Valaki (nem értettem a nevét) azt mondta sejtelmes hangon a telefonkagylóba: láttam a lányát, amikor kb. négy óra felé felült a bukaresti személyvonatra… ő volt, persze, hogy ő volt – bizonygatta a hang –, piros mellényben, apró műbőr hátizsákkal… A többit már nem értettem, mert recsegni kezdett a telefon. Lecsaptam a kagylót. Hogy jön valaki ahhoz – ha mindjárt ismeretlenül is –, hogy mindenfélét összevissza mondjon a lányomról? Útban az iskola felé már magammal pöröltem: milyen együgyű is voltam! Soha nem jártam utána, merre mászkál, kik a barátai… istenem, talán már pénzt is lopott… Az osztálytársai aznap nem látták. Amikor már a padtársa is üres tekintettel bámult és húzogatta a vállát, kifordultam az ajtón. Nem volt türelmem buszra várni, gyalog indultam el a vonatállomás felé. Hét óra körül lehetett, épp befutott a nagybányai expressz. Az emberek egyetlen tömött sorban tódultak lefelé az aluljáró csúszósra sikált kövezetén. Úgy tűnt, órákig vitt, sodort magával a tömeg, amíg feljutottam a pályaudvarra.
– Az első vágány mellett, közvetlenül az állomás folytatásában van egy kis, szürke épület – irányítottak az információs irodán. Ott székel az állomás rendőrőrse. Szűk folyosón baktattam, s a pályaudvarról beszűrődő fényben láttam, hogy minden ajtón lakat csüng. A folyosó végében, a szag után ítélve valami illemhely lehetett, innen már vissza kellett fordulnom.
Úgy gondoltam, körbejárom az épületet, valami feliratnak, táblának csak kell lennie valahol. Aztán láttam, hogy az egyik ablakon fény szűrődik ki. Bent rendőregyenruhás férfi ült az asztalnál, s olyan mereven nézett maga előtt egy üres poharat, mintha apró kígyó lenne benne, s bármelyik pillanatban szembeugorhatna vele. Megkocogtattam az ablakot, mert ajtónak híre-hamva sem volt. Az ember felrezzent, s beidegződött mozdulattal fiókba süllyesztette az üres poharat, aztán elindult az ajtó felé. Jó idő telt el, amíg feltűnt az épület sarkánál, s inkább csodálkozó, mint bosszús hangon rám mordult:
– Maga ki a fene?
Hirtelen arra gondoltam, hogy a megzavart embert nem nagyon érdekelheti, ki vagyok, inkább csak jelezni akarta, hogy ott áll az épület sarkánál.
– Eltűnt a lányom, kapitány úr, még csak tizennégy éves – hebegtem s közelebb léptem, ne álljak a sötétben.
– Kapitány a maga nénje! Egyebet sem tudnak, csak siránkozni, hogy ez meg az eltűnt. Egy szép napon a fejük a nyakukról is megszökik. No, jöjjön be!
Végigvezetett a húgyszagú folyosón, s lenyomott egy kilincset. Úgy látszik, hogy mégsem volt minden ajtón lakat. Sokáig szöszmötölt, amíg előkotorta elnyűtt jegyzetfüzetét. Aztán kihúzta a fiókot s egy vodkásüvegből kitöltötte a maradék italt. Most már nem volt kitől tartania, de a poharat azért otthagyta a fiókban.
– Név, születési dátum… – úgy morgott az orra alatt, hogy alig lehetett valamit érteni.
Mondom a lányom nevét, s azt, hogy 1985. április 2.
– Ne vicceljen – heherészett. Nem is lenne rossz most idebent egy tizennégy éves pipikével.
Aztán ismét felmordult:
– A maga nevét kérdeztem, jóasszony!
– De hiszen én nem szöktem meg otthonról, az istenért! Vegye már azt a kagylót, s telefonáljon az Északi pályaudvarra, mert eddig már befutott az az átkozott szerelvény!
– Ha ilyen jól tudja, miért jött ide? Őrizte volna jobban a lánya fenekét, s most nem kellene itt hisztériázni.
Nagyot húzott a vodkából, aztán mintha kissé megenyhült volna, komótosan tárcsázott. Hallottam, amint csörög a vonal túlsó végén a készülék, s úgy éreztem, ettől a pillanattól függ minden, ami életemben ezután történni fog. Abban a másodpercnyi csöndben úgy ellágyult a térdem, hogy le kellett ereszkednem az asztal mellé féloldalosan odaállított székre. Amióta otthon a sejtelmes hangú telefonhívás után letettem a kagylót, mindent egyféle ösztönös félelem feszültségében tettem. Az hajszolt futólépésben keresztül a városon, át az aluljárón, bőröndök és utasok közt fel a lépcsőkön, aztán oda-vissza a húgyszagú folyosón. A tudat, hogy egyetlen gyermekemet talán sohasem látom többé, csak abban a másodpercnyi csöndben kezdett rátelepedni agyamra, mint egy súlyos, dögevő madár.
