Kirándulás
– lerekeszelve, nagy mélységélességgel –
Az éjszaka terhét a fűszálakról már rég felitta a nap, a völgyben az erdő és a fűszerektől gazdag erdélyi ételek mindent átható illata keveredett. (Kár, hogy a kép nem adja vissza.) A még kihalt katlan oldalában éttermek, sörözők, borozók üresen ásító, csiricsáré, idegen feliratoktól hemzsegő standjai váltogatták egymást, falaikon gyíkok hűsöltek a hangyák gyönyörűségére. A réten még csak akkor állítgatták fel a sátraikat az árusok. Olcsó bóvlik, kacatok kerültek a pultokra, várták leendő gazdáikat. A képen néha átcikázott egy-egy, a városi ember számára ismeretlen, színes tollazatú madár. Itt, a kép bal sarkában, az egyik kisvendéglő hatvanas éveket idéző, csővázas székekkel, asztalokkal telerakott teraszán ültek. Pajkosan, sokat sejtetően hajolt össze két arc a piros-fehér kockás viaszosvászonnal letakart asztal felett. Csipegették itthon az otthon ízeit. Tanulták egymást.
(Akkor még volt mit enni.)
Vonaton
– üveg alatt, óarany keretben –
Egy vasúti kocsiban képezte le a gép, az emlékezet. Már a pályaudvarhoz közeledtek, leszálláshoz készülődtek. A lány még az ülésen foglalt helyet. Könnyű nyári ruhájából kivillant Isten ajándéka, még vakítóan fehér, mezítelen válla. Elszaladt mellettük az idő, a külváros az örökké szürke, kormos házaival, de számukra nem létezett addigra már senki és semmi más, csak ők. Szívükben a szerelem, a kupé ablakán túl a július fogott lángot. A szerelvény lassított, de az a másik szegény ördög akkorra már felállt, maga elé vonta a cseppformájú kapaszkodót és azon keresztül figyelte kamaszos pillantásokkal a szerelmét. Azokban a pillanatokban, abban a kemény műanyagkeretben, azon a pár négyzetcentiméteren teljesedett ki számára a világ. Akkor még madarat lehetett volna fogatni vele.
Hinta-palinta
– automata géppel készült felvétel –
Egy murvával borított, sövényekkel, bokrokkal kerített játszótéren találta őket a reggel. Korán volt még, de már támadott a meleg és kezdtek éledezni a szúnyogok. Egy padon osztoztak, ott fosztogatták az időt, a lopott órák elcsalt perceit. Zavartan cigarettáztak ott, ahol nem volt szabad. Ölükben az egyik közeli pékség emblémájával dekorált stanicli fehérlett. A szomszédos lakótelepi házak közelében fűnyírógépek zaja szentségtelenítette meg a csendet. Közelebb hajoltak egymáshoz. Ekkor kattant a zár. A képen egy pillanatra két boldog, bizakodó, reményteli arc ért össze. Akkor még azt hitték, mindörökre.
Ebédidőben
– önkioldóval exponálva –
Az ágyon hevertek, előttük a tálcán tányér. Csak egy, … egyetlen egy tányér. Mert így szerették. Mindig, mindent együtt, sosem külön. Némán csipegettek, időnként egymás szájába tolták a falatokat, mert még az étel is csak így esett jól, mint minden egyéb. Fehérlő rizsszemek, finomra párolt gomba, tejföllel dúsított szafttól fénylő húsdarabok csereberéltek helyet a villákon, kerültek hol ide, hol oda, kezek, mozdulatok keresztezték, pillantások keresték, kutatták egymást. Csend volt, csak a mozdulataik beszéltek mindennél hangosabban és ékesebben. Mezítelen hátukon szétterült, felvöröslött a délután. Boldog békeidők, vihar előtti csend volt.
Nő a tükörben
– életlen felvétel –
Az ágynak háttal, lábujjhegyen, pipiskedve álldogált a könyvespolc szegényes kínálatának döntött parányi tükre előtt és hosszasan nézte benne önmagát. Aztán egy pillanatra kezébe vette a tükröt, és mozgásba hozta ezzel a szobát. Egy törékeny arcocska pillantott belőle kacéran hátra. Apró, cerka ujjai hullámos, gesztenyebarna hajában matattak, mely palástként omlott keskeny, mezítelen hátára, és kiemelte korát meghazudtoló, kislányosan domborodó csípőjét, amit csábosan, vágykeltően nyomott hátra. A kézben megremegett a gép, bemozdult a felvétel, kontúrját veszítették a pipaszár lábacskák, és egy hatalmas barna masszává dermedt a szekrény. Egyszerűen csak szép volt.
(Aztán újra lüktetni kezdett egy lopott délután.)
Minden perc számít
– Fekete-fehér felvétel –
Február volt. A szél gorombán vágott az arcába, valahogy úgy, ahogy azt az emberektől már megszokta, az ónos eső pedig folyamatosan kopogott a kabátján annak a nyomorultnak, aki kialvatlanul, fáradtságtól vöröslő szemekkel, előredőlve, a széllel szembe hatalmas léptekkel haladt a vasútállomás felé, ahol már várták, és ahogy mondani szokta – és így is gondolta –, minden perc számít. Hangosan zihált, szinte kapkodva szedte a hideg levegőt. Léptek és páracsíkok váltogatták egymást, meredtek ki a képben fehéren-feketén. Mellette egy hajdani gyár kopár, grefitikkel borított falmaradványai magasodtak, valamivel odébb fekete esernyők nyíltak és csukódtak, mígnem egy neki kedves, fehér arcocska bukkant fel egy még feketébb, örökké gombolatlan kabátka felett.
Aztán ez az út is elfogyott, felette magát. Kiürült és fekete-fehérbe meredt a kép, üressé, kifosztottá vált a világ.
Önarckép
– nyitott rekesszel –
Kortalan arcán önmaga volt a ránc. Magas homlok, réveteg tekintet, időtlen arc. Íróalkat – mondanák. A képen már egyedül van. Nincs háttér, nincsenek kontúrok, és már az a régi asszony sincs sehol. Valahol egy szutykos kis tálcán, fixírben ázott el a múlt.
„Csigaház”
– elkapott felvétel –
Valamikor még a „békeidőkben”, talán az egyik vasárnap reggel készült. Csak a mezítelen háta látszik annak a nyomorultnak és a bekapcsolt monitor színesen világító, folytonosan vibráló sarka. Azt bűvölte meredten, várta, mikor ébred tőle kilométerekre az a másik, mikor csusszan be az első levél. Úgy fogyasztotta el a reggelijét a gép mellett ülve, hogy a tekintetét szinte le sem vette a készülékről. Heti két délelőtt, vagy délután, pár elcsalt óra, ennyi jutott nekik mindössze, ebből állt a világ, ezt várták nap-nap után. Közben pedig maradt a virtuális tér, és csak a levelek váltogatták egymást reggeltől estig számolatlanul. Mintha soha el sem akarnák engedni egymás kezét. Aztán ennek is vége szakadt. Ott maradt üresen a szoba, a mezítelen hát és a még mindig világító monitor. Az a szegény ördög pedig mintha még most is csak várna és várna valakire, aki már soha nem jön el.
Aztán idővel a természet örökös körforgásának a részévé válik, de ott ül majd akkor is. Teste talán egy kicsit előrébb bukik, haja leszóródik a padlóra valami rendezetlen összevisszaságban, ami pedig egykori testéből megmarad, majd benövi a repkény. Csak a monitor fog világítani ugyanúgy, mint azelőtt.
Éjszakai felvétel
– hosszú expozíciós idővel –
Akkor éjjel vihar volt. Szakadt az eső, villámlott, dörgött és a fel-feltámadó szél megcibálta a hőségtől korábban még aléltan görnyedező fákat, sötéten hajlongtak, ringtak a madárfészkeket rejtő bozontos ágak. Képzetében idegen embereket látott a pillanatokra fényárba boruló szobákban, önfeledten egymásba gubancolódott, ölelkező, fehérbe mártott mezítelen testeket. Volt, aki az újdonságot ölelte, míg más az elveszíthetetlenbe kapaszkodott reménykedve, vagy éppen reménytelenül. Aztán hajnal felé elcsendesedett minden, elfáradt, megrekedt a mozdulat, csak a tócsák maradtak ott sárgán, rezzenéstelen a bronzkandeláberek fényében, majd egy kutyáját sétáltató ember haladt keresztül az ablakok közén. Egy másik szobára gondolt, egy távolira, ami ma már csak emlék, elérhetetlen. Aztán már nem mozdult semmi, végleg a helyére került az éjszaka.
Szerda
– kakukktojás –
Ketten álltak a várhegy melletti magaslaton, távol a várostól, a hétköznapok érzéketlen, görcsös szorításától. Mélyen alattuk kéken remegett az országút, pajkosan súgott össze a kukoricás, ragyogott felettük gazdagon az ünneplőbe öltözött szerda. Ennyi volt mindössze, amit érzékelt az objektív, és a kép előtt átreppenő vörösbegy, mert a parányi tisztást körülvevő sövény elrejtette őket egy véletlenül arra járó kíváncsiskodó tekintete elől. Kezek, testek tájékozódtak, keresték mohón egymást. A bűn szépségének fogságában szinte meg-megvonaglott mögöttük az erdő. Már nem voltak egyedül. A tarka pázsiton lopott órák ajándékai cseréltek gazdát. Kezük alatt szétfolyt az idő, melynek előrehaladtát jelezvén színét váltotta az erdő, a fák mohával borított törzsei mögé visszavonuló nap. Azután már nem történt semmi, csak egy távozásukat követő elszabadult sóhaj nyomta még sokáig az egész hegyoldalt. Kezükben, szívükben vitték tovább külön-külön a napot és mielőtt még tetten érte volna őket az este, kocsiba ültek, megtört a varázs és kíséretet adva indultak meg mellettük lassan fej-lehajtva a fák.
Ec-pec kimehetsz
– epilógus –
Az ablaküveget nézte, majd az előtte elterülő parányi kertet, a fészer évek óta rogyadozó tetejét, hol a korhadt lécek közt jó időben átsütött a nap. Az eső végeérhetetlenül verte a rosszul szigetelt, örökké huzatos ablaktáblákat. Apró, maszatos csíkok futottak az üvegen egymással versengve lefele, csillantak meg a kinti sötét miatt felkapcsolt konyhai égő erőtlen fényétől megvilágítva, majd az ablaknál álló nő szemében folyammá dagadtak. Ki tudja, talán épp egy másik, hasonló ablakra gondolt, amelyiken délutánonként kisiklott a fény, a hajdani „kotorékra”, vagy „csigaházra” ahogy a közös albérleti szobájukat nevezték. Ott mindig biztonságban volt.
– Ec-pec kimehetsz – dobolta vékony ujjacskáival az üvegen az esőcseppekkel együtt – holnapután bejöhetsz –, de tudta, többé már nincs se holnap, se holnapután. Az a hajó már végleg elment. Ő maga vágta, oldotta el a köteleket meggondolatlanul, talán szembe menve a világgal, Isten akaratával és méltatlan módon, csak úgy virtuálisan, jó szelet kívánva a vitorlákba a kapitánynak. És az a hajó most valahol magatehetetlenül sodródik a nyílt, és egyre mélyebb vizek felé.
Tudta, ő is veszélyes vizekre tévedt, de vitte a kíváncsiság, és bár hajtotta nyughatatlan vére, azóta is sokszor képzelte maga elé azt a hajót, hívta elő újra és újra emlékezete azt az utolsó képet. Talán magának sem vallotta be soha, hogy miért.
És persze tudta azt is, hogy előbb, vagy utóbb, mindketten elmerülnek. Ki ezért, ki azért. Aztán már nincs tovább.
Közben a kép felső sarkában kimerevedett egy kis pók, amint épp megpróbálta összefércelni a jóvátehetetlent.
(A Hitel c. irodalmi lapban jelent meg)
Hozzászólások