Botz Domonkos | Megfakult kép

Szépirodalom - próza

Megfakult kép

 

Szerette ezeket a késő délelőtti órákat. Ilyenkor egy rövid időre besütött a nap a málladozó falú bérház udvarába és végre a körfolyosóra kitett növényei is kaptak egy kis fényt. Maga elé képzelte őket, a levelek erezetét, a bimbókat, a bomló rügyeket, virágokat, a színüket, melyek már megkoptak az emlékezetében, a tudatában. Szinte érezte, ahogy robban bennük a klorofill. Olykor föléjük hajolt, mélyen beszívta az illatukat, ujjbegyével kitapintotta az alig sarjadó új hajtásokat és volt, hogy a tenyerével végig simította őket, mintha csak emberek lettek volna. Emberek, akiket sorban veszített el, emberek, akik elkerülték, míg teljesen magára nem maradt, mert kinek kell egy mozgásában korlátozott vak ember? De nem engedett teret az önsajnálkozásnak, ilyenkor megpróbálta feldobni, elszórakoztatni magát mindig valamivel. Most éppen eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha üvegszeme lenne? Mondjuk kék. De nem valami kifejezéstelen, ronda, SZTK-ra kapható vizenyős kék, hanem olyan markáns, férfiasan acélkék, amitől a nők popója szinte azonnal beszippantja a kombinét. Reggel kiülne a bejárati ajtó elé, kavargatná a kávéját, tetején ott feszülne fehéren a hab, ő pedig meredten nézné, látszólag tudomást sem véve a világról, kutatná a szerkezetét és egyszer csak… potty, és barna lett, az iménti acélkék. Ott kutatná, ím, már nélküle némán a török kávét, a zaccot, megpróbálva kiolvasni valamit a jövendőből ott a pohár fenekén. Az a szem. Az, az acélkék.

Ilyenkor kiült a bejárati ajtó mellé kitett feketére pingált, vörös szkájborítású csővázas székre, és rá is jutott némi fény, és még ha nem is látta, de legalább a bőrén érezte a melegét. Mögötte az évekkel együtt pergett szürkén, megállíthatatlanul, málladozott a vakolat, bukkantak ki alóla a valamikor vörösre égetett téglák megfakult darabkái. A május, a nyárelő megnyitotta az ablakokat, a házat átjáró örökös huzat szagokat, illatokat közvetített, tudta, hol, mi készül ebédre, és már a lépteik alapján is felismerte és megkülönböztette a népeket. A magas tűsarkú cipők kopogásából tudta, mikor ér haza a ház üdvöskéje az „éjszakai bevetésről”, messziről felismerte a tüdőbeteg postást az örökös krákogásáról és csoszogó lépteiről, de még a lift zúgása is információkat hordozott.

Eszébe jutottak a gyermekévek, ahova egyre gyakrabban kalandozott vissza, mintha csak folyton keresgélt volna valamit. Képkockánként ugrott be emlékezetében a régi konyha, a fatüzeléses sparhelt a felvöröslő platnijával, a szépen megterített ebédlőasztal, a hatalmas porcelán levesestál, a hazai ételek íze, zamata. Akkoriban szombatonként mindenhonnan a rántott húsok illata szállt, és a hajdani falra akasztható „néprádiókból” mindenütt ugyanazt a nótát bömbölték. Hirtelen éhes lett, de evésre most gondolni sem volt szabad. Mióta megfosztották a rokkantnyugdíjától, sem gyógyszerre, sem ételre nem maradt, miközben a híradások a sikerekről és a felemelkedésről szóltak. – De kinek a sikere, kinek a felemelkedése ez? Mert nem a kisembereké, az biztos! – dohogott magában. Tisztában volt vele, hogy halálra ítélte a kor, a rendszer, de már nem volt ereje tovább küzdeni, ezt is elfogadta, feladva végleg mindent. Már nem maradt semmije és senkije, csak ez a függőfolyosóra kirakott parányi, maga teremtette kis kert, egyfajta végső menedék.

Ahogy egyszer fogalmazott, „nekem mostanra csak ennyi maradt, ez a családom, már csak ez köt a süket földhöz.” Persze ez nem volt teljesen igaz. Esténként kihúzogatta a fiókokat, megnyitotta a vitrinajtót és kitapogatta a múltat, vázákat, csuprokat, poharakat, érzékeny ujjbegyei végigsimítottak a tárgyakon, emlékeket, képeket hívtak elő.

Aztán egy reggel, amint kis locsolókannájával kilépett a körfolyosóra, megdöbbenve tapasztalta, hogy virágai, magról vetett vagy tőosztással szaporított kis növényei, melyeket évek óta szinte dédelgetett, a széltől is óvott, már nincsenek a helyükön. Még a cserepek alátéteit, a folyosó korlátjára felaggatott kovácsoltvastartókat is elvitték. Döbbenten állt, nem akarta elhinni. Hirtelen elöntötte a forróság. Végigtapogatta a folyosó vaskorlátját, elment egészen a lépcsőfordulóig, hátha csak valamelyik gyerek akarta megviccelni, de sehol sem találta, amit keresett. Aztán percekkel később végleg feladta és visszatért a lakásba. Az udvarra nyitott konyhaablakon át még hallotta az ismerős hangot.

– Hogy a ragya verjen ki, te Isten átka! – villogtatta meg veleszületett intelligenciáját a szemközti lakásban élő derék proletárasszony, miközben férjének pálinkától elnehezült testét próbálta lázas igyekezettel az előszoba irányába tuszkolni.

Aztán újra elcsendesült minden. Kívül és belül is.

Nem látták soha többé. Csak napokkal később jelent meg néhány hatósági ember, akik az egyik szomszéd jelenlétében feltörték a lakást, majd megérkeztek a halottszállítók is és elvitték hátrahagyott testét, ami a növényei után még megmaradt.

Még aznap délután, nem messze onnan, egy másik, idegen balkonon kisárgultak és elhullajtották leveleiket azok a sokat emlegetett, egykor még agyondédelgetett növények.

 

(Papírképek – Hét Krajcár Könyvkiadó, 2014.)

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Megfakult kép”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés

Legutóbbi hozzászólások