Lilla levele • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Lilla levele

 

Gyöngyi az ablakból nézte az utcát. A kora esti órákban csak két autó haladt el házuk előtt, egy kutyáját sétáltató idősebb férfin kívül senkit sem látott. Férjét várta haza, aki Marcit látogatta meg a kórházban. A kisfiú már hetek óta távol volt otthonról, nem tudtak mindig együtt bemenni hozzá. A félelem, az aggódó szeretet, az álmatlanság, a mindig Marci körül csapongó gondolatok, egyre jobban gyengítették őket, pedig tudták, a neheze még hátra van. Az orvosok a bajt, a vérképződés rendellenességét már diagnosztizálták, de ettől többet egyelőre nem mondtak. Talán ma – reménykedett Gyöngyi –, végre valami jó hírrel érkezik haza Szabolcs. A piros Suzuki bekanyarodott az udvarba. A férfi lassan szállt ki az autóból, bizonytalan léptekkel indult el a ház felé. Nem tűnt vidámnak, inkább gondterheltnek. Felesége a nyitott ajtóban várta, a félelem és reménykedés különös keveréke kavargott benne. Már éppen kérdezni akart, amikor férje felemelte fáradt arcát, és ránézett. Szeme tele volt szomorúsággal. Szó nélkül ment el Gyöngyi mellett, táskáját leejtette az előszobában, majd a nappaliba ment, és lerogyott a fotelbe. Felesége némán követte, várta, hogy mondjon végre valamit.

– Marci örült nekem, aztán megint sírt, hogy haza akar jönni. Sikerült kicsit megvigasztalnom, és megígértem neki, hogyha a jövő héten még nem jöhet haza, akkor valamelyikünk ott marad vele a kórházban. Amikor eljöttem tőle, már egész vidám volt, sápadt kis arcával mosolygott rám. Aztán – sóhajtott nagyot Szabolcs –, aztán behívott Juhász doktornő, és azt mondta, hogy csak a csontvelő-transzplantáció segíthet, ebben kellene gondolkodnunk, mert anélkül, anélkül… – nem tudta folytatni a mondatot.

– Anélkül mi lesz? Meghal? – suttogta kétségbeesetten Gyöngyi, és észre sem vette, hogy már mögötte áll lánya, aki sápadtan hallgatja őket.

– Nem! Az én kisöcsém nem halhat meg!  Tudom mi az a transzplantáció, majd én adok neki a csontvelőmből! Meg fogom menteni!

– Ez nem a te dolgod kislányom – ölelte magához anyja, és arcán a rémület újabb hulláma futott végig –, hidd el, meg fogjuk oldani, és nem lesz semmi baj. Nagyon szép tőled, hogy vállalkoznál rá, de még te is gyerek vagy, nem kockáztathatunk.

– Nem vagyok már gyerek!  Három hét múlva tizennyolc éves leszek, és én akarok adni magamból a testvéremnek. Olyan kicsi még, hogy majdnem az anyja is lehetnék. Sokszor neveztetek pótmamának, akkor ezt most nem tagadhatjátok meg tőlem!

– Nem, nem! Erről szó sem lehet! Hallani sem akarok róla! – kiáltozott hisztérikusan Gyöngyi.

– Hát, nem is tudom! – fontolt meg minden szót Szabolcs. – Nyugodjatok meg, józannak kell maradnunk. A főorvos asszony holnap délután ügyeletes, vár bennünket. Addig mindent megbeszélhetünk. Ha testvérek adnak egymásnak csontvelőt, nagyobb az esély a gyógyulásra, és aki ad, nem vállal nagy kockázatot. Valószínű a csípőcsontból, egy speciális tű segítségével vesznek ki anyagot, de más megoldás is lehetséges. Nem értettem pontosan. Végül is mindegy, úgyis az orvosoknak kell dönteni, mert nincs garancia arra, hogy a testvér megfelelő donor lesz. Ha nem, akkor bővítik a kört, a szülőkre, rokonokra, de ma már akár a világ más táján élő idegenek között is találhatnak megfelelőt.  A beavatkozás előtt több vizsgálatot végeznek majd a donoron, legalábbis valami ilyesmit mondott a doktornő. Sajnos nem tudtam eléggé koncentrálni, annyira megdöbbentett. Gondolkodjunk mind a hárman, mert nincs sok időnk. Nagyszerű lány vagy Lilla!

