Május végén mutatta be a Pécsi Nemzeti Színház Reginald Rose művét, a 12 dühös embert. Az előadás rendezője Méhes László.
Tizenkét esküdt, tizenkét ember dönt egy apagyilkossággal vádolt fiú életéről vagy haláláról. A tárgyalás végén csupán egyikükben merül fel kétség a vádlott bűnösségét illetően, ám a törvény szerint egyhangú ítéletet kell hozniuk. Kezdetét veszi a vita, egymás győzködése. Egy zárt szobában tizenkét idegen, akik egy tizenharmadikról ítélnek. A tényeket pártatlanul kell megvizsgálniuk, de valójában egyre több szálon kapcsolódnak a körülményekhez, hiszen saját életüket, személyiségüket nem hagyták a szoba falain kívül. Mind jobban körvonalazódik, hogy melyik esküdtnek mi a személyes motivációja, kit vezérel saját fiával való konfliktusa, ki az, akit rasszizmusa hajt, ki az, aki csak el szeretné érni a vonatot. Nem a cselekmény az, ami magával ragad. A 12 dühös ember egy feszültséggel teli, izgalmas történet az igazságérzetünkről, félelmeinkről, előítéleteinkről, vagyis rólunk, emberekről.
Ismét egy filmadaptáció, és nem is akármilyen színvonalon, talán az utóbbi évek egyik legjobbja Pécsett ebben a kategóriában. Egy néhány évvel ezelőtti POSZT szakmai beszélgetésen hangzott el – úgy rémlik, a Picasso kalandjai kapcsán –, hogy nem árt időről időre elővenni a régebbi darabokat, és leporolni őket, hozzáilleszteni a jelen világához, stílusához, jellemző fordulataihoz. Reginald Rose művére ez fokozottan igaz, az 1957-ben bemutatott film ma már nem állja meg a helyét – kivéve persze, ha nosztalgiázni szeretnénk –, mivel a szereplők játékmódja a 60 évvel ezelőtti korszak jellegzetességeit viseli magán: teátrális, lassú, kimért; a mai kor embere számára túlzottan finomkodó, nyájas. A másik feldolgozás (1997, DVD) az 1990-es évek jellegzetes „amerikaifilm-miliőjét” adja, egy a sok közül. Megszámlálhatatlan színházi bemutatót ért meg a mű világszerte, a hazaiak közül érdekes kísérlet volt Balikó Tamás rendezése 2006-ban a Nemzeti Színházban – „az üvegkalitkás”. Pécsett legutóbb 1995-ben került színpadra, a Csiszár Imre által rendezett előadás színészei közül néhányan most is láthatók, viszont ezúttal más figurákat alakítva.
Az új pécsi előadás szakít a megszokott látványvilággal, és ez nagyon sokat dob az előadáson. A szereplők egy tágas, nyitott térben mozoghatnak, rekonstruálhatnak szituációkat, történéseket a bűntényhez kapcsolódóan, sőt akár széket is ripityára lehet törni benne. Rózsa István komor, sötétszürke színvilágú minimál-designja egyben kortalanná is teszi a darabot, engedi működni a néző fantáziáját. A látvány engem egyrészt a két évvel ezelőtt Pécsett bemutatott Grönholm-módszer játékterére, másrészt a Vígszínház 2015-ös Istenítéletére emlékeztetett a félelmet keltő komorságával. Mindez szubjektív, az viszont tény, hogy van egy igazi vígszínházi kapcsolat, Fesztbaum Béla, a bíró hangja, aki a már említett Istenítélet egyik figuráját alakította.
A szereplők meggyőzően ábrázolják a különböző mentalitással, értékrenddel, foglakozással, háttérrel rendelkező esküdteket. Kiemelkedik közülük Urbán Tibor, aki az egyik legnehezebb szerepet, a 8. esküdt figuráját alakítja; Rátóti Zoltán, a nyers erő megtestesítője, a meggyőzhetetlen üzletember, aki egy régi apa-fia konfliktus emlékét hordozza; Stenczer Béla, a jó kedélyű, de határozott és gyors észjárású elnök; Köles Ferenc, a faragatlan autómosó, akit leginkább a saját értékrendjébe nem illő társadalmi csoportba tartozó vádlott törvényes kiiktatásának lehetősége vezérel.
A szóhasználat teljesen mai – Hamvai Kornél 2006-ban készült fordítása –, az egész produkció dinamikus, életszerű, lendületes, és ami egyre inkább ritkaság: magával ragad, beszippant, izgalmas, folyamatosan fenntartja a feszültséget.
Fotó: Körtvélyesi László
Hozzászólások