A királyi palota magas tornyai tövében volt a királyi játszótér. Ott állt a királyi hinta, a királyi mászóka, a királyi homokozó és a királyi libikóka. Ezen a játszótéren csak a király gyerekei játszhattak, és mivel a királylánynak nem voltak testvérei, unokatestvérei, egyedül ült a királyi hintán, egyedül csinált homoksütiket a királyi homokozóban, egyedül mászott a királyi mászókán. A királyi libikókát nem tudta használni, mert ahhoz legalább két ember kellett.
Csendes, szomorú játszótér volt, annak ellenére, hogy egy igazi aranyból készült kapu választotta el az utcától. Ez a kapu azonban már nagyon öreg volt, megviselte az idő, nyikorgott, itt-ott már nem csillogott úgy, mint ahogy egy királyi kapuhoz illik, ezért aztán egy nap leszerelték, és elvitték az udvari lakatoshoz. Azt szerették volna, hogy úgy ragyogjon, csillogjon, mint új korában, mert az mégse járja, hogy a királylány matt, fénytelen kapu mögött játsszon a királyi hintán, a királyi mászókán, a királyi homokozóban, a királyi libikókán. Illetve a libikókán nem is játszott.
Kapu nélkül maradt tehát a játszótér. Az se járja, hogy a királylány csak úgy kapu nélkül játsszon a sok királyi játékszeren, mert a végén még betéved oda valami pór gyerek a városból.
Az meg mekkora botrány lenne!
Ezért hát a királyi őrség egy részét glédába állították a játszótér bejáratánál, hogy illetéktelen gyerek ne tegye be a lábát oda. Ott álltak hát vigyázz-ban a hegyes bajszú katonák, és szúrós tekintettel felügyelték a játszótér rendjét. Ám nem sokáig, mert a királylány megelégelte a dolgot, és elment panaszkodni fenséges apjához. Megült a királyi ölben, és azt mondta apjának, hogy nagyon nehéz ám úgy játszani, hogy közben egy tucat katona figyeli őt mérgesen.
A király először összevonta a szemöldökét:
– Mégsem lehet – mondta mérgesen –, hogy a játszótér őrizetlen maradjon, még a végén bemegy valami jött-ment pór gyerek a porból, és összepiszkolja a királyi játszótér királyi játékait.
Erre a királylány sírni kezdett a királyi ölben, ami igen hangos volt. Így aztán másnapra eltűntek a katonák a játszótér bejáratától, a királylány pedig kapott egy csengettyűt arra az esetre, ha bármilyen városi gyerek bejönne hozzá, azonnal jelezzen, és akkor majd futnak a katonák rendet tenni.
Teltek a hetek, de a kapu csak nem készült el. A király igen türelmetlen lett, és egy idő után személyesen fáradt le az udvari lakatosműhelybe, ahol azt látta, hogy mindenki alszik vagy félálomban lődörög ide-oda. A kapu ott feküdt a műhely közepén és piszkosabb, rondább volt, mint valaha.
– Hát, itt meg mi folyik?! – kérdezte a király az ásítozó udvari lakatost.
Az udvari lakatos gyerekkorától selypített:
– Fenszégesz királyom, ilyet én még szoszem láttam.
– Mi történt?
– Mi egész nap tisztogatjuk a kapu egyik szárnyát, ész az esztére úgy ragyog, mint a fenszégesz királylány szeme, viszont másznap reggelre újra piszkosz lesz, még piszkoszabb, mattabb, mint volt az előző nap. Amikor megcsináljuk a kapu mászik szárnyát, hát másznapra az isz piszkoszabb lesz, mint előtte. Ész amikor megcsináljuk esztére mindkét szárnyát, akkor meg mindkét szárny lesz piszkoszabb, szürkébb. Gondoltam, meglesszük, mi történik éjszaka, pár szegéd fent maradt őrködni, de bárhogyan isz próbáltak virrasztani, mindig elaludtak, akkor meg azt gondoltam, hogy a szegédeim berúgtak, azért nem tudtak ébren maradni, erre fent maradt két mászik szegédem isz, hogy meglesszék a leszelkedő szegédeket, de ők isz elaludtak. Moszt meg már mindenki virraszt, mindenki lesz mindenkit, de mindenki elalszik hajnalra, ráadásul olyan, de olyan álmoszak vagyunk nappal, hogy az már szúlyosz. Én mondom, hogy ebben valami varázslat lesz.
A király erre éktelen haragra gerjed:
– Hát én nem tudom, mi folyik itt, de annyit mondok, hogy két nap múlva legyen kész a kapu, mert különben, kirúgom magát a királyi udvarból és utána mehet szamarat patkolni az alvégre. Megértette, udvari főlakatosz?! Illetve… lakatos…
A lakatos azonban nem értette meg, mert időközben állva elaludt, ott helyben.
Pedig neki volt igaza a varázslással kapcsolatban. A történtek hátterében egy tündér állt, aki a palota falai közt élt már több száz éve, ki tudja, talán már az építésénél is ott volt. Egész idáig senki se tudott a létezéséről, kivéve a királylányt, akinek se barátja, se testvére nem volt. Megszánta őt a tündér, és esténként meglátogatta a királyi palota legmagasabb királyi tornyában, ahol a királylány lakott. Az évek során nagyon összebarátkoztak. Esténként a toronyablakból nézték a naplementéket, figyelték, ahogy a város házait, utcáit vörösre festi az alkony, hallgatták, ahogy az ünnepek alkalmával zenélnek, énekelnek, nevetnek az emberek, lent a városban. Sokat beszélgettek és még többet nevettek. Mindezt titokban.
Ezt a csínyt is együtt tervelték ki. Amikor megtudták, hogy a kaput leszerelik és elviszik megtisztítani, lekaparni róla a piszkot, abban reménykedtek, hogy a kapu nélküli játszótérre csak betéved valaki, aki játszani fog a királylánnyal. Tudták, minél tovább lesz a kapu a műhelyben, annál nagyobb az esély erre. És ez így is lett.
A kapu a királyi dorgálás, fenyegetőzés ellenére sem lett kész két nap múlva, sőt még két hét múlva se. Ebben közrejátszott az is, hogy a tündér éjszakánként újra és újra összekoszolta a már megtisztított, ragyogóan fénylő kapukat.
A király a szakállát tépte dühében, főként azért, mert az udvarmestere állandóan ott ólálkodott mögötte, és selymes, de aggodalmas hangon sóhajtozott:
– Ajjaj, fenséges királyom, gondoljon bele: egy királyi játszótér kapu nélkül, ráadásul aranykapu nélkül, ne vegye sértésnek, fenség, de ez meglehetősen… ciki.
Az udvarmester egyébként nagyon választékosan beszélt, életében nem használta azt a szót, hogy ciki, de most őt is annyira megviselte a helyzet tarthatatlansága, hogy ilyen szavak jöttek ki a száján: ciki, gáz és ne is soroljuk tovább.
A királynak pedig nem volt elég a palástján sóhajtozó udvarmestere, meg a lakatosműhelyből jövő hírek (nincs kész a kapu, tudj Isten mikor lesz kész, szőt már a lakat isz piszkosz lett, ami eddig ragyogott) most már olyan hírek is jöttek, hogy a játszótéren a királylányon kívül egyre több gyerek játszik. Olyan gyerekek, akik lent élnek a város girbe-gurba utcáin. Ezek a gyerekek hol a királyi hintán hintáznak, hol a királyi mászókán mászókáznak, hol pedig a királylánnyal libikókáznak a királyi libikókán, amit hosszú évek óta először használnak is végre. A gyerekek emellett leginkább azzal voltak elfoglalva a királyi játszótéren, hogy az őket nyakon csípni szándékozó katonák elől futottak szanaszét. Ez pedig remek móka volt, a királylány fent ült ilyenkor a királyi mászóka legmagasabb csúcsán, és nagyokat kacagva figyelte azt, ahogy a gyerekek ügyesen kicselezik a katonákat. Rég szórakozott ilyen jól, és a királyi játszótéren sose volt ilyen remek a hangulat. Este pedig folytatódott a móka. Fent, a toronyszobában, a tündér elmesélte a királylánynak, mi volt az előző éjjel a lakatosműhelyben, hogy altatta el a segédeket, bocsánat: a szegédeket, a főlakatoszt, hogy piszkolta be újra a kaput, hogy másnap ne lehessen a helyére tenni. Cserébe a királylány pedig azt mesélte el, hogy a gyerekek miként fárasztották ki a katonákat. A legjobb részeknél csak úgy gurultak a királylányi szoba szőnyegén!
Itt tartottak a dolgok, amikor a király egyik reggel felébredt, felöltözött és a fején a félrecsúszott koronával, álmosan csoszogni kezdett a trónterem felé. Utána lépdelt az udvarmester, gondosan ügyelve arra, hogy ne lépjen rá a palástra, közben sóhajtozott. Persze a kapuról beszélt, a lakatosokról, a játszótérről, a városi gyerekseregről, és hogy ez mennyire, de mennyire … ciki! Annyira el volt foglalva, hogy majdnem fellökte a királyt, aki időközben megtorpant és a döbbenettől visszahőkölt.
– Hol az őrség a folyosóról és a trónterem elöl? – förmedt rá az udvarmesterre. – Kong a palotám az ürességtől.
– Az őrség?! Fenség, mindenki a játszótéren van, és hajkurássza a városi gyerekeket, akik igencsak felszoktak ide, hiszen tudja fenséged, a kapu…
– Elhallgass!
Ezzel elcsoszogott a király a játszótérre, ahol azt látta, hogy a hegyes bajszú katonák kergetik a gyerekeket, akik nevetve futnak előlük, lépten-nyomon kicselezik őket, a katonák nagyokat esnek-kelnek, néhányan annyira elfáradtak már, hogy csak állnak a királyi hinta mellett és lihegve törölgetik az izzadt homlokukat. Mindezek felett, a tarka, vidám fogócska felett ült a királylány a mászóka legtetején és kacagott, kacagott, kacagott.
A király csak nézte a lányát, csak nézte, nézte. Már rég hallotta így kacagni őt.
– Hívják vissza a katonákat tüstént – fordult ekkor az udvarmesterhez –, menjen vissza a palotába mindenki, álljanak újra a folyósokon, a termekben, megértetted?!
– Na de, fenség, akkor mi lesz a királyi játszótérrel?!
– Hadd legyen nyitva minden gyerek számára. A királylánynak is kell játszótárs.
És ez így is lett. A katonák visszaálltak a posztjaikra, a folyosókra, a trónterembe, a gyerekek pedig játszhattak a királyi hintán, a királyi homokozóban, a királyi libikókán, és a… ne is soroljuk tovább! A királylány felettébb örült az új játszótársaknak. (Mintha lett volna régi!) Boldog volt mindenki, de a legboldogabb mégiscsak az udvari lakatos volt, mert időközben – valami titokzatos módon – nem lett piszkos reggelre semmi abból, amit előző nap megtisztítottak. Néhány nap múlva úgy ragyogott a kapu, mint új korában, vissza is állították a helyére.
Ezzel az udvarmester is megkönnyebbült. Így aztán a király is.
És mi történt azzal a csengettyűvel, amit a királylány azért kapott, hogy jelezze a betolakodókat? Azt bizony kiakasztották a kapura. Ha jött egy gyerek a városból játszani, meghúzta a csengő zsinórját és a vidám csengetésre a kapu mindig megnyílt.
Hozzászólások