A vonal túlsó végén még sokáig nem válaszoltak. Aztán megszakadt a csörgés.
– Hol a francban császkálsz – reccsent meg hirtelen az egyenruhás fahangja. Aztán kedélyesebbre váltott:
– Hozz nekem pár üveg árpalevet, mert megöl a hőség. Igen… de siess, jó-e…
Koccant a kagyló, aztán újra csönd, s a rendőr elégedetten végigtörült a homlokán. Nagy későre észrevett, amint ott ülök vele szemközt falfehéren, s úgy kapaszkodok az asztal sarkába, mintha megindult volna alattam a föld. Ez láthatóan elgondolkoztatta, mert sokáig bámulta szótlanul a jegyzetfüzetét, s még a pohárral is elfelejtett babrálni.
– Honnan tudja, hogy a bukaresti személyvonatra ült fel? – kérdezte hirtelen, aztán nem várva meg a választ felütötte a menetrendet.
– Igen – morgott, mintha csak magának szólna. – Háromnegyed nyolckor fut be az Északi pályaudvarra. Még van addig hét perc.
Lapozott egy füzetben, aztán újra tárcsázott.A vonal túlsó végén rögtön válaszoltak, de ekkor már úgy zúgozz a fejem, hogy csak minden harmadik-negyedik szót értettem meg, mintha nagy szélfúvásban beszélt volna valaki egy félig-meddig ismert nyelven.
– Gesztenyebarna; igen, a 225-ös személy… úgy tudom, egyedül… piros mellény… jó, rögtön hívj!
Amikor a rendőr letette a kagylót, úgy éreztem, mintha egy csomó kezdene szétbomlani bennem, s elöntött a forróság. Amióta beléptem abba a szivarfüstös rendőrfülkébe, először éreztem a fülledt hőséget. Talán ki is pirultam.
A rendőr vonásai is átrendeződtek, mintha a telefonbeszélgetés teljesen kijózanította volna. Már nem beszélt olyan zavarosan morgó hangon. Néhányszor fel-alá járkált a barakkszerű helyiségben, aztán rágyújtott, s először szólított a nevemen:
– Nyugodják meg, Zéné, most már minden rendbejön. Azt ígérték, a következő járattal viszaküldik majd a gyereket.
Valamit még akart mondani, de akkor kopogtak az ajtón. Egy fiatal rendőr érkezett, s nagy bevásárlószatyrából kezdte kipakolni az asztalra az üvegeket.
Valami köszönésfélét motyogtam, s kibotorkáltam a sötét folyosóra. Istenem, pár óra még ebben a bűzös éjszakában, s újra megláthatom a gyermekemet – tört rám az öröm. Leugrik majd a vonatról, mintha semmi sem történt volna, s aztán kézen fogva hazamegyünk. Mintha csak a keresztanyjánál lett volna Bodolán.
A váróteremben már alig lézengtek néhányan. Egy jólszabott felöltőt viselő öregúr alaposan végigmért, aztán kiment a peronra, s még onnan is visszanézett rám. Egy szál nyári ruhában, csomag, sőt egy vacak kistáska nélkül akármit el lehetett képzelni rólam. Behúzódtam a sarokba. Fázósan kuporodtam a kopott fapad szélére, s hogy belém ne botoljon valami ismerős, egészen a fal felé fordultam. Még csak pár óra, azt ki lehet bírni. De hátha nem utazott Bukarestig? – nyillalt belém a kétely. Máshol is leszállhatott arról a koszos vonatról: Predeálon, Câmpinán… bárhol. Végigbóbiskolom itt az éjszakát, s a hajnali járat mozdonyvezetője csak húzogatja majd a vállát:
– Miféle gyerek, kérem? Piros mellényes? Menjen asszonyom, aludja ki magát, hiszen úgy néz ki, mint a feleségem portörlő rongya.
Aztán láttam M-et, a lányomat, amint sötét alakok ráncigálják le a vonatról; úgy tűnt, engem kiált, de a peron zajától nem hallottam a hangját. Végül véresen kiterítve találtam rá a sínek között, arcát a piros mellény takarta.
Arra ébredtem, hogy valaki gyöngéden rázza a vállam.
– Ébredjen Zéné, mert megjött a lánya – mondta az esti rendőr, s fejével az ajtó felé intett.
- ott állt piros mellényében, kicsi műbőr hátizsákja félvállra vetve. Úgy bámult, mintha egy vadidegen asszonyt akartak volna a nyakába varrni, hogy no, ezután ő lesz az anyád. Aztán mégis megmozdult az ajka, s valami felsőbbrendű, ironikus mosoly jelent meg a szegletében:
– Elmázolódott a szemfestéked – mondta.
Hozzászólások