Álmatlan éjszaka gyötörte a családot. Gyöngyit már-már az ájulás környékezte, annyira súlyosnak látta helyzetét. Imádta Marcit, mindent megtett volna érte, de mégis arra gondolt, hogy Lillát le kell beszélnie szándékáról. Nem tudta pontosan milyen vizsgálatokra lenne szükség, mit mivel hasonlítanának össze, mi az, aminek meg kell felelnie a csontvelő-transzplantációhoz, csak veszélyt érzett, egy hálót, egy hurkot, amely egyre szorosabb lesz körülötte. Nem volt orvos ismerőse, nem voltak olyan könyvei, amelyekből tájékozódhatott volna, az internetben pedig nem bízott, mert az utóbbi hetekben, amikor Marci betegségének okait, gyógyulási esélyeit kutatta, egymással ellentétes véleményeket talált. Szenvedett, gyötrődött – és ahogy az elmúlt két évtizedben oly sokszor –, újra felidézte azt a szombat délutánt, amely most is iszonyúan nehéz helyzet elé állította.

Fiatal házasok voltak, még egy év sem telt el az esküvő óta. Szerették egymást, mégis előfordultak kisebb zsörtölődések, amikor valamelyikük, leginkább Szabolcs, a régi barátokkal szervezett programot. Az ifjú férj nem akarta feladni a haveri társaságot, a sörözéseket, a focit, a horgászatot. Úgy gondolta, egy-egy szabad délután, vagy hétvége, nem árthat a kapcsolatnak. Gyöngyi bosszankodott, olykor féltékenykedett, ha egyedül maradt. Baráti társasága Dunaendrődön maradt, amikor Szabolcshoz költözött Budapestre, új munkahelyén még nem talált igazi barátnőt. Május utolsó hetében Gyöngyi szüleihez akart utazni, és remélte, hogy férje is vele tart. Szabolcsék labdarúgócsapatának pontosan azon a hétvégén, fontos mérkőzést kellett játszania, ezért kérte feleségét, halasszák el a látogatást. Gyöngyi feleslegesen megmakacsolta magát, ragaszkodott az utazáshoz. Indulatosan közölte férjével: „…ha neked fontosabb a foci, mint én, akkor maradj! Majd elmegyek egyedül!” Választ sem várva haragosan becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját, és csomagolni kezdett. Szabolcs nem érezte úgy, hogy engednie kellene, ha menni akar, hát menjen – gondolta –, majd hétfőn szépen megbeszélnek mindent. Egyikük sem tudhatta, hogy hétfőn már nem ugyanaz az asszony tér vissza, mint aki elment.

Gyöngyi nagyon szerette Dunaendrődöt. Ott született, ott járta iskoláit, ezer emlék kötötte a városhoz. Szívesen sétált a régi házak között, a belső udvarokban, és a parkban, a nagy gesztenyefák alatt. Azon a szombat délutánon, gondolataiba merülve ballagott, cipője halkan kopogott a régi utcaköveken. A cukrászda kirakata előtt megállt, éppen azon tűnődött, engedjen-e a csábításnak, amikor ráköszönt Anti. Igazi diákszerelem volt az övék, tiszta és őszinte. Boldogan ölelték át egymást, már nyoma sem volt a szakítást megelőző nagy veszekedésnek. A váratlan találkozás örömét egyikük sem akarta hirtelen elengedni. A kávé és a sütemény mellett hosszasan beszélgettek a múltról, és röviden a jelenről. Az érettségi bankett óta nem látták egymást. Addigi egyetlen osztálytalálkozójukra a fiú nem tudott – egyesek szerint nem is akart –, elmenni. Anti, az elköszönés pillanatától félve azt kérte, látogassák meg egyedül élő édesanyját, aki a gimnáziumi évek alatt nagyon kedvelte Gyöngyit. Ilonka néni tényleg nagy szeretettel fogadta őket, és nemcsak azért, mert magányában társaságot kapott. Sajnálta a fiatalok szakítását, ami Antit nagyon megviselte. Nem tudta annak okát, de úgy érezte, valami elhamarkodott gyerekes butaság volt, ami már jóvátehetetlen. Gyöngyi férjhez ment, a fia Pécsre költözött, elszakadtak egymástól. Váratlan ötlettel azt javasolta Antinak, mutassa meg vendégének a régi szobáját, ahol szinte megállt az idő. A fiú meglepően nagy zavarba jött és tiltakozni próbált, de hiába. Gyöngyi már annyira kíváncsi lett, hogy semmilyen ellenkezést sem fogadott el. A szoba valóban őrizte az emlékeket. Sportsikerek érmeit, könyveket, az ásványgyűjteményt, fém- és porcelánkorsókat, egy sílécet, és talán mást is, de egy fényképen elakadt tekintetük. Gyöngyi bekeretezett fotója állt az íróasztalon, és őket nézte. Egyetlen szó nélkül tudták, hogy ez mit jelent. Hirtelen fellobbant a régi tűz, és olthatatlan lángnyelvek ölelték körbe őket. Nem tudtak, és nem is akartak parancsolni érzelmeiknek, hagyták magukat sodorni a visszatérő múlt varázsával. Az ébredés fájdalmas volt. Gyöngyibe rémülten hasított a döbbenet: nem védekeztek a fogamzás ellen. Szabolccsal úgy beszélték meg, hogy az első évben még nem akarnak gyermeket, majd a férfi védekezik, hogy ő semmivel se kockáztassa saját és a baba egészségét. Teljesen kétségbe esett. Nem tudta mit tegyen, hiszen innentől kezdve semmiben sem lehet teljesen biztos. Lehet, hogy megtörtént a fogamzás, de az is lehet, hogy nem. De ha mégis, és utólag bármit tesz ellene, lesz-e eredménye? Akkor is egész éjszaka gondolkodott, gyötrődött, töprengett. Egyetlen megoldást látott. Szabolcsot meg kell győznie arról, hogy ne várjanak tovább, akarják a gyereket. Ez könnyen sikerült, mégis keserves hetek, hónapok, évek következtek. Titkát megőrizte, gyötrődését palástolta, de a szombat délután emléke sokáig ott kísértett minden szeretkezésnél, és annak csodálatos varázsa soha nem tért vissza. Lassan-lassan megnyugodott, Szabolcs és Lilla nagyszerű kapcsolatban voltak, imádták egymást, azonban Gyöngyi boldogsága nem volt teljes. Néha kiábrándultan, megvetéssel nézte magát a tükörben, mert hátha, hátha éveken át csalja azokat, akiket legjobban szeret. Kutatva, fürkészte Lillát, kire hasonlít, kinek az arcvonásait, természetét, mozdulatát, hangját örökölte. Soha nem engedte, hogy férje bárkivel is találkozzon a régi osztálytársak közül. Anti valószínű nem beszélt a történtekről, de semmiképpen sem akart kockáztatni.  Szabolcsot meg akarta kímélni olyan helyzettől, amikor a háta mögött bárki is kárörvendően mosolyog, vagy sajnálkozik. Az évek aztán sok mindent megoldottak, és a kis Marci késői születése már igazi ajándék volt. Betegségét óriási csapásként élték meg.

Gyöngyi önmagában elfogadta a testvérek közötti transzplantáció ésszerűségét, mégis szerette volna elkerülni ezt a megoldást. A megelőző vizsgálatoktól félt, mert ha azok azt is kiderítik, hogy Lillának mégsem Szabolcs az apja, akkor számára mindennek vége. A haragot, a megvetést, a megszégyenülést nem tudná elviselni. Ezért tiltakozott első reakciójában Lilla ajánlkozása ellen. Az éjszaka rendezte lelki vívódását, reggelre pontosan tudta, mit kell tennie. Marci élete a legfontosabb, az övénél is sokkal fontosabb, ezért, ha az orvosok úgy látják jónak, ám legyenek meg a szükséges vizsgálatok, még akkor is, ha azok számára kimondják a legsúlyosabb ítéletet. Úgy gondolta, beszél a doktornővel, kéri a segítségét, aztán jöjjön, aminek jönnie kell.

Közösen mentek el Juhász főorvos asszonyhoz. Gyöngyi elérte Szabolcsnál, hogy a találkozás végén négyszemközt beszélhessen a doktornővel. Kérését azzal indokolta, hogy két anya valószínű jobban megérti egymást Lilla szerepét illetően, és olyan hasznos tanácsokat kaphat, amit egy férfi talán nem is értene meg. Szabolcs és Lilla távozását kínos csend követte. A doktornő várta, hogy Gyöngyi mit akar még mondani, ő pedig nem tudta miként fogjon hozzá. Aztán lassan, akadozva belekezdett:

– Főorvos asszony kérem! Nagy titkot szeretnék önnel megosztani, és kérem, amíg csak lehet, őrizze meg! Ha majd nem lehet, akkor azt nekem mondja meg először. Nem vagyok biztos abban, hogy a kislányomnak a férjem az apja, és ha arra gondolok, hogy ez a vizsgálatok során kiderül, nem marad sok választásom. Persze a kisfiamért mindent vállalok. Kérem, ne ítéljen el! Egy különlegesen csodálatos pillanat volt tizenkilenc évvel ezelőtt, egy régi szerelem felbukkanása, egy akarattalan lebegés, majd ijesztő kijózanodás! Megszenvedtem érte, szégyellem magam, és mégis azt mondom: nagyon szép volt, és elkerülhetetlen.

– Nézze asszonyom! Orvosként sok olyan történetet ismerek, amely az önéhez hasonló, vagy attól sokkal, de sokkal megdöbbentőbb. Nincs jogom ítélkezni, és köszönöm a bizalmát. Megnyugtathatom! Nekünk nincs szükségünk annak vizsgálatára, hogy a transzplantáció résztvevői milyen viszonyban vannak egymással. Akár teljesen idegenek is lehetnek, a sikeres beavatkozás akkor is lehetséges. Emiatt nem kell aggódnia. Ha úgy döntenek, a lányuk nyugodtan jöhet a vizsgálatokra. Legyenek nagyon büszkék rá!

– Jól értem? Nem derülhet ki, hogy Lilla és Marci édestestvérek-e vagy nem?

– Nálunk nem! Erre a genetika adhat pontos választ, amit ma már bárki igénybe vehet. Az ön helyzetében persze valószínűtlennek tartom, hogy ezzel élni kíván. Van azonban más lehetőség is, bár kétségtelen nem teljesen megbízható, inkább jelzés értékű. Tudja azt, hogy milyen vércsoportja van a férjének, önnek és a lányuknak?

– Szabolcs és Lilla nullás, én A-s vagyok.

– Nos, ha a másik férfi B vércsoportú, akkor nem valószínű, ha AB-s akkor csaknem kizárható, hogy ő lenne az apa. Hangsúlyozom, ez az általános tapasztalat, de lehetnek kivételek, mint ahogy vannak is!

