Megindultan tekintettem az ölelkező három tarzániai lakosra. Beszédjükből kiindulva kezdtem sejteni, hogy valójában egy hadvezérrel van dolgom. Alighanem tanultam is róla hajdanán, csak hát az én történelmi tudásom olyan gyengécske, mint III. Richard hátúszásban – szögeztem le önironikusan, amikor a dekoratív férfiú egyszer csak elkezdett nevetni.
– Te meg mit nevetsz? – kérdezte Joséphine.
– Eszembe jutott Wolfgang von Kempelen pipás Törökje. Emlékszel, amikor Schönbrunnban sikerült kihoznom sodrából a masinát, illetve azt az alakot, aki a gépbe rejtőzve manipulálta a Törököt.
– De hát mi köze a Töröknek a waterlooi csatához?
– Nem sok, legfeljebb annyi, hogy olyan csatát is vívtam már, amelyben egy csöpp vér sem folyt – törölte meg szemét a nagy vezér.
– Nyugodj meg. A lónak négy lába van, mégis megbotlik – vigasztalta a mamája.
– Szóval nem mese, őfelsége tényleg játszott a Törökkel? –érdeklődött édesapám.
– Játszott bizony – erősítette meg a nagyasszony.
– És?
– Kikaptam – vallotta be a házigazda. – De egy olyan zsenitől kikapni, aki Nagy Frigyest, Franklin Benjamint és másokat is legyőzött, szerintem igazán nem szégyen. És az sem mellékes, hogy egyszer döntetlent is játszottunk – húzta ki magát nagy büszkén.
– Nyilván akkor, amikor egymásután háromszor hibáztál, mire a Török mérgesen leseperte a bábukat a tábláról – emlékezett vissza édesapám.
– De sok mindent tudsz rólam. Igen, akkor, és ezzel a Török is hibázott, mert a játék azonnal döntetlennek minősült – kacsintott a kis köpcös.
– Hohó, értem már! Ezzel akartad elkerülni, hogy megverjen.
– Te is szoktál sakkozni?
– Nem nagyon. Ebben Krisztián a nagymester.
– Ragyogó! Van fogalmatok arról, mióta várok már egy tűrhetően játszó partnerre. Gyere! – gyömöszölt át izgatottan a másik szobába, és már hozta is a sakktáblát.
Az első partit öt perc alatt megnyerte.
– Kaphatnék egy revánsot?
A másodikat már tíz percig bírtam szusszal, aztán feladtam.
– Köszönöm a játékot. Örülök, hogy ilyen kitűnő partnerrel játszhattam – biccentett udvariasan, de már harmadszor nem állt kötélnek.
Ehelyett sétáltunk egyet a városban. A lakosok kitüntető tisztelettel fogadtak. Csak azt nem tudtam eldönteni, nekünk, vagy inkább a köpcösnek szólt ez a megkülönböztetés, figyelem.
– Elsősorban neki – vélte édesapám. – Másodsorban az sem utolsó szempont ám, hogy itt, az Édenben a tisztelet, udvariasság és türelem valamennyi polgár alapviselkedéséhez tartozik – reccsent meg egy ág ekkor a magasban, és a következő pillanatban egy falakó zuhant a nyakába.
– Jaj, ne! – hajoltam feléjük ijedten.
Semmi bajuk sem történt, habár egyikük szemem láttára bukfencezett le a 30 méteres magasból.
– Bocs! – segítette talpra apámat az atyafi. – Figyelmetlen voltam, lepottyantam.
– Szóra sem érdemes, bárkivel megeshet.
– Stephen William Hawking – mutatkozott be udvariasan.
– A híres fizikus és csillagász? – bámultam az egykor rokkant, most makkegészséges tudósra.
– Csak volt csillagász. Ma már csak Hippokratész doktor teamjének segítek gondozni az állatokat az erdőben.
– Mondja, tényleg azt hiszi, hogy a fekete lyukak az univerzumok kapui?
– Nem hiszek én ma már semmit sem. Elmúlt, vége. Engem kizárólag az izgat, hogy érzik magukat a rám bízott állatok.
– Pedig ráér, nem, és problémánk is van annyi, hogy sosem érünk a végére.
– Hát éppen ez az, barátom: túl sok a probléma. Alig oldjuk meg az egyiket, előbukkan a második, harmadik. És még jó, ha megoldjuk, ugyanis gyakran meg sem értjük az egészet. Fekete lyuk, sötét energia, szingularitás, párhuzamos világok… Megannyi kérdés, amire a mai napig sem tudunk felelni – nézett szembe velem a XXI. század egyik legismertebb tudósa.
– Ma még nem. Holnap talán, de valamikor mindenképp, ugyanis eközben az agyunk, ismereteink is fejlődnek – akadékoskodtam fanyarul.
– Kétségtelenül, valahol azonban mégiscsak van mértéke a dolgoknak, vagyis némelyek örökre megismerhetetlenek maradnak. Eláruljam, miért, barátom.
– Megtisztelsz.
– Mert a fekete lyuk, sötét energia, szingularitás, párhuzamos világok mind-mind Isten lényegét tükrözik, mi több, maga a kifürkészhetetlen, emberi ésszel felfoghatatlan Teremtő. És ha ez így van, nemcsak hogy nem értjük, de kutatnunk sem érdemes a világmindenség titkait – szögezte le szárazon Hawking, de már nem nézett a szemembe.
– Más szóval törődjünk bele mindenbe, annál is inkább, mert az Úr helyettünk is megoldja valamennyi gondunkat.
Csend. Édesapám intett, hogy tanácsosabb lenne, ha nem erőltetném tovább a csevegést.
– Na és te? – fordultam ekkor a köpcös korzikaihoz. – Tőled még meg sem kérdeztem, te mivel foglalkozol idebent?
– Én vagyok a helyi futballcsapat szövetségi kapitánya.
– Te is? – derült fel az arcom hirtelen. – De hisz ez tutkeráj: én is az vagyok, illetve voltam, mielőtt idekerültem. Összejöhetne egyszer a két csapat
– Kriszti, Kriszti, már megint elfelejtetted, hogy az Édenben nem lehet csak úgy ki- és besétálni – pirongatott meg édesapám.
– Nem felejtettem el, de talán egy speciális engedéllyel… Nem? És ha egyenesen az Atyától kérnénk engedélyt? Szintén nem? Akkor Isten veletek! – ment el a kedvem attól, hogy jobban megismerjem Tarzánia lakóit. – Neked meg – biccentettem Hawkingnek – kellemes ganézást!
A férfi elvörösödött, de nem vágott vissza, hallgatott.
– Ugye, tudod, hogy nagyon megbántottad szegénykét – közölte apám, miután kiröppentünk hibridgépünkkel a fák közül.
– Megbántottam volna? Hát lehet valakit megbántani az Édenben? – pihent meg tekintetem a körülöttünk gomolygó felhőkön.
– Jó, ne firtassuk! Látom, hogy a Szentlélek még nem töltött be teljesen. Megjegyzem, így jártam én is valamikor: csipkelődtem, morgolódtam, kifogásoltam ezt, lebecsültem azt, amíg szép lassan…
– Egyeskévé nem változtál.
– Egyeskévé? Ki az az Egyeske, vagyis… Mintha meséltél volna már róla.
– Ő volt a legjobb… Lényegtelen. Még csak annyit árulj el, hogy hívták a másikat, azt a köpcös díszpintyet. Valahogy nem értettem, milyen néven mutatkozott be nekünk. Borpárt Nap … Napolaj?
– Bonaparte Napóleon.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások