Egy beépülőfélben lévő egykori szőlőhegyen nőttünk fel, a városperemén. Ennek a félperifériás létnek megvolt az az előnye, hogy alattunk duruzsolt a nagyváros megnyugtató morajával, ahova húsz perc alatt be tudtunk utazni a helyijárattal. Ezzel együtt szintén előny volt az, hogy egy kisebb erdő zöldellt az utcánk végében, ami lenyúlt egészen az üszögpusztai tóig. Ebben az erdőben és a körülötte elterülő szántóföldeken aztán annyi minden történhetett velünk, amibe a szüleink bele se mertek gondolni.
Egy szép nyári nap például bombát kerestünk ott. Épp a kutunk betontetején ücsörögtünk az öcsémmel, amikor is Gergő – a szomszéd fiú – azzal jött át hozzánk, hogy azt olvasta, Magyarországon volt régen egy háború, és a katonák rengeteg aknát, bombát hagytak hátra, melyek még mindig megvannak valahol, sőt némelyik fel se robbant. Talán a mi erdőnkben is vannak ilyen bombák. Meg kellene keresni őket.
Én és az öcsém nem nagyon ugrándoztunk azért az ötletért, hogy bombákat keressünk az erdőben, ám Gergő közelebb hajolt hozzánk, és azt suttogta, hogy azt is hallotta, aki felfedez egy ilyen bombát, az jó sok pénzt kap, annyi pénzt, hogy abból akár életünk végéig pisztácia fagyit ehetünk.
A pisztácia fagyi volt akkoriban a kedvencünk, természetesen erre már felcsillant a szemünk. Nagy levegőt vettünk, és azt mondtuk szüleinknek, hogy elmegyünk bunkit építeni az erdőbe. Csendben sétáltunk az úton, a ragyogó napsütés ellenére mintha valami felhő árnyékolt volna be minket. Nem a megszokott barátságos erdőt láttuk magunk előtt, hanem egy olyan rengeteget, melynek mélyén van egy bomba, ami bármikor felrobbanhat. És ezt nekünk – mint valami csipetcsapatnak – meg kell akadályoznunk.
Az erdőszélen akkoriban – mint egy ázott, piszkos kutya – hatalmas szemétdomb terült el. Ettől a szemétrakástól pár lépésre kezdtük el a felderítést, szisztematikusan fésültük át az avart. Eleinte lelkesen csináltuk ezt, majd egyre unottabban, de végül az akciót siker koronázta. Megláttuk a bombát! A rajzfilmekben mindig feszült zene szólt ilyenkor. Mi csak a madarak csivitelését hallottuk. A bomba a sűrű bokrok között hevert pár lépésre tőlünk.
Azonnal haditanácsot tartottunk, és azt fundáltuk ki, hogy miután az öcsém a legkisebb köztünk, ő jobban átfér az ágakon, talán az lenne a legelőnyösebb, ha ő menne be a bombáért, persze szigorúan csak praktikumból. Ezt a javaslatot kétharmad arányban meg is szavaztuk, de öcsém kijelentette, hogy ő még nem akar ilyen fiatalon meghalni, menjek inkább én. Én meg azt mondtam, menjen inkább az ötletgazda, Gergő, úgyis ő olvasott a bombáról, én érdemben úgysem tudnék kezdeni vele semmit.
Gergő mérges lett, azt mondta, hogy ilyen beszari bandát még nem látott, és hogy legközelebb a Szőlő utcaiakkal (ők voltak az ősellenségeink) megy bombát keresni, és bizony ő kihozza, de meglássuk, egy nyalást nem kapunk a pisztáciából, ha pedig ez nem tetszik, ki is nyalhatjuk. (Nem a fagyira gondolt.) Ezzel óvatosan elindult a szürke, henger alakú tárgy felé az ágakon keresztül. Lélegzetvisszafojtva figyeltük minden mozdulatát. Amikor ott állt közvetlen a bomba mellett, lehajolt hozzá, hogy jobban szemügyre vegye, majd hirtelen megragadta, és nagy káromkodva kivágta hozzánk az útra. A bomba kettőt pattant, majd elmerült egy tócsában. Az öcsémmel ijedezni is elfelejtettünk, mert mindjárt láttuk, hogy a bomba valójában egy közönséges hipós flakon volt.
Ezután – némileg frusztrálva, de leginkább fellélegezve – rögtön haza is indultunk. Az utcánkban sétálva újra szelíden sütött ránk a nap, úgy, mint mindig. Mögöttünk pedig az erdő békésen susogott az örök gyerekkori nyárban.
Azóta se kerestünk bombát az erdőben. Meg sehol.
*
Először megjelent a http://www.litera-tura.hu/smelka-sandor-bombakeresok/ oldalon
Hozzászólások