II.05.
Valamelyik étteremben látom meg az egyéves forma kisfiút, ahogy ül a szomszédos asztalnál, és jóízűen falatozik. Egy tányérról szedegeti az arra készített falatkákat, felnőttek nincsenek a közelében, úgy tűnik, mintha ottfelejtették volna. Kávézgatok, közben elhatározom, hogy várok egy darabig, addig figyelek a gyermekre, legalább megláthatom a felelőtlen szülőket, akik ilyen hosszú időre magára merték hagyni a kicsit. Hiába várok, de senki sem jön, a gyerek néz rám, szomorúan mosolyog, szégyellem magam a felnőttek miatt. Lehajtom fejem, mert ennyire átható ártatlansággal csak egy gyerek képes nézni. Jó darabig várok még, de nem történik semmi, mi lesz vajon a gyerekkel, ha elmegyek innen- nem tehetem – morfondírozok – , kinyújtom kezeimet a gyerek felé, ő is nyújtja a magáét, kiszabadítom az etetőszékből, és elhozom magammal, úgy érzékelem, mintha örülne a kicsi. Csak a hazafelé vezető úton esek gondolkodóba, mit is csinálok, kire bízom őt, mert holnap dolgoznom kell…
***
II.11.
Esküvőre vagyok hivatalos, Ildikó barátnőm megy férjhez. Nagyon örülök, hogy egy korai rossz házasság és a hosszú magányos évtizedek után végre belekóstolhat a boldogságba, mert igencsak megérdemelné, hogy szeresse valaki. A vendégsereg Ildikó lakásában gyülekezik, hogy aztán innen induljunk sétálva a kerületi anyakönyvvezető elé, aztán a csodálatos kőbányai templomba. Most látom először a vőlegényt, nagyon jóképű, magas fiatalember áll a vendégek között. Ildikó bemutatja őt, aztán átmegy a másik szobába, hogy menyasszonyi ruháját felegye, elkíséri őt a fodrász is, aki gyönyörű hosszú hajából kontyot formáz. A fiatalember sötét öltönyében sertepertél az emberek között, egyre közelebb jön hozzám, a hátam mögött megáll, és előbb a hátam simogatja, aztán átfogja a derekamat, egyre feljebb csúsznak az ujjai, szorít eszeveszetten, alig kapok levegőt, egyre kényelmetlenebb és kellemetlenebb helyzetbe kerülök. Hiába küldöm a menyasszonyához, megmakacsolja magát, még inkább szorít. A vendégek is furcsán nézik ezt a ragaszkodást, meg az én kétségbeesett ábrázatomat. Ildikó közben gyönyörű a menyasszonyruhában, boldogan társalog az érkezőkkel. Valahogy tudtára kellene adnom, hogy még most sem jött el az igazi az esküvőt le kellene fújni. Szólítanám barátnőmet, de a férfi egyik kezét a számra tapasztja…
***
II.12.
Levélben hívnak meg egy díjkiosztó rendezvényre. Nagyon nehezen szánom rá magam az utazásra, mert életkorom előrehaladtával sokasodnak, súlyosbodnak egészségügyi problémáim is. Rokonaim lelkesítenek, így aztán elmegyek a eseményre, ahol egyetlen ismerős arcot sem látok. Ülök valahol a színpad közelében, mikor hallom, hogy a mikrofonba bemondják a nevem és a színpadra szólítanak. Nagyon nyikorognak alattam a lépcsőfokok, attól tartok beszakadnak, amire megjárom a fel- és levezető utat. Kapok egy könyvnagyságú dobozt- kék bársony borításút, kis fém kallantyúval az oldalán. Igyekszem a vonathoz, hogy mielőbb érjek haza Vaszarra, és kinyithassam a kis záracskát, amit még a vonaton sem sikerült kinyitnom. Öcsém segédkezik, egy fogóval ügyködik, aztán kezembe adja a díjat tartalmazó dobozt, amiben nincs semmiféle arra utaló tárgy, csupán két-három aprócska, törékeny karácsonyfadísz lapul a rózsaszínű selymek között, ezért kellett ekkora utat megtennem?
***
II.14.
Egyedül vagyok itthon, gyermekeim vidékre utaztak, páromnál vendégek vannak. Ilyenkor nyitva hagyom az előszoba ajtaját és a szomszédasszonyom néz be este meg reggel; hogy érzem magam, kell-e mérnie a vérnyomásomat. Már alváshoz készülődöm, amikor megjelenik Á., látom, hogy zavarban van, hosszas unszolás után előadja gondjával együtt a kérését; távoli ismerősei érkeztek, dolgos becsületes házaspár, de nem tudja hol altatni őket, mert nincs annyi fekhely a lakásában, legalább egyik alhasson nálam ezen az éjszakán a nappaliban, nem zavarna engem. Ráállok, bár félek az idegenektől, a férfi becsületes arca megnyugtat, ő fészkeli be magát a nagyszobába. Jól alszom, reggel suttogásra ébredek, benyitok a nappaliba. Ott ül az idegen fiatalember népviseletben, fehér bő ujjú ingben, fekete nadrágban és csízmában, kalapban, bajuszosan. A szoba tele van gyönyörű faragott lovacskákkal, feketék és faszínűek az élethű faragványok. Annyi van belőlük, hogy szinte mozdulni sem lehet. Á. mosolyog és azt mondja, ezek még éjjel is dolgoztak, annyira szorgalmasak, a fiatalember arra kér válasszak unokáimnak a lovacskákból, fizetségül a szállásért…
Hozzászólások