Tátrai S. Miklós | Krakkói varázslat

Szépirodalom - próza

Krakkói varázslat

 

Tátrai S. Miklós barátunk és szerzőtársunk alábbi művével az Országos Mécs László Irodalmi Társaság  Szerelem – 2017  irodalmi pályázatán első helyezést ért el 

 

_________________

 

A vonat gyorsan közeledett a reggeli napfényben ébredő városhoz. Kötelességszerűn, csaknem unottan száguldott a fényesre koptatott síneken. Nem tudta hányszor tette meg az utat Budapest és Krakkó között. Igazán nem is érdekelte, mint ahogy az emberek sem, akik hála és köszönet nélkül hagyták ott az állomáson, magukkal vitték csomagjaikat, mint ahogy örömüket, bánatukat, reményeiket és félelmeiket is. Kinek mit osztott a sors, bárha mégis Gorkijnak van igaza, akkor mindenki saját sorsának kovácsa.

Gergő elgondolkodva nézett ki az ablakon. Nem hitt abban, hogy sorsunk alakulásában minden csak önmagunkon múlik. Percek óta semmit sem érzékelt az előtte elsuhanó tájból. Egy lengyel lány arca lebegett előtte. Egyre erősebben, egyre jobban uralta gondolatait az évekkel korábbi találkozás emléke. Az utóbbi félórában sokszor nyúlt a zsebébe, és megérintette azt a levelet, amit tavalyelőtt kapott tőle. A barátságos és kedves szavak a leghalványabban sem utaltak arra, hogy az lesz az utolsó üzenet. A válaszra, majd két újabb türelmetlen levelére a lány már nem reagált, mintha semmi sem történt volna közöttük.

Négy évvel korábban, a hatvanas évek második felében, már nem volt meglepő, ha egy tizennégy éves fiú külföldre ment, az pedig különösen nem, ha valamelyik kelet-európai országban nyaralt.  Gergő mégis izgatottan készülődött. Szülők és barátok nélkül indult a táborba, ahol egyedül lesz magyar, a lengyel tanárok és diákok között. Andrej bácsi, egy krakkói középiskola igazgatója, már többször hívta. Szülei azonban úgy gondolták: csak a nyolcadik osztály befejezése után utazzon, hiszen így is legalább egy évvel fiatalabb lesz mindenkitől. Andrej tavaly Helenával, a feleségével és a lányával vendégeskedett náluk. Akkor egyeztek meg a meghívásban.  Barbara és Gergő hamar összebarátkozott, oroszul egészen jól megértették egymást. Abban a korban voltak, amikor a fiúk és a lányok már nemcsak a barátot keresik a másikban. Egy-egy pillantás és érintés, izgalmas érzéseket, gondolatokat, szándékokat indíthat kiszámíthatatlan útjára. Persze ezeket Helena is pontosan tudta, és a túlzott aggódás, vagy a konfliktusok bölcs elkerülése érdekében, mindig úgy rendezte a közös programokat, hogy a fiatalok szem előtt legyenek. Az egyhetes együttlét utáni búcsú így nem okozott különösebb elkeseredést. Gergő az osztálytársak között jól érezte magát, egyre ritkábban gondolt Barbarára, később egyáltalán nem. Egy szőke, hosszú hajú, zöld szemű lányról ábrándozott, akit azonban sehol nem talált meg, csak képzeletében élt. Ősszel az osztály színházlátogatást szervezett. Gergő jegye Olga mellé szólt, és egyáltalán nem bánta, hogy a véletlen így rendezte az eseményeket. Vonzódott a csinos lányhoz, úgy érezte ő is tetszik Olgának, de nem tudta hogyan kezdeményezzen egy bensőségesebb kapcsolatot. Bizonytalan volt önmagában, félt egy esetleges elutasítástól, és különösen a vetélytársak kárörvendő megjegyzéseitől, mert Olgát többen szerették volna meghódítani. Az előadás egyáltalán nem kötötte le. Lopva pillantott többször is a lány felé, akinek olyan mosoly futott végig arcán, ami egy nőnél sok mindent jelenthet. Hirtelen döntésre szánta el magát. Igaz, hogy Olga nem volt szőke, és nem volt zöld szemű, de ennek akkor már semmi jelentőséget sem tulajdonított. A vágyakozás hatalmába kerítette, és amikor lány akarattal, vagy akaratlanul, egy könnyed mozdulattal a szék karfájára tette kezét, óvatosan megérintette, majd megsimogatta.

Hónapokig jártak együtt, aztán májusban valami bolondságon összevesztek, és mindenki nagy meglepetésére szakítottak. Eljött a nyár, a szünidő, és úgy mentek el egymás mellett, mintha semmi sem történt volna, pedig az első szerelem emléke már örökké velük maradt. Néhány bánatos nap után Gergő a közelgő egy hónapos tábor eseményeit tervezgette. Új barátokat remélt, lányokat, fiúkat, és különleges élményeket.

Azokban az években dübörgött a lengyel-magyar barátság. Gergőt kíváncsian és szeretettel várták, ami elsősorban magyarságának, másodsorban az igazgató úr vendégének szólt. A középiskolás diákok tizenkét személyes sátrakban laktak. A tanárok, mivel családosan érkeztek, kis faházakat kaptak. Munkájukat négy fiatalember segítette. Valamennyien egy-két éve fejezték be a középiskolát, azonban úgynevezett „vándorként” szívesen dolgoztak tovább a cserkészek, vagy, ahogy azt lengyelül nevezték, a harcerzek között.

Gergő már az első napokban érzékelte, hogy a tanárok, a tábor katonás sajátosságai ellenére sem kívánnak szigorú szabályokat alkalmazni, azonban megkövetelik a rendet, egymás tiszteletét. Ez senkinek sem volt terhes, a diákok remekül érezték magukat. Az első egy-két nap a sátrak és környezetük kialakításával telt, amelyre versenyt hirdettek. Gergő nem tekintette magát vendégnek, minden munkából kivette részét, amivel tovább növekedett népszerűsége. Kedvelték, és a sportfoglalkozások után már tisztelték is, hiszen teljesítménye a futásban, a távolugrásban, a magasugrásban és a labdarúgásban az átlag feletti eredményeket mutatta a tőle idősebb társai között. Az ismerkedés és barátkozás könnyen ment. A lengyel fiúk és lányok – ha nem is szívesen, de – beszélték az orosz nyelvet. Két hét után Gergő, már a legszükségesebb lengyel szavakkal is elboldogult, érthető mondatokat fogalmazott. Társai szívesen és vidáman tanították komoly dolgokra és huncutságokra egyaránt. Humorát, kreativitását hamar próbára tették.

A harmadik napon vacsora után különös ötlettel fordultak hozzá. Arra kérték, vállalja el egy tréfás esküvő celebrálását. Legyen ő a pap, aki összeadja az ifjú párt: Grazsynát és Henriket. Nagyon jó móka lesz ígérték, semmitől sem kell tartania, csak játék az egész. Gergő nem mondhatott nemet a vidám felkérésnek, bár magában aggódott kicsit. Életében addig csak egyszer volt templomi esküvőn, és akkor sem igazán figyelte a papot, nem volt járatos az egyházi szertartásokban. Orosz tudásával – hála Vali tanárnőnek, aki nemcsak az oroszt, de a gyerekek nyelvét is értette – elboldogult, de bizony olyan szavakat, hogy esküvő, násznép, áldás, szentírás sohasem tanultak. Gondosan megtervezte mondandóját, többször is elgyakorolta magában, és már előre mosolygott azon, hogy az egybegyűlteket majd drága barátaimnak szólítja, a menyasszonyt kedves lányomnak, a vőlegényt pedig kedves fiamnak. Az akarod-e férjednek, feleségednek kérdésekkel nem lesz baj, a fogjátok meg egymás kezét, felszólítással sem, de a csókoljátok meg egymást kifejezés bizony hiányzott szótárából. Azt egyik „sátortársa” segítségével lengyelül tanulta meg. Az alkalomhoz illő kis szorongással indult el kísérőivel a szertartásra. Valahonnan egy színes terítőt kerítettek, amiből palástot készítettek számára. A násznép vidáman énekelt, várták az „ifjú párt”. Először a vőlegény, Henrik Nowiczki érkezett, aki egyike volt a már végzett diákoknak. A vidám, szimpatikus fiatalembert Gergő már ismerte, barátságosan beszélgetett vele a sátor környezetének csinosításakor. A lefátyolozott menyasszonyt egy másik „vándor”, Adam Mazur vezette fel, és adta át a vőlegénynek. Megkezdődött a ceremónia, Gergő ügyesen tette a dolgát. Már-már arra gondolt, hogy valami nagy huncutság lesz ebből, és a menyasszony talán nem is egy lány lesz, mert nem hajtotta fel fátylát. Amikor azonban elhangzott oroszul a „kedves lányom, Grazsyna” felszólítás, a fátyol fellebbent, és ott állt az a szőke, zöldszemű lány, akiről mindig ábrándozott. Megpördült vele a világ. Abban a pillanatban azt hitte: álmodja az egészet. Sosem tudta meg mennyi ideig nézte a mosolygó zöld szemeket, valószínű csak néhány másodpercig tarthatott a varázs. Henrik hangja zökkentette vissza szerepébe, aki lengyelül kedvesen sürgette a folytatást. Mindenki arra gondolt, hogy a magyar fiú egy kicsit belesült a szerepébe, amit meg is értettek. Egyedül Grazsyna volt képes olvasni a megdöbbent szemekben.

Gergőnek nem volt könnyű éjszakája. Akár ébren forgolódott, akár aludt, mindig csak Grazsyna, és szomorú gondolatok jártak az eszében. Társaitól megtudta, hogy a lány tizenhét éves, három évvel idősebb tőle, Henrik pedig húszéves férfi, aki komolyan udvarol a lánynak. Hiába találta meg álmai szerelmét – panaszkodott önmagának –, semmi esélye sincs. Igyekezett beletörődni a megváltoztathatatlanba, és senkinek sem mutatni érzelmeit. Nem kereste Barbara társaságát sem, pedig otthon még ezt másként tervezte. A kényszerű közömbösség két napig sikerült. Társaival együtt konyhaszolgálatot látott el, krumplit pucoltak a konyhasátor mellett a patak partján. Hátat fordítottak a napnak, így a víznek is. Nem láthatták, hogy lányok érkeztek nagy edényekkel. A nevetgélésükre fordultak meg, és igen kellemes látványban lett részük. Négyen is serénykedtek a parton, ketten a víz fölé hajolva öblítették a lábasokat. Gergőt szinte áramütés érte, amikor egyikükben Grazsynát ismerte fel. Rövid, testhez simuló sortban, könnyű kis blúzban volt, és ahogy lehajolt, tökéletesen kirajzolódott formás alakja. Képtelen volt levenni róla a szemét, miközben a többi fiú hangosan, tréfásan évődött a lányokkal, akik nem maradtak adósak. Jókedvűen bolondoztak egymással, csak Gergő maradt szótlan, és nagyot nyelt zavarában, amikor Grazsyna mellé ült. Úgy értette, dicsérte őt az ügyes szereplésért, érdeklődött, hogy, honnan jött, hol tanul, hogyan érzi magát, hány éves, majd a fiú zavarát érzékelve, hamiskás mosollyal megkérdezte, hogy tetszenek-e neki a lengyel lányok.

A következő napokban Gergő kerülte a találkozást, attól tartott zavarba jönne, belepirulna egy újabb beszélgetésbe. Ha tehette, távolról nézte Grazsynát, és ábrándozott egy titkos ölelésről. Továbbra is részt vett a tábori életben, próbálta elterelni gondolatait. Aztán megint történt valami, ami teljesen összezavarta. Autóbuszos kirándulást szerveztek Kaliszba. Nem ment mindenki, önkéntes jelentkezés alapján állt össze a csapat. Már csaknem tele volt a busz, amikor Gergő és társai kerültek sorra a beszállásnál. Fellépett a lépcsőn, megállt az ajtóban, hogy helyet keressen, de erre nem maradt ideje. Az egyik hátsó sorból Grazsyna integetett felé és nevét kiáltozva hívta a maga melletti üres ülésre, amit neki foglalt. Henrik nem tartott velük, így végig kettesben utaztak, a programokon is együtt voltak. Egymás mellett ültek a buszon, néha összeért kezük, combjuk, ami véletlen is lehetett, de izgalmat és kellemes borzongást okozott Gergőnek. Grazsyna sokat magyarázott a látottakról, sokat kérdezett Magyarországról, Budapestről. Nagyon kedves, barátságos, és végtelenül gyönyörű volt. A visszaúton időnként Gergő vállára hajtotta fejét, mintha fáradt lenne. A fiú fájóan szépnek érezte azokat a perceket, és a reménytelen szerelem mindjobban hatalmába kerítette.

A kirándulás, akár bizalmasnak is nevezhető pillanatai minden bizonnyal eljutottak Henrik fülébe, mert már nem volt barátságos Gergővel. Nem tekintette vetélytársának a magyar diákot, de viselkedését szemtelennek tartotta, és ez határozottan bosszantotta. Ha nem az igazgató vendége, bizonyára félreérthetetlenül tudomására is hozza, így azonban kénytelen volt féken tartani haragját.  Az utolsó héten izgalmas labdarúgó mérkőzésre készült a tábor. A közeli falu fiataljai hívták ki őket egy barátságos találkozóra. Andrej igazgató úr Nowiczki Henriket jelölte ki a csapat összeállítására, vezetésére. Egyértelműen meghatározta, hogy a magyar vendégnek legalább harminc percet játszania kell, akármilyen teljesítményt nyújt. Henrik bosszúsan vette tudomásul a döntést, pedig a korábbi – sátrak közötti bajnoki – meccseken látta, hogy Gergő nagyon ügyesen kergeti a labdát, gyors, gólképes jobbszélső. Nem tudhatta, hogy a fiú a magyar korosztályos bajnokság igazolt játékosa.

Gergő a kezdő csapatban lépett pályára. A táborlakók hangos szurkolással buzdították társaikat. Közöttük volt Grazsyna is, aki a magyar fiú minden jó megmozdulását lelkesen megtapsolta, és ez bizony nem kerülte el az egyre ingerültebb Nowiczki figyelmét. A csapat sarokrúgáshoz jutott, amihez Gergő készülődött. Edzéseken többször, mérkőzésen egyszer sikerült úgy becsavarnia a labdát, hogy az érintés nélkül hullott a kapuba. Most is erre készült. A beadás vagy belövés remekül sikerült, a labda a meglepett kapus felett a rövid felső sarokba vágódott. A gólt óriási ováció követte, Grazsyna állva tapsolt, éljenzett. Ez már sok volt Henriknek, és lehívta a gólszerzőt. Döntését később azzal indokolta, hogy a magyar már bizonyított, másoknak is kellett játéklehetőséget adnia.

A mérkőzés másnapján a konyhasátor mellett Grazsyna félrehívta Gergőt. Szomorúnak tűnt, és erre minden oka megvolt. Henrik kemény szavakkal követelte tőle, hogy ne csináljon bolondot belőle, és magából azzal, hogy feltűnően kedves a magyar kölyökkel. A lány kicsit szégyenkezve, de egyértelműen fogalmazott. Henrik haragszik rájuk, ezért ne beszélgessenek, ne találkozzanak a hátralévő három napban. Nem várt, nem kért választ, egy könnyed simogatással búcsúzott, amivel csak még jobban felkavarta a szerelmes fiú lelkét.  Már nem érdekelték a barátok, a szórakozás, a sport, magányosan vonult el a közeli erdő fái közé. Semmi kedve sem volt a búcsúesthez, ezért az előző napon betegséget jelentett Andrej igazgatónak, aki már napok óta aggódva, és férfias megértéssel figyelte vendége hangulatváltozásait. Pontosan tudta miről van szó, hiszen a tábori pletyka gyors lábakon járt. A legjobb megoldásnak gondolta, ha Gergőt befekteti a betegek részére kialakított külön sátorba, ahol egyedül lehet. Nem kell látnia a többiek vigasságát, és nem látja Grazsynát sem Henrik társaságában. Az ügyeletesek majd ellátják, és holnapután már úgyis vége a tábornak.

Gergő két kezét feje alá téve, hanyatt fekve nézte a sötétséget. Erősen behallatszott a búcsúest vigadozása, de ő alig érzékelte. Bánatot és szomorúságot érzett, amiért sem ma, sem holnap, sem soha többet nem láthatja a zöld szemű, szőke hajú lányt, aki álmaiból lépett elő, szinte csak egy pillanatra. Nem tudta, miért kellett így történnie, miért kellett találkozniuk, ha az csak fájdalmat, reménytelen vágyakozást okoz. Úgy érezte, mindig hiányozni fog valami az életéből, amit most itt hagy, mert nem tehet mást. Zseblámpa felvillanó fénye zavarta meg ábrándozását. Az ügyeletesek fontoskodására gondolt, és befelé fordulva úgy tett, mintha aludna. Nem akart beszélni velük. A lámpafény megvilágította ágyát, majd kialudt. Valaki lágyan megérintette, és gyengéden suttogott. Azonnal megfordult az ismerős hangra. Testét forróság öntötte el, remegni kezdett. Grazsyna surrant be hozzá, nem akart búcsú nélkül elválni. Gergő nem értette pontosan mit mond a lány, csak megragadta kezét, és kiszakadt belőle a féltve őrzött sóhaj: „Nagyon szép vagy! Nagyon szeretlek!” A lány kedvesen megsimogatta arcát, megérezte forró könnyeit, és őt is elborította egy különös bódulat. Magához húzta Gergőt és megcsókolta.  Néhány szavas levélkét csúsztatott a kezébe, amelyben egy budapesti képeslapot kért, és megírta címét, majd elérzékenyülve kiszaladt a sátorból.

A vonat befutott a krakkói pályaudvarra. Gergő és barátai leszálláshoz készülődtek.  Krakkó önmagában is gyönyörű gondolta Kálmán , nem lesz gond kellemes programokat találni a következő öt napban, azután irány a Mazuri-tóvidék. Nem tudhatták, hogy aznap délután minden elképzelésük felborul. Gergő beszélt ugyan egy ismerőséről, akit szeretne meglátogatni, de Kálmán és Laci semmilyen veszélyt nem érzett, amikor barátjuk elindult megkeresni a Stokowa utcát.

A taxi húszperces út után megállt a ház előtt. Gergő fizetett, és szorongva, idegesen gondolt a következő percekre. Váratlanul érkezik Grazsyna régi címére. Talán már nem is lakik itt, esetleg férjhez ment, és becsapja előtte az ajtót, vagy akár barátságosan is fogadhatja. Bármi lehetséges, de jöjjön, aminek jönnie kell. Hónapok óta készült erre a találkozásra, és a régi szerelem, a régi vágyakozás egyre hevesebben lobogott benne. Úgy érezte csengetnie sem kell, olyan hangosan kalapál a szíve, hogy biztosan meghallják. Nagy levegőt vett, megnyomta a gombot. A bátortalan rövid csengetésre hamarosan kinyílt az ajtó, és ott állt Grazsyna, egy karnyújtásnyira. Azonnal megismerték egymást, felejthetetlenül gyönyörű pillanat volt. Nem tudtak, vagy talán nem is akartak megszólalni, csak nézték, hogy az idő milyen változásokat hozott. A szép lengyel nagylányból zavarba ejtően csinos nő lett. Gergő magas, jóképű fiatalemberként lépett a férfikorba. Grazsyna végre kitárta karját, és mint régi ismerősök, összeölelkeztek.

Lassan kortyolták a forró kávét. Beszélgettek, hiszen annyi mindent szerettek volna mondani a másiknak. Grazsyna sokat mesélt magáról, amiből Gergőt igazán csak az érdekelte, hogy egyetemista, nem ment férjhez, a szüleivel él, Henrikkel már régóta nem találkozott. A fiú nem sokat szólt, inkább hallgatott. Teljesen elbűvölte a lány szépsége, hangjának varázsa. Nézte bájos arcát, a csillogó zöld szemeket, ajkait, majd gondolatban egész testét végigsimította. Érezte elpirul, amikor Grazsyna elnéző mosollyal nyugtázza, hogy keresztbe tett lábain felejtette tekintetét. Ez volt az a pillanat, amelynél nem lehetett tovább várni. Gergő megismételte a négy évvel azelőtt elhangzott szavakat: „Nagyon szép vagy! Nagyon szeretlek!”, majd hozzátette: miattad utaztam Krakkóba! Grazsynát meghatotta, és felkavarta a váratlan vallomás.  Egy kedves, fiatal férfi ült vele szemben, akinek arcán őszinte érzelmek tükröződtek, tekintetéből remény és vágyakozás sugárzott. Emlékek és érzelmek kavarogtak lelkében. Amióta Henrikkel szakított, nem talált újabb szerelmet, ha egyáltalán szerelem volt kettőjük kapcsolata. Kétségtelenül vonzódott hozzá, jó volt együtt lenni vele, mégis sokszor úgy tűnt, hogy Henrik inkább birtokolni, mint szeretni akarja őt. Gergőt nézve és hallgatva egyre jobban érzete, fellobban benne a szenvedély, egy gyönyörű szerelem kapujában áll, mégis időt kért a válaszra. Át kellett gondolnia ezt a váratlan, különleges helyzetet.

Az éjszaka mindkettőjüknek lassan telt. Vágyak, remények, félelmek kavarogtak a hosszú ébrenlétben és a rövid álmokban. Gergő másnap reggel a megbeszélt időpont előtt egy órával hamarabb érkezett meg Krakkó főterére, a Mickiewicz szoborhoz, amely már oly sok szerelmet látott kinyílni, virágozni és elszáradni. A Mária templom tornyából másodszor hangzott el a híres a harsonaszóló, amikor Grazsyna felbukkant a legendás Wierzynek-ház irányából. Hosszú szőke haja enyhén lobogott a délelőtti szélben. Ahogyan fehér nyári ruhájában mosolyogva közeledett, Gergő elképesztően gyönyörűnek látta. Már attól félt, bármelyik pillanatban belép egy tündérmesébe, és soha többé nem találkozhatnak. A következő másodperceket, amelyek számára a boldogságot, vagy végtelen fájdalmat okozhatnak, az egyik pillanatban sürgetni akarta, a másikban a végtelenbe tolni. Még nyolc lépés, még öt, még kettő számolta magában Grazsyna közeledését –, aztán, mintha csak varázslat történne, eltűnt a Mickiewicz szobor, a Mária templom, a híres Posztócsarnok, eltűnt az egész tér, csak egy lágy ölelés és egy szenvedélyes csók létezett, amely minden kérdésre választ adott.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Krakkói varázslat”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés