Őt így ismertük meg. Szemüvegesen, mindig jólöltözötten, kissé olyan tanárnősen. Kellett pár alkalom, találkozó, hogy a másik, humoros, életvidám oldalát is felfedezzük. Történetei, amik sokszor épp a hányatott sorsáról szóltak, legtöbbször, előadásának köszönhetően, nagy derűt keltettek. Apró, vidám epizódokkal fűszerezte őket. Egy alkalommal, rozoga kiskocsimmal szállítottam Mohácsra, ha jól emlékszem Videcz-burgból, Hidasról. A nagy magyar éjszakában elmesélte gyermekkorát, a sok nélkülözést, éhezést, az idegen emberek segítségét. Nem volt valami vidám történet, de ő ezt is derűsen fogta fel.
Önerőből küzdötte fel magát, a nemzet napszámosává vált. Tanított. Mert ezt imádta. És imádta a magyar nyelvet. Gyerekek szóficamjait gyűjtötte össze csokorba, majd adta közzé nagy örömünkre. Számára minden magyar szó egy drágakő volt. Csiszolatlan gyémánt. Mindig naprakész volt. Sosem mulasztotta el egyetlen születés- vagy névnapos társunkat felköszönteni. Apró, kis figyelmességekkel lepte meg az ünnepelteket. Ő tudta, csak a gesztus számít.
Egyik alkalommal törzshelyünkön, az Iparosban, élete kis epizódjait mesélte, amikor én azzal az ötlettel jöttem, hogy ezek kész kis novellák, csak meg kell őket írni. Én csak egy tanárnő vagyok, írjátok meg ti, újságírók – jött a szerény válasz. Azóta sok idő eltelt. Mára már csak halvány részletek derengenek. A többit magával vitte. Többé sosem hallhatjuk jellegzetes, vidám kacagását. Csak a szeme csillog át a máslét ködén. Nevetve, megértően, olyan megbocsátóan, igazi tanárnősen.
Hozzászólások