A minap szememre hányták, hogy nem vettem észre, s tüntetően nem köszöntöttem Vrapcsu urat, aki naphosszat a kapumélyedésben ücsörög, hátsó felével és egyik lábával az udvarban, botját és másik lábát pedig kidugva a kapurésen. Aztán figyelmeztettek, hogy a villanyszámlámat kiegyenlítő szomszédasszonyomnak még fél kalappal sem honoráltam szolgálatát, a férjemet gyűrött inggel küldtem hivatalba, s az egyik üzlet bejáratánál feldöntöttem egy zsémbelő nebántsvirágot, aki erre tele torokkal üvölteni kezdett: anyuuuuu! Később kiderült: nem váltottam ki a fél éve javítani vitt szandált, nem mentem el keresztanyám temetésére, s fenéken billentettem az alsó szomszédom sziámi macskáját, pont akkor, amikor anyósa kidugta hajcsavaros fejét a kapun. Nohát, ennek már fele is elég volt ahhoz, hogy jóakaróim ujjukkal homlokuk irányába fúró mozdulatokat tegyenek, s vihogva összesúgjanak a hátam mögött.
Amikor aztán egy eltaposott levelibéka láttán zokogásban törtem ki, s a főnököm helyett a fővárosi légitársaságot értesítettem telefonon, hogy begrippéztem, végre nekem is rémleni kezdett: valami nincs rendjén a szürkeállományommal.
Kábé ekkor kezdett el szabályos időközökben nyilalni a repülőbordám tájéka. Éjjel már azt álmodtam, hogy valaki belőlem akar egy új Évát teremteni, s úgy nyűvi, ropogtatja azt az utolsó bordámat – mely, persze, sehogyan sem akart megválni a társaitól –, hogy attól üvöltenie kellett az embernek. És üvöltöttem is torkomszakadtából, hogy rögtön összecsődült körülöttem a ház népe. Láttam, egy szót sem hisznek el a szörnyűséges álomból, s talán a facsarni valóan lucskos hálóingemet is valami olcsó trükknek vélik.
Amerikai filmekben láttam, hogy Újföldön még az egészen hétköznapi ürge is máris hanyatt-homlok vágtat a pszichiáteréhez lélekficamának leggyöngébb – gyakran csak beképzelt – jelére, az pedig olyan bárányszelídséggel hallgatja végig a páciens épületes marhaságait, mint aki minden munkahelyen csődöt mondott, s most ettől a nevetséges és megalázó „presztációtól” függ a holnapi falat kenyere. A történtek után arra gondoltam: Nyugat felé araszolásunk folyamán haladtunk már annyit, hogy nagyvárosnak számító „szitinkben” találok legalább egy magánzó pszichiátert. Nyolcan jelentkeztek hirdetésemre, s ha ehhez hozzáadom a ki nem számítható „nemjelentkezőket”, sehogyan sem tudom elképzelni, miből él meg ennyi lélekbúvár egy makkegészséges városban. Mert miután két ízben összesen négy és fél órát ácsorogtam az egyik (névről megértőbbnek tűnő) pszichiáter előszobájában, várva, hogy a nem létező sorra kerüljek, rajtam kívül egyetlen fia lélekficamos sem jelentkezett. De mondom, ettől függetlenül csak igen hosszadalmas várakozás után nyílt ki az ajtó. Nem lépett ki senki, nem dugta ki a fejét, de még csak nem is szólt ki rajta senki. Az ajtó kitárásából mégis arra következtettem, hogy megkockáztathatom a belépést.
A doktornőnek zöld körme és kék haja volt, s valószínűleg azért takarékoskodott a beszéddel, nehogy szétmázolódjék száján a barna zsír. A tőle telhető legnagyobb előzékenységgel intett egy szék felé. Aztán várt. Én is vártam. Később úgy gondoltam, nekem illik megszólalni, mert utóbb érkeztem. Bemondtam a nevemet, lakcímemet, életkoromat és minden egyebet, amit egy orvosnál szokás. Aztán ismét vártam. Mindketten vártunk. Ő nézett türelmesen azzal a zöldkupakú szemével. Valószínűleg nem akart semmivel sem befolyásolni, s még kevésbé unszolni vagy rámerőszakolni az eszmecserét.
Így hát egészen szabadon s, persze, a fontos embereknek kijáró tisztelettel beszélhettem a levelibékáról, hajnali üvöltéseimről meg a csavaros hajú szomszédasszonyról. A doktornő nem nevetett ki, nem ráncolta rosszallóan a homlokát, és nem szisszent föl. Én ezért nagyon hálás voltam akkor. Végre egy igazi szakember, aki tudja, mit vár tőle a magamfajta beteg, s a bizalom ellenében megelőlegezi türelmével. Amikor a doktornő mélyebbre süllyedt a fel-le csavarható öblös székben, s fejét kissé félrehajtotta, úgy gondoltam, kirukkolhatok egyre gyötrelmesebbé váló titkommal. Neki igazán elmondhatom, hiszen nem ismer, nem ismerem, s ráadásul igazi szakembernek bizonyult már az első vizsgálat során. Mégis jónak láttam egyelőre az asztal lábát bűvölni, nehogy óhatatlan szemrebbenése vagy ajkának sejtelmes elhúzódása megakadályozza a teljes vallomást. Még így is, amikor addig jutottam a mesélésben, hogy éjjel a Choux á la créme nevű süteményt előhalásztam a ruhásszekrényből, és habzsolva fölfaltam, hirtelen kivert rajtam a hideg verejték. Kis szünetet kellett tartanom, hogy ajkamnak szemmel látható remegése csillapodjon. Szörnyen megkínzott a vallomás, de valami azt súgta, hogy ez a nő segíteni fog rajtam, véget vet szégyenletes és megalázó állapotomnak. Csak lenne annyi erőm, hogy mindent a leghűbben, legőszintébben elmondjak neki, hiszen néma gyereknek anyja sem érti szavát. Amikor eddig értem az eszmefuttatásban, hirtelen végigcsordult hátamon egy izzadságcsöpp, s ettől újabb létfontosságú kérdés jutott eszembe:
– Mondja kérem – szóltam kissé fennhangon –, mit jelenthet az én szabályos időközökben visszatérő álmom?
S már nagy igyekezettel bele is kezdtem volna a repülőbordámra irányuló merénylet történetébe, ha váratlanul meg nem szólal a doktornő:
– Hrrr! Pfuj!
Szabályosan horkolt, s most vettem észre, hogy a két zöld kupakon egy résnyi nyílás sincs. Mélységesen megdöbbentett a látvány. Percekig csak tátogtam, mintha tovább mesélném az álmomat, csak éppen nem jön hang a torkomra. Aztán derengeni kezdett elmémben az én ostoba kitárulkozásom és a doktornő megejtő szakértelme közti összefüggés. Minél őszintébben szégyenkeztem s verejtékeztem csipkét utánzó műanyagblúzom alatt, annál édesebb álomba merült a doktornő, valószínűleg azzal a megnyugtató tudattal, hogy nem ingyen és nem szabadidejében teszi. Ez a felismerés számomra már felért egy üdítő terápiával. Mintha az agyamra települt lagymatag köd oszladozni kezdett volna: hogyan is képzelhettem, hogy egy szakképzett orvos fölényével rendelkező személyiség megengedi, hogy lelki köpőcsészének használják, s hogy szó nélkül végighallgatja mások sziámimacskás hőbörgéseit?! Még jó, hogy elaludt, egyébként ülepen kellett volna billentenie a bambaságomért.
Az előszobában gubbasztó kasszásnőnél már egészen frissen és régen nem észlelt optimizmussal fizettem ki a doktornő borsos honoráriumát. De még így is szinte ingyenesnek tűnt csodás és roppant hatásos kikezeltetésem.
Hozzászólások