Facebook szösszenetek egy sérültekkel foglalkozó alapítvány életéből
Hát, kösz…
A szokásos Vendel-napi vásárunkra egy kis tánccal is készültünk. Pár nappal előtte megkértek, hogy szálljak be, mert kevés a fiú. Jött az első próba, amin én is részt vettem: szépen beállítottak a helyemre, kaptam néhány instrukciót is, elkezdtük. A fiúk és a lányok felsorakoztak egy-egy sorba, egymással szemben. Pár ének, némi csoszogás. Ezután párba rendeződés következett. Mire észbe kaptam, mindenkinek jutott pár, csak nekem nem. Miközben a többiek vidáman ropták körülöttem, én felnéztem a vidám kék égre, kifakadtam:
– Hát, ez a tánc pont olyan, mint az életem!
Ekkor egyik kolléganőm kimosolygott a kavalkádból:
– Ja, bocs, Marika lesz a párod, de ő ma nincs, pénteken már lesz, addig próbáld meg egyedül.
Hát kösz…
Audiokommentár kikapcs
Gesztenye-fesztivál, Pécsbánya. Az alapítványunk is szerepel néhány énekkel. Mialatt a fellépésre várakozunk, egy mesejáték megy a színpadon.
– Jé – mondja az egyik szereplő a másiknak – te nem is fa vagy, hanem kisfiú?!
– Bizony – jön a válasz – egy boszorkány fává változtatott régebben, de most megtört az átok, újra fiú vagyok…
Ekkor magamról teljesen megfeledkezve a következő megjegyzés teszem, viszonylag hangosan:
– Igen, újra fiú vagyok, bár kicsit még fahangom van…
A körülöttem álló kollégák némelyikén furcsa tünetek lesznek úrrá ekkor: egyesek kétrét görnyednek, furán veszik a levegőt, mintha fuldokolnának, mások azt mondják, hogy hagyjam abba, lehetőleg most, sőt el se kezdjem, mert itt ásnak el a gesztenyefák ősi lombjai alatt. Egérjelmezestül.
– Jól van, na – mondom nekik duzzogva (egérfüleim lekókadtak) – audiokommentár kikapcs.
Szakmai ártalom
Nálunk a gyerekek sokszor (mindig!) úgy ásítanak, hogy nem teszik a kezüket a szájuk elé: bele a nagyvilágba, a torkukba látunk stb. Ilyenkor mindig elhangzik a korholó, nevelői mondat:
– Kezed a szád elé!
Ha egy műszak alatt nem mondjuk el ezt kétszázszor, akkor egyszer sem.
Ma este a következő történt:
Itthon fekszem az ágyban. Olvasok. Mellettem macska. Alszik. Majd felébred. Ásít. Hatalmasat, bele a nagyvilágba, torkába látok stb. Fáradt vagyok, kívülről ugyan Homo sapiensnek nézek ki, az agyam viszont már egy előember szintjén vegetál a fáradtságtól. Amit látok: elővillanó fogak, szájpadlás, torok. Ekkor elmém leghátuljában, a sűrű homályban, a Homo sapiensi lét romjai közt működésbe lép egy ősi automatizmus, és elindul egy mondat:
– Kezed a szád…
De nem hangzik el teljesen, miközben veszem a levegőt, észbe kapok.
Ez már a vég!
Hozzászólások