Hetedhéthatár | Feri bácsi

Szépirodalom - próza

Feri bácsi

Feri bácsinak ismerte mindenki Fehérváron, a Budai út környékén, meg abban a kiskocsmában, ahová naponta bejárt egy-egy fröccsöt meginni. Teljes nevén Varga Ferencnek anyakönyvezték szülőfalujában, Csákberényben. Ötvennyolc éves, rokkantnyugdíjas volt.

Fia, a részeges Varga Laci mondta egyik reggel: – Meghalt az öreg! Nem látszott az arcán megrendülés, szomorúság. Csak úgy egyszerűen közölte, aztán kért egy fröccsöt és leült ahhoz az asztalhoz, ahol Feri bácsi szokott ülni, beszélgető cimborájával, Tóth Misivel. Ezt az asztalt azért választotta, mert az utcai kirakat mellett, a sarokban volt. Ez a sarok védelmet nyújtott számára, botját le tudta támasztani. Hiányzott a jobb lába. Most fából volt helyette egy szerkezet. – Egy szerkezet, fából kifaragva! Így mondta Feri bácsi mindig. Mégpedig egy jól működő szerkezetnek nevezte, mert egy bot segítségével, tényleg elfogadható módon tudott vele közlekedni. Ha jó kedve volt, még viccelődött is vele: – Biztosan eső lesz, mert hasogat a falábam! A társaság ilyenkor összenézett és fanyar vigyorral nyugtázta az öreg morbid humorát. Fia, Varga Laci harmincöt körüli, szőke, nagy dumás srác volt. Bárkit lelejmolt pillanatok alatt, állítólag kölcsönkért kétszáz forintra, vagy ha ez nem ment, legalább egy fröccsre. Adtak neki, tették az „áldozatok” azért is, hogy hagyja már szövegével, békén őket. A MÁV-nál dolgozott, mint krampácsoló pályamunkás. Néha a pályaépítések munkálatai miatt, hetekre eltűnt, de ha visszajött, nem lehetett kivakarni a kocsmából. Olyankor, rendszerint a zárórát tevő Péter, tette ki a szűrét. Többször, segítséggel.

Tóth Misi is ott szokott ülni ennél a sarok asztalnál. Ő jól megértette magát Feri bácsival. Beszélgető partnerek lettek ismeretségük során, keresték egymás társaságát. Tóth Misi, sofőr volt a Videotonban. Mesélte, hogy egy nagy platós, ponyvás IFÁ-val rótta az utakat. Alkatrészeket szedett össze, különböző gyáraktól az itt gyártott televíziókhoz. Vácról transzformátorokat szállított a HAGY-ból. Sajnos elvesztette állását, mert cukros lett. Megromlott a látása, egyik jogsi érvényesítési, meghosszabbítási procedúrán ugrott ki a hiba. Elvették a hivatásos jogosítványát. Levették a kocsiról, más meló nem volt, így a munkaviszonya is megszűnt, utcára került. Most munkanélküli segélyt kap, meg átképzőre szervezték be, cipészt faragnak belőle. Iskolába jár, így ötvenévesen. Még diákigazolványt is kapott, a helyi buszra diákbérletet váltott. – Hol az iskolatáska, meg a palatábla? Palavessző, az talán van? Ha már nem is vessző! – kérdezték tőle a cimborák, és jót nevettek rajta. Eleinte ez a cipészet zavarta, de mióta rájött, hogy egy kalapáccsal, egy árral, néhány szöggel, járható sarkot tud varázsolni egy kitaposott cipőre, látott benne fantáziát. Persze, ha még hozzátesszük, hogy ezért pár forint is ütötte a markát, amelyből telt néhány fröccsre. Mostanra már olyan széles a kuncsaft köre, hogy azonnalra már nem is vállal munkát. Mindig egy-két nejlon szatyorral jön, vagy megy a kocsmából, de másnapra meghozza a rendelést, ha csak nem jár úgy, mint Varga Laci, mert ilyenkor egy hétig csak mosolygott, nem beszélt, csak itta sorozatban kisfröccseit.

Tóth Misi, amikor bejött a kocsmába, ő is kért egy fröccsöt és leült a megszokott asztalhoz, ahol már Feri bácsi fia, Laci iszogatott. Neki is elmondta a hírt, melyet Tóth Misi hitetlenül fogadott.

– Nem lehet! – tört ki indulatosan és látszott rajta a döbbenet.

– Pedig így van! – csóválta fejét Varga Laci és felállt, hogy újabb pohárral kérjen.

Tóth Misi tekintete, megállt a levegőben. Ez olyan volt, mintha nézne, messzire, de nem lát semmit. Elgondolkodott és eszébe jutott, amit egyszer Feri bácsi mesélt: – Látom, csak nézel engem ezzel a falábammal, de nem tudod, mi történt velem. A mese, a történet egyszerűnek tűnik, de már tudom, nagy szamárság volt az egész. Egy buta történet. Postás voltam abban a faluban, ahol születtem. Nem volt ez rossz foglalkozás. Reggel kezdtem, széthordtam a leveleket, pénzes utalványokat, meg amit még kellett. Kényelmesen, úgy három körül végeztem. Aztán a kocsmában megittam a sörömet, mert még akkor azt ittam, beszélgettem, hazamentem. Otthon várt a feleségem, meg két fiam. A Laci az idősebbik, akinél most is lakom. A faluban volt két semmire kellő, korombeli srác. Nagy piások voltak, mindig a kocsmában lebzseltek, kötekedtek. Biliárdoztak. Ott lökték a golyókat egész nap. A csattogások, a folytonos röhögcsélésük sokszor idegesítő volt már. Nekem nem volt ügyem velük, szerencsére, valahogy elkerültek. Nem is tartottam tőlük. De egyik alkalommal, megvártak a falu félre eső utcájában. November volt, korán sötétedett. A nyugdíjakat hordtam ki, már a vége felé tartottam. Nem volt nálam sok pénz. Kérték, adjam oda nekik. Mondtam: – Nem tehetem! Aztán szót, szó követett, lökdösődés, táskatépés, verekedés. A nagy dulakodásban észre sem vettem, hogy az egyik srác a lábamba vágta a bicskáját. Még benne is hagyta, úgy elszeleltek a kiszedett pénzzel. Ott feküdtem a földön, vérző lábbal. A bicskát is én húztam ki a lábamból. A nadrágszíjammal szorítottam el, nehogy elvérezzek. Valahogy hazabicegtem, a feleségem kötötte be. Több mint egy hétig beteget jelentettem. Nem mertem szólni senkinek, mert megfenyegettek. Gondoltam, majd csak rendbe jön minden, a hiányzó pénzt, pedig titokban kifizetem és akkor nem lesz semmi baj.

Tóth Misi eddig jutott a maga számára is töprengő visszaemlékezésben, amikor az asztalhoz ült Mari. Így kizökkent visszapergetett emlékképeiből. Mari alacsony, barna hajú, jó alakú asszony volt, közel a hatvanhoz. Mindig sört ivott, ezért sörös Marinak ismerte mindenki. Nyugdíjas volt, nem lehetett dicsekedni azzal az összeggel, melyet öregkorára összeszedett nyugdíjként. Így elvállalt mindenféle munkát, nem válogatott benne. Itt a kocsmában korán reggel, mindjárt nyitáskor, öt órakor kitakarította a két vécét és felmosta az ivó kövezetét. Persze, ha végzett, Péter a kocsmáros, egy sörrel, jobb kedvében egy kis pálinkával is megkínálta. Napközben feladta Péter lottó és totó szelvényeit, reggelit vagy ebédet vásárolt neki az ABC-ben, hozott neki sportújságot, mert azt nagyon szerette olvasni. Ilyenkor a fizetség egy sör volt.

Tóth Misi Marinak is elmondta, mi történt. – Szegény Feri bácsi! – csapta össze kezét és tekintetében látszott, hogy őszintén együtt érzett az öreggel. – Rendes ember volt, csak az a fia, a Laci bánt vele csúnyán. Egyszer mesélte az öreg, hogy amikor meghalt a felesége, rávette, hogy adja el a házát és költözzön hozzá a városba – ivott a söréből és folytatta.- Akkor még nem volt semmi baj. A pénzből bútort vettek, meg egy rozzant Trabantot. Laci ezzel furikázott. Egyik este, sötétedés után, beleszaladt a Móri úton egy kivilágítatlan teherautóba. Ripityára tört a kocsi. Ennek a baromnak olyan szerencséje volt, hogy egy karcolás, ami nem sok, annyi sem esett rajta. Igaz, hogy a tűzoltók szedték ki a kocsiból, volt benne töltet rendesen. El is vették a jogosítványát. Az eset után az öreget kizavarta a házból, mintha ő tehetett volna valamit. Lent lakott a pincében, jobb időben az udvaron a fáskamrában. Csak akkor volt kedves hozzá, ha a kolléga, a másik postás, a füttyös Fodor Sanyi hozta a nyugdíját. Ilyenkor mind a ketten a kocsmában kötöttek ki. Itt befejezte az elbeszélést. Egy kis szünetet tartott és arra gondolt, hogy ő azért nem ilyen, mint a Feri bácsi Laci fia, mert ha nehezen is viseli el férje otthonhoz kötöttségét, néha terhére van erőszakosságával, de azért nem tudná kitenni a pincébe.

Tóth Misi és sörös Mari csak némán néztek egymásra. Látszott rajtuk, hogy elgondolkodnak, emlékeik között kutatgatnak. Hiszen ilyen eset, jobbára a felületes embert is megindítja, hogy egy kis elszámolást készítsen, még akkor is, ha csak a kerek, nagy számokat vázolja fel képzeletében. Tóth Misi vette át a szót, és ott folytatta, most már hangos elbeszélésben, melyet korábban csak úgy végiggondolt. – Mesélte Feri bácsi, hogy amikor megszúrták és eltitkolta az esetet, az lett a vége, hogy nem tudott lábra állni és bevitték Mórra a kórházba. Kérdezték tőle: – Mit tett a lábával? Nem mondta meg az igazat. Kitalált valami mesét, arra már nem emlékszik, hogy mit mondott, csak arra, hogy az orvos nagyon dühös volt. Elüszkösödött a seb, le kellett vágni a lábát! – eddig jutott a történetben. Mind a ketten döbbenten bámultak ki az ablakon az utca forgatagára. Ittak az italaikból. Tóth Misi cigarettára gyújtott és hosszan fújta a füstöt a már úgy is telített levegőbe, ahol keringett a feszültség, a lárma, az italszag, különös elegyet keverve.

Újból nyílt a kiskocsma ajtaja és Manyika lépett be rajta. Manyika, Varga Laci felesége, Feri bácsi menye. Törékeny, rövid, barna hajú, alacsony asszonyka volt. Korban nem volt több huszonöt évesnél. Szemei keresztbe álltak, nem az italtól, mert azt aztán nem vetette meg, szemtengely ferdülése volt, de ezt sohasem kezeltette. Ez a kancsalság, fura fintort kölcsönzött arcának. Ha csak simán nézett, akkor sem lehetett tudni, hogy most éppen nevet, vagy hízelkedő mosolyával, talán bűvöli beszélgető partnerét. Nem volt több ötven kilónál, de már négy gyereket szült. A gyerekek olyanok voltak, mint az orgona sípjai, folyamatosan terhes volt. Hazajött a kórházból, a házaséletben kímélő korszakot nem ismertek, csak azt lehetett észrevenni, hogy Manyika hasa újból gömbölyödik. Persze ilyenkor ment a szóbeszéd, már, mint a felől, ki lehet a gyerek apja? Köztudott volt, hogy amikor Varga Lacit a MÁV elküldte krampácsolni és ez többször is előfordult a nagy átépítések időszakában, akkor szabad volt a vásár. Nem volt tarifa, csak sör legyen, és utána bárki beszeghette a készülő gyerek fülét. Heccelték is egymást a férfiak, de ez senkit nem érdekelt és nem zavart. Az is ismert volt, hogy a meny és após között, sokszor adás és vételi zavar volt. Ilyenkor még enni sem adott az öregnek. Most is vidám, vagy annak látszó arccal lépett a pulthoz és egy felest és ehhez dukáló kísérő sört kért. Az ott ácsorgó férjével kezdett beszélgetni. Korholta valamiért, de Varga Lacit ez nem érdekelte. Péter, a csapos kérdezte Manyikától:

– Mikor lesz a temetés?

Manyika csodálkozó arccal nézett körül és csak annyit mondott: – Ki tudja!? A körülöttük állók összenéztek, de nem szólt senki egy szót sem. Manyika kért még egy rundót magának, egy fröccsöt férjének. Megitták és kiléptek szó és köszönés nélkül az utcára.

Egy pillanatra e két ember távozásával az itt lévők gondolatában csak Feri bácsi maradt, halottságával a helyiségben. Ez volt az a bizonyos egy perces néma emlékezés. Nem sokat tudtak róla, kevés beszédű ember volt, nem panaszkodott, de dicsekedni sem tudott, hiszen nem volt mivel. Elment – búcsú és zokszó nélkül.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Feri bácsi”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés