Valahányszor Kispesten járok, eszembe jut az
a rémületes pillanat, mikor dózerolták le a
régi szép családi házakat. Első utam volt
az ötvenes villamossal, végállomástól
végállomásig a városon át, s én a villamos
ablakából kővé dermedve bámultam, mint
tűnnek el sorra az utcák és a házsorok.
Először a konyha, aztán a nagyszoba fala
rogyott le a földre, magát megadva.
Romok között itt-ott hátramaradt a
nagytányér, kislábas, mackó meg az építőkocka.
Évtized múltán, mikor én magam is tiltakoztam
a romániai falurombolás ellen, mindez eszembe
villant, emlékezetem elém sodorta, bár akkoriban
alighanem én lehettem az egyetlen, ki kéretlen
bár, de párhuzamot vont az események
láncolatába illeszkedő történések között.
Újpalota, Kispest, Csepel, az örökre
eltüntetett Állami telep helyére ugyan
felhúzták gyorsan az új lakótelepeket, de
nekünk nincs Bözödújfalunk, amely
egyszerre csak előbukkan mementóként újra.
Az itt elpusztított régi városrészeket
vissza az enyészettől már senki sem kapja,
mind elsüllyedtek, nem őrzi meg az
emlékezetüket talán csak az a néhány
öreg, akik valaha azokban az utcákban,
a földre rogyott házak falai közt éltek.

Megosztás

Tweet