5 Mrd 512
Első utunk egy Tarzánia nevű településre vezetett. Képzeljünk el egy nagy kiterjedésű, fákkal sűrűn benőtt ősvadont, melynek teljes lakossága a fákra költözött. Itt aludt, étkezett stb., csupán a szórakozóhelyek, boltok, műhelyek épültek a fák alatt. Hogy milyen meggondolások alapján költöztek vissza a fákra, rejtély. Talán ősi australopithecusi ösztöneiket élték ki ily módon, ami nem is annyira ritka jelenség, mert még a XXI. században is előfordult, miszerint egyesek a fákra építették villáikat. Sőt: Új-Guineában maga az egész korowai törzs is a magas, 30 méteres fákat választotta lakhelyül.
Amint behajtottunk a „helységbe”, azonnal kíváncsian körülfogtak bennünket. Kik vagytok, honnan jöttök, mit akartok? – árasztottak el kérdéseikkel, általában édenül, amin azonban csak az apám értett valamicskét. Egyikük, egy alacsony, félre fésült hajú férfi még a házába is felcipelt, hogy a saját szemünkkel láthassuk, milyen körülmények közt laknak a tarzániai polgárok.
– Mesés! Bámulatos! – tűztem mellemre a fordítógépemet, mely minden szót tüstént lefordított, ami csak elhangzott a közelben. – Így la! Gratulálok a váradhoz! Nem adnátok ki egy szobát nekem is? – tréfálkoztam.
– Örömmel. Ahol három elfér, a negyediknek is jut egy zugocska. Igaz, mamma? – fordult tisztelettel egy tüneményes szépségű asszonyhoz.
– Hát persze. Ami a mienk, az a tied is. Foglalj helyet minálunk! Bizonyára éhes vagy – invitált a nő nyájasan az asztalhoz, és néhány perc múlva már jóízűen kanalaztuk a ház specialitását, az indiai vörös lencsés töklevest.
– Ízlik?
– Kicsit szokatlan még neki az édeni koszt, ugyanis csak nemrég került a Paradicsomba – közölte vele édesapám.
– Akárcsak nekem, bár elég régóta szoktatgatom magam a vegetáriánus étrendhez. De hát ez van, mióta jó Atyánk kinyilatkoztatta, mit együnk. „Íme néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.” (1 Mózes 1.29). Köztünk szólva nem is tehetett egyebet, ha számításba vesszük, hogy – halál nem lévén – amúgy sem tudnánk semmilyen állatot lelőni. Én ugyan nem vagyok egy nagy gurmand, azért szívesen megennék egy Trippa alla fiorentinat: florentin pacalt vagy sült csirkét – csettintett a házigazda a nyelvével.
– Nahát, miről álmodozik a Kis Káplár! – libbent a szobába egy barna hajú, hattyúnyakú asszonyka. – És a pocakod? Róla megfeledkeztél, szerelmem?
– Már megint ez a Kis Káplár! – csóválta meg a fejét a nagyasszony. – Hányszor kértelek, adjuk már meg a császárnak, ami a császáré. Egyébként hol jártál, hogy egész nap nem láttunk?
– Ó, csak itt a wellnessfürdőben. Tudod, mennyire szeretek fürödni, meg aztán a társaság sem utolsó.
– A férjed társasága nem elég? Nem azért mondom, de nálunk Korzikán…
– Please, nun fari mali a me moglia!: kérlek, ne bántsd a feleségem! – kérlelte anyját korzikaiul a köpcös házigazda. – Hagyjuk a múltat, ez itt egy más világ. Korzika, császár, háborúk, spongyát rájuk, hölgyeim! Engedd meg, hogy bemutassam Antal Boldizsárt és tisztelt fiát, Krisztiánt.
– Örvendek, Joséphine. Látom, nem vagytok földlakók. Megkérdezhetem, melyik bolygóról származtok?
– Ugyanonnan, ahonnan ti, még ha űrhajóban is születtünk.
– Vagyis mutánsok.
– Így is mondhatjuk – hagytam rá bosszúsan, mert nem szerettem, ha mutánsnak neveznek.
– Izgalmas dolog lehet egy ilyen űrhajón repülni.
– Attól függ. Csak úgy remény és megvalósítható cél nélkül, nemigen. Ti mivel foglalkoztatok odakint?
– Én többnyire sakkoztam – mosolygott a házigazda.
– Az sem utolsó mesterség. Kikkel? Volt-e köztük mester, nagymester?
– Hogyne: Nelson, Kutuzov, Blücher, Wellington.
– Ismerős nevek. Úgy rémlik, mintha hallottam volna róluk már. Kitől féltél legjobban?
– Senkitől. A legtöbbet el is páholtam, s csupán a balsors, amit egy játékból sem lehet kizárni, plusz a főtisztek ügyetlensége billentett ki olykor a nyeregből.
– Khm – köhintett sokatmondóan a nagyasszony.
– Azért persze ügyetlenkedtem én is nagy ritkán, hiszen senki sem hibátlan, de ez nem jellemző – igazította meg aranyzsinóros, bíborvörös ruháját a sakkbajnok.
– Amint az a borogyinói és waterlooi csatában is kiderült – hunyorított Joséphine.
– Az… az más. Borogyinóban a hideg meg az éhség győzött, nem a félszemű. Meg beteg is voltam, ne feledd!
– Nem felejtem, de ha a francia gárdát is beveted…
– Milyen gárdát? – értetlenkedtem. – És ki volt az a félszemű?
– Akkor visszavonulás közben tesznek el láb alól.
– És Waterloonál? – kíváncsiskodott édesapám.
– Ott bevetettem. Sajnos hiába, egy hibás térkép miatt rosszul pozícionáltam az erőim, és ha ehhez hozzávesszük a túlerőt, bárki kudarcot vallott volna a helyemben. Eh, lasciarà: hagyjuk! Ennél jobban nyomja a lelkemet, hogy tízezrek sebesültek és haltak meg miattam. Nem is értem, hogy bocsáthatta meg nekem ezt a Teremtő – szökött egy könny a férfi szemébe.
– De megbocsátott, és ma már csak ez számít – simogatta meg édesanyja megértőn.
– Grazie, mamma. Nem is tudom, mit csinálnék nélküled – csókolt kezet neki a sakkbajnok. – Meg nélküled – húzta magához exnejét.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások