kérek – mondta némi nézelődés után valami kisfiús bizonytalansággal és zavartsággal a hangjában.
– Aztán milyen legyen az a vörös? – kérdezett vissza a gazda. – Van testes száraz vörösborunk, félédes és édes is. Ez utóbbit inkább a hölgyeknek szoktam ajánlani. Ennek erősebb az illata, az íze, mert reduktív érleléssel készült. De talán kóstolja meg őket.
– Kocsival jöttem, inkább nem kockáztatnék.
– Csak egy nyeletnyit kóstoljon meg az íz kedvéért, abból még nem lesz baj – és azzal már egy kis műanyagpohárkába töltött is az egyik üvegkancsóból.
Dezső hosszasan szagolgatta, majd a pohár tartalmát felhörpintette, ízlelgette, forgatta a szájában a nedűt.
– Azt hiszem, ez egy kicsit savas nekem. Próbáljuk meg a félédeset – mondta, és azzal már nyújtotta is a poharát.
– Igen, … ez lesz a jó, ebből kérek két litert – tette hozzá, miután felhörpintette a pohárka tartalmát. – Tudja, olyan furcsa így egy műanyag kóstolópohárból inni a bort. Egy kicsit olyan, mintha megszentségtelenítené vele az ember.
– Uram, … a szívemből szólt – mondta a gazda és keze egy pillanatra megállt a lopóval a levegőben. Tudja, erre oda sem figyelnek a népek, pedig a bornak lelke van. Sokan csak egy testes vörösbort, vagy valami áttetsző vinkót látnak a pohárban, de amit ez ad, messze túlmutat az ital élvezetén. Mert bizony sok egyéb mellett ott van abban a metszőollót tartó kézbe kódolt mozdulat, a napszámosok verítéke és az a rengeteg munka, amíg a szőlőből bor lesz. De mondhatnám azt is, és talán nem túlzok, hogy a bor a szőlő költészete. Éppen ezért aztán az sem mindegy, hogy szervírozzuk, hogy fogyasztjuk. Szomorú dolog, amikor valaki az asztal fölé görbülve magányosan issza a borát. Ez az italféleség társaságot kíván. Nemcsak egymás mellé ülteti, megszólaltja az embereket, de a kulináris élvezetek elmaradhatatlan kiegészítője is. Megközelíthetném úgy is a dolgot, hogy míg az osztrákok, vagy a németek sörivó népek, addig Magyarország inkább bor-ország. Gondoljon csak Tokajra, Villányra, Badacsonyra, Szekszárdra vagy Csengődre és még sorolhatnám. Mind-mind híres bortermelő vidék. Ahány tájegység, annyiféle talaj. Homokos, vulkanikus és ezek – túl a fajták jellemzőin –, meghatározzák az ízvilágukat is, és akkor még nem említettem az éghajlati jellemzőket, mert bizony azok is hatással vannak a végeredményre. Így aztán az egyik bor testes, a másik tüzes, a harmadik lágyabb, fűszeresebb, erősebb az illata, és persze mindegyikben egy kicsit ott van maga az ember, aki a fürtökből bort készített. Bár ez utóbbi az, ami valahogy mindig elsikkad. Ugye, ezekre most nem is gondolt? Mondhatnám azt is, hogy a gasztronómiában elfoglalt szerepe mellett kultúrtörténeti, spirituális, vagy akár szakrális tartalommal is bír ez az italféleség. A templomba járó emberek tudják is ezt. Csak egy pillanatra gondoljon a keresztény szimbolikára, Krisztus kiontott vérére. – Mondja, maga vallásos, jár templomba? Felejtse is el, nem akarok tolakodó lenni. Járt ide régebben még egy költő is. Esküdözött a boromra. Ha jól emlékszem, „spirituális esszenciának”, vagy valami hasonlónak nevezte. Azt mondogatta, képtelen nélküle írni. Aztán hogy ez igaz volt-e, vagy sem, nem tudom. Egyedül élt, nem volt senkije, talán ezért járt ide olyan gyakran. Mintha csak társaságot keresett volna magának, valakit, akihez néha szólhat. Olykor-olykor felolvasott nekem a saját, vagy mások verseiből, novelláiból. Elég szegény ördög volt. Sokszor hitelbe vette a bort, aztán ha fizetett neki valamelyik kiadó, akkor törlesztett. Már elmaradt, meghalt szegény. Éhen halt! Meglehet ezt valaha is érteni? A XXI. században élünk és egy ember éhen hal Magyarországon! Senki sem tudta róla, mekkora nyomorban élt. Soha nem beszélt róla senkinek. Elég fiatal volt. De mindegy, rajta segíteni már nem tudunk. Szóval, kötetekre rúgóan lehetne beszélni még a szőlőről, a borról, meg is énekelték sokan, még filozófiai értekezést is tartottak róla. De miket is locsogok itt össze-vissza, nem akarom rabolni az idejét, biztos indulna már és én is zárni készültem.
– Nem, … nem fáraszt vele, szívesen hallgatom. Jó néha beszélgetni valakivel.
– Fogyassza egészséggel, aztán ha ízlett, visszavárom – tette hozzá végezetül és valami melegség csillant meg a szemében.
Dezső a kis fehér abrosszal megterített asztalkára tette a bor árát és távozott. Pedig szívesen maradt volna még. Jó volt végre egy kicsit beszélgetni valakivel. Újra pokolian magányosnak érezte magát.
A hazafelé vezető úton végig a pince járt a fejében. Azok a gondolatébresztő, nemespenésszel borított falak, a szabályosan elrendezett hordók, a polcokon csillogó üvegpoharak. Aztán eszébe jutott a gazda egyik mondata. „A bor a szőlő költészete”. Szép gondolat, talán meg kellene írni, de hát ki venné ezt át, ki fizetne ezért? Pedig nagyon kellene az a fránya pénz, mert jó lenne már végre enni is valamit…
(Papírképek – Hét Krajcár Könyvkiadó, 2014.)
Hozzászólások