Gyöngyi úgy lépett ki a főorvos szobájából, mint aki a víz alól bukkan fel a levegőre. Óriási megkönnyebbülést érzett, és elszántságot. Meg kell tudnia Anti vércsoportját bármi áron. Az első pillanatokban ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hiszen nem akarta beavatni őt a Lilla körüli titokba, ahogy eddig sem tette. Zakatolt az agya, kutatta a múltat, és egyszer csak beugrott valami. A sítábor! Harmadikosok voltak, amikor Bakos tanár úr és Papp tanárnő sítábort szervezett Ausztriába. Osztályukból Szalánczi Enikő vállalta az adminisztrációt, a napló vezetését, a krónikás feladatát. Remek munkát végzett, vaskos album örökített meg minden fontos mozzanatot. Utazásuk előtt szomorú esemény történt. Egy másik iskola diákjait szállító autóbusz karambolozott, többen súlyosan megsérültek, vért kellett kapniuk, ami nagy gondot okozott. Valaki kitalálta, hogy ők csak akkor induljanak, ha mindenki pontosan ismeri vércsoportját, és készítsenek egy táblázatot arról, hogy szükség esetén ki, kinek adhat vért. Ezt pontosan kidolgozták, és benne volt a naplóban. A naplóban, amely talán még mindig megvan Enikőnél vagy valakinél. Azonnal telefonált barátnőjének. Azt mondta, hogy lányának sokat mesélt a gimnáziumi kirándulásokról, a sítáborról, és szeretné megmutatni neki a naplót, hadd lássa: milyen remek csajok voltak annak idején. A visszahívásra órákat kellett várnia, de megérte, mert megtalálták.

Aznap este hármasban beszélték át a történteket. A szülők már nem zárkóztak el Lilla felajánlásától, a nagylány pedig kifejezetten boldog volt. Gyöngyi még annyit kért, hogy végleges döntésük előtt szeretne édesanyjával találkozni. Másnap reggel elutazna hozzá, de este visszajön, és akkor tegyék meg azt, ami tőlük elvárható. A többi az orvosokon, illetve a vizsgálatokon múlik. A dunaendrődi látogatás valójában a naplóról szólt. Gyöngyi közömbös mosolyt erőltetett magára, amikor átvette és belelapozott, közben majdnem felrobbant az idegességtől. Amikor autójában végre egyedül maradt, remegő kézzel hajtogatta, de inkább csapkodta a lapokat. Kereste a táblázatot, és megtalálta! Becsukta szemét, óriási levegőt vett, majd hatalmasat sóhajtott. Vérnyomása az egekbe szökött, amikor a névsor aljára nézett, és olvasta: Vasas Antal, AB, Rh pozitív! Hangosan felsikoltott, és percekig rázta a hangos zokogás!

Vacsora után újra összeült a család. Régen érzett nyugalom, és békesség ölelte körbe őket. Szabolcs feleségére nézett, tőle várta a döntő szót:

– Mit beszéltetek meg a szüleiddel?

– Nagyon aranyosak, és megértőek voltak. Minden döntésünket elfogadják, és támogatják! Már én is azt mondom, ha Lilla tényleg akarja, akkor vizsgálják meg az orvosok a lehetőséget.

– Köszönöm anya!  Drágák vagytok! Ha már így alakul a dolog, akkor megnézetem velük a foltocskámat is.

– Milyen foltocskádat?

– Néhány hónapja egy barna folt jött a combomra.

– Miféle folt? Miért nem mondtad eddig?

– Kisebb, mint egy százforintos, falevél alakú, és halvány barna színű. Már gondok voltak Marcival, nem akartalak idegesíteni benneteket.

– Egy kis barna folt a combodon? Hát ez nagyon furcsa! – vonta fel a szemöldökét Szabolcs.

– Mi ebben a furcsa? – kérdezte Gyöngyi, és úgy érezte, a talaj megint kezd kicsúszni alóla.

– Hát az, hogy anyámnak ugyanilyen van! Sosem gondoltam volna, hogy egy levél lesz a lányom öröksége!

 


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS