Hetedhéthatár | Nyári beszélgetés Farkas Ignác, Jászai díjas színművésszel – a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház immár örökös tagjával

Színház

Nyári beszélgetés Farkas Ignác, Jászai díjas színművésszel – a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház immár örökös tagjával

Mikor áttelepültünk Zalaegerszegre Sepsiszentgyörgyről és első szerepemben partnerem volt, Farkas Ignác, a nálam majd tíz évvel fiatalabb színész olyan megértő, elfogadó magatartást tanúsított felém, amivel a kezdeti – nem kis izgalmakkal járó – lépéseimet sokban segítette. Akkor is nyilatkoztam segítőkészségéről, mennyire jól esett, mára pedig egyértelművé vált: erre született. Másokat, ilyen-olyan kezdőket eligazítani a pályán, bátorítást nyújtva az ezerarcú szörny, a közönség ellen, aki ahogy felmegy a függöny barátoddá válik. Szolzsenyicin: A kopasz és a lágerkurva nagysikerű előadását játsztuk Tömöry Péter rendezésében az akkori VMK-ban Zalaegerszegen.

Azóta eltelt 28 év. És a színművész pályájával bizonyságát adta, valóban mások segítségére fordította megmaradó, és nem túl sok szabadidejét. Őt faggatom, a zalaegerszegi 30 éves pályája és rendkívüli teljesítménye okán is örökös tagsági díjjal kitüntetett művészt.

Nálunk vagyunk, csak a madarak s a kutya szólnak néha közbe. Kint ülünk a kertben. Igi úgy foglal helyet, mint aki most nekiveselkedik egy hosszú életpálya elmesélésének. Mindketten örvendünk egymásnak, a felemlegetett élményeknek, a történetének.

Összefolynak az évek, évadok… Ha rákérdeznek, esküszöm, nem tudom megmondani… Puskáznom kell… Annyira gyorsan rohannak az évek…

’59-es vagy, azért az nem sok…Hogy iszod a kávét?

Van? Két kanállal.

Hozok. … Parancsolj.

Hű Katikám, ha én ezt a kávét megiszom, holnap reggelig fönt leszek.

Tejszín, tej jöhet?

Nem, nem kell. Már hanyadszorra akarsz fölállni? Így jó lesz.

Hadd ugráljak kicsit. Tudod, mennyit ülök?

Na, itt aztán van nyugalom – mondja, miután kényelmesen elhelyezkedtünk a tornácon. A kertet bejártuk, megcsodált mindent. Árpi, a férjem, magunkra hagyott.

Hol születtél?

Gyöngyösön – feleli, miután megbeszéltük, milyen jó, hogy nincsenek tyúkjaink, meg a trágya másképpen is beszerezhető, kiderült, ért a gazdálkodáshoz. – Szép vidék, Mátraalja, a Kékes alatt. És Gyöngyöspata tíz km-re, csodálatos kis gótikus templommal. Abban kereszteltek. Nyolc éves koromban költöztünk el édesapám lakhelyére. Ópusztaszeriek, Sövényháziak voltak. Apai ágon alföldi, anyai ágról pedig mátraaljai vagyok. Kétlaki. Ezért nem volt szokatlan, amikor Szegedről idejöttem a zalai dombok közé. A mátraaljai falu patakpartján Tenkes kapitányát játszva éltem. Volt három tévé a faluban. Mindig megnéztük a félórás részeket… Bányász volt édesapám, nagyon jól kerestek. A ’64-es Tokiói olimpiára már emlékszem. Kis „kékes” tévén néztük, ilyen fagerendás házban – mutat maga mögé a házra . – Kétfelé feszítettük az antenna vezetéket és rajzszöggel felerősítettük a gerendára, ez volt az antenna… a Kékes adótorony látszott az ablakból, remekül lehetett fogni az adást…. Jöttek a sokszoknyás öreg nénik a kis sámlival, leültek a tévé elé, nézték, mögé mentek, mondták ez boszorkányság, hogy ekkora emberek benne vannak ebben a dobozban… csoda volt. … Néhány évvel ezelőtt a polgármester kitalálta, hogy a Patáról elszármazottak jöjjenek el, és egy napra megvendégeli őket a falu. Ausztráliából, Amerikából, mindenhonnan, akiknek valamilyen Patai kötődésük volt, hazajönnek a találkozóra. Csodálatosan szép a népviselet, egészen idősek még ebben járnak a templomba. Ring a fenekükön a sok szoknya.  ’69-től Szegeden élek, ott nőttem fel, ott érettségiztem. Nagyon sokat köszönhetek édesapámnak. Olajbányász, főfúrómester lett, és beköltöztünk a városba. A színház ott érintett meg, 12-13 évesen… Á, – sóhajt emlékező csodálattal – ez még az átépítés előtti gyönyörű szegedi Nemzeti Színház volt.

És elmondja, hogy a mostani is nagyon szép, egyik legszebb színháza az országnak, de az emlékek miatt mégis kedvesebb a régi…

Farkas Ignác és Pap Lujza – Othello

A színjátszást a középiskolában egy nagyon ambiciózus magyar tanárnő, Babi néni, dr. Kovács Zoltánné szerettette meg velem. Mikor statisztákat kerestek, és bekerültünk a színházba, operába alabárdosként, vagy … fényvisszaverő felület voltunk… de benne voltunk… az valami megmagyarázhatatlan csoda volt, hogy mi ott lehettünk…. De én mégsem színésznek készültem. Jogra jelentkeztem, fel is vettek. Kb. másfél hónap után ott ténfergek a kis színház előtt. Látom, hogy nyüzsgés van. Gondoltam, bemegyek. A művészbejárón. Ismertek a statisztálások miatt. Konter Laci apukája volt az öltöztető. Pont főpróba volt, talán keddi nap, pénteki bemutatóval. Léner Péter, az akkori főrendező rendezett egy darabot,” Kapaszkodj Malvin, jön a kanyar” ez volt a címe. Mikor Léner meglátott, kérdezte: Ignáckám, hát maga itt mi járatban? – Hát csak bejöttem egy kicsit, nosztalgiázni.  – Álljon be maga is, van még egyenruha. –  Ezt komolyan mondja, főrendező úr?  – Persze, csak pénteken van bemutató, még be tud tagozódni. Akkor odamentem és szóltam, hogy a főrendező szerint én is beállhatok. Konter apja tanácsolta, előbb nézzem már meg a történetet, hogy lássam… Azt is tettem, leültem a nézőtérre, megnéztem az egészet, utána odamentem Lénerhez és kérdeztem, akkor a holnapi reggeli próbára jöhetek? Persze, felelte. És ezzel eldőlt a sorsom. A pénteki bemutatón már én is ott hajolgattam a negyedik-ötödik sorban. Föl is vettek. Másnap felmentem a színházba, Horkics Erzsike már tudott rólam, egy fantasztikus művészeti titkár volt, akkor még nem volt laptop, számítógép, neki minden itt  volt – mutat a fejére –, ilyen emberek már nincsenek. Nagyon sokáig élt, 90 éves koráig, örökös tag lett ő is, csodálatos asszony volt, a 40-es évektől dolgozott a színházban. Ott volt a kitöltött szerződésem.  Giricz Mátyás volt akkor az igazgató. Ő már alá írta a szerződést, Erzsike elém rakta, és ’77 november 10-ke környékén én a Szegedi Nemzeti Színház segédszínésze lettem csoportos szereplő beosztásban, 2200 Ft. fizetéssel. Ami nem volt rossz abban az időben. ’78-ban jelentkeztem a színművészetire. Marton Endre, a Nemzeti Színház igazgatója az első szűrőn úgy kirúgott, hogy a lábam se érte a földet. Az első szűrön. Nem is emlékszem, hogy mentem vissza Szegedre. Teljesen letaglózott. Aztán mondták, – Rácz Tibi, Fekete Gizi akkor már ott voltak a színháznál, –  nyugi, hiszen ez megszokott. Az a ritka, akit elsőre fölvesznek. Majd meghallgatunk, segítünk… És Tibi valóban, mikor megtanultam egy új verset, bementünk az öltözőbe vagy a ruharaktárba, meghallgatott, tanácsokat adott. Gyorsan eltelt egy év. ’78 nyarán még a díszlet háta mögötti munkát is megtanultam, díszítő is voltam a szabadtéri színháznál.  És ’79-ben felvettek a Színház és Filmművészetire, de előtte egy évet el kellett menni katonának. Ez volt az ú.n. „elő- felvételis” korszak. A főiskolán Simon Zsuzsához kerültem Csuja Imrével, Schlanger Andrissal többek közt. A másik osztályba Kerekes Laci, Funtek Frici, Hirtling, Mácsai, ez a korosztály… És akkor elkezdődött a főiskola.

Négy év.

Imádtuk. Akkor még így nevezték, most is nehezen jön a nyelvemre, hogy színművészeti egyetem. A második év végén még volt rosta. Aki akkor átment, a diplomát már a zsebében érezhette. Ha valaki valami nagyon nagy baromságot nem csinált, nem gáncsolta el a rektort a folyóson például, biztos, hogy diplomát kapott. Attól kezdve már egy álom volt a főiskola, mert azért addig az emberben benne volt a stressz. Szorgalmasak voltunk, éjjel kettő-negyed háromkor zavart haza a portás. Dolgoztunk, benne voltunk, imádtuk csinálni. Csodálatos tanáraink voltak, Hegedűs Géza bácsitól kezdve, a Gáti Józsefig, aki a beszédet tanította, Ungvári Tamás, a hihetetlen nagy tudású filozófiát, művészettörténetet tanított. Olyan tudás anyaggal és előadó készséggel rendelkező tanárok, hogy csoda, csoda… Mellette a tánc, az énekoktatás, a lovaglás. Pintér (Tamás) „Oroszlán” az akrobatikát tanította, fantasztikus ember volt, együtt jártunk sörözni, sztori sztori hátán… Diplomaosztáskor nekem szerencsém volt. Negyedik év féléve környékén, ’83 vége felé megkeresett Ruszt József bennünket, Maronka Csillát és engem. Ruszt ’82-ben indította el itt Zalaegerszegen az állandó színházat, ez lett később a Hevesi Sándor Színház. Alakulófélben volt még, és lehetőséget kaptunk, hogy a Bábel Húsvétjából készült színpadi adaptációban játszhassunk a VMK-ban, ami nekünk ugye külön egy közös élmény –

Utal a mi találkozásunkra A kopasz és a lágerkurva c. előadásban.

hogy abban a térszínházi előadásban részt vehetünk. És Kerekes Laci, Kerényi osztályából. Jóska gondolkozott bennünk, látott színpadon, az Ódry-n. Kerekest is. És le is szerződtünk… Azt mondta, 16 bemutatóra készül, lesz dolgunk. Színésznek annál nincs jobb, mint ha dolgozik. A szakmát, csak így lehet megtanulni. 11 darabban benne voltam a 16-ból. Háromhetente volt bemutató, volt olyan, amikor párhuzamosan próbáltam, a házi színpadon Merő Bélával Szophoklész Antigonéját, amiben a Haimónt játszottam. 10-től 12-ig, 12-től pedig lent a nagy színpadon a Jóska rendezte Fehér ördögök-ben volt egy szerepem. Pendliztem a színházon belül is. …Fantasztikus hangulata volt az egésznek. Jóska a maga köré gyűjtött emberekkel egy olyan előadást csinált, amivel országos figyelem központjába kerültünk. A Posztot előtte országos színházi találkozónak hívták, akkor azt mi nyertük ezzel az előadással. A kritikusok tömege járt le az előadásainkra. Ha Ruszt Jóska valamit rendezett, arra mindig odafigyeltek, annak súlya volt. Aztán eltelt egy év. Az osztálytársaimmal telefonkapcsolatban voltam, és Schlanger Andris barátom, aki Nyíregyházán volt színész, mondta: Figyelj, hiányzol. Hatan vagyunk, te lennél a hetedik, mint a gonoszok, gyere ide. Tényleg nagyon szerettük egymást, jó kis osztályközösségünk volt, Varjú Olga, Gados Béla, Juhász György, Mátrai Tamás, Vajda Jancsi– Isten nyugosztalja, – meg én. … Átszerződtem. Ehhez a döntéshez hozzájárult a barátnőmmel való kapcsolat megromlása is. Két évadot töltöttem Nyíregyházán. Nagyon jó volt… egy darabig. Konkrétan. Páskándi Géza, a magyar irodalom egyik legkülönlegesebb alakja, akivel én nagyon jól összebarátkoztam Nyíregyházán, írt egy darabot. Képverseiből Erzsók, a kedvesem, akivel együtt mentünk át Nyíregyházára, szervezte a színház előcsarnokában a kiállítását. Éjszakákon át beszélgettünk Gézával.  Mesélt nekem az 56 utáni börtönéveiről, hogy lent a Duna Deltában mi volt, és megígérte, hogy én fogom játszani frissen írt darabjának a főszerepét. Léner pedig nem rám, hanem Mátray Tomira osztotta. Akkor ez nekem nagyon rosszul esett. Géza is meglepődött. Közben Ruszt Jóska Zalaegerszegről elment, és a Halasi Imrét nevezték ki igazgatónak. Eljött Fitos Ferivel, a színház sofőrjével Nyíregyházára, ő meg Tucsni Andris dramaturg, aki a Ruszt jobb keze volt. Megnéztek egy előadást, utána leültünk, és Halasi Imre mondta, nagyon nagy örömmel várna vissza Egerszegre két évad után. És akkor Zsókával úgy döntöttünk, hogy visszajövünk ’87 augusztus 1-től. … Aztán elkezdtem próbálni a Csongor és Tündében Balga szerepét, majd jött Kakuk Marci címszerepe, nem panaszkodhattam. Nagyon jó szerepek egész sora talált meg. Döbbenet, hogy ez a harminc év milyen gyorsan eltelt… Riasztó. Nekem nincs más csak a színház, meg amikor hazamegyek édesanyámhoz, ott van egy kicsi kertünk, az engem teljesen kikapcsol. Imádom a földmunkát, a fűnyírást, a metszést, a permetezést. Rengeteget olvasok, a történelem a mai napig hihetetlen módon érdekel, abszolút kielégít ez az életforma. Jobban szeretem a csendet, az elmélkedést, a gondolkodást…

Nem csak színész vagy, rendezel is.

Halasinak köszönhetem. Engedett rendezni. A Stúdió elkapott engem. Nagyon szerettem a fiatalokkal dolgozni. Nádasdy Stúdió. Most már 7 éve nem üzemel, mert nincs rá pénz. Miközben a színházaknak egy jelentős gerincét adják a fölvett stúdiósaink. Csak a legeklatánsabb példa: Papp Lujzika Domján Edit díjas , Kiss Ernő, aki Jászai díjas lett, a Tánczos Adrienn, a Varga Izabella, akit a Tv-ből ismernek igazán, a Fandl Feri, aki Miskolc vezető színésze, Sághy Tomi , aki Székesfehérvárnak a vezető színésze, Homonnai Zsolt, az Operett Színház egyik vezető sztárja… Minden évben új fiatalok kerültek be, pezsgést hoztak.  Én is tanultam tőlük. Különleges volt a Stúdió. Például nem kért tandíjat. Találkozót szerveztek pár nappal ezelőtt! S több mint 30-an össze is jöttünk, készítettünk fotókat, hagyományt akarnak ebből csinálni.  De az ország minden részéből jöttek, az is, aki már nincs a pályán, mert annyira jól érezték magukat itt, és olyan nosztalgiával emlékeznek az akkori éveikre. Itt is voltak vizsgák. Lejött Pestről a bizottság, Schubert Éva is volt itt, Kiss Ernőnek ő adta meg a színész egyet. Soha nem felejtem el.  Leállt a színház, semmi más nem volt, teljesen komolyan vette, reggeltől estig tartottak a mesterségvizsgák, zenés vizsga is volt, Topi (Faragó András) is tanított. Jó volt látni, lépésről lépésre hogyan tudnak 3-4 év alatt a gimnáziumból kikerülő fiatalok főszerepet játszó színésszé válni. Egészen gyönyörű. Ez énszerintem nagyon hiányzik a színházból. De el kell fogadjam, nincs rá anyagi fedezet. Lehet elcsépelt, de valóban jó a fiatalokkal. Most a piarista gimnáziumba járok Nagykanizsára, tavaly ősz óta. Középiskolások 14-18 éves kor között. Próbálom őket a magyar irodalom gyöngyszemein keresztül beszédtechnikára tanítani. Nem akar ezek közül mindenki színész lenni, sőt, de olyan szakmában akarnak elhelyezkedni, ahol a kommunikáció fontos.

Nagyon értelmes fiatalok. A tantermi deszka nem hasonló a Stúdióhoz?

Ó, egyáltalán nem. Ez egy más projekt, ami szintén nagyon fontos, de nem színészneveléssel foglalkozik. Ez a középiskolás fiatalokat bevonja, hogy szeressék meg a színházat. Még csak nem is beavató. Nem hozható párhuzamba a Ruszt féle beavató színházzal, mert az teljesen egyedi volt, nem csináltak sehol ilyet az országban. Azóta, hogy mi már nem, Miskolcon Fandl Feri csinál ilyet… A színháznak van egy semmihez sem hasonlítható és nehezen megfogalmazható varázsa, amit nem tud sem a film sem a tévé… Egy dolog még tud: az olvasás. Ezt Hegedűs Géza bácsitól tanultam. Azért csodálatos dolog olvasni, mert az ember a saját fantáziájával tölti ki a sorok közötti fehér részeket. Amikor az Egri csillagokat olvassa a mai fiatal, neki látnia kell azokat a rohamokat, ahogy a törökök másznak a falon, ahogy a szurok, a forró olaj… ha ezt látja maga előtt, minden filmnél többet jelent. Az ember fantáziája csiszolódik. Meg nem beszélve a szókincsről. Én olyan kiválasztott fiatalokkal dolgozom, akiket ez érdekel.  Nem véletlenül jelentkeztek erre a kurzusra, a beszédtechnikai-irodalmi színpad-színjátszásra, őket érdekli. Persze, a mi időnkben is voltak fiatalok, akik szerettek olvasni és voltak, akik nagyon nem, még a kötelezők sűrítményét sem olvasták el, mert más érdekelte őket.

Nem vagy szomjas?

Még a kávémat sem ittam meg.

Hozok valamit, hogy kinyissam az üdítős üveget. Kiszáradsz. Szusszanj egy kicsit.

Kinyitom ezt, hagyd csak. Az egyik stúdiós vizsga után, Halasi azt mondta, mi lenne, ha rendeznék. Így kezdtem a rendezéssel is foglalkozni. Szigetkék-et ’93-ban. Szabó Magda kisregénye, Andics Tibi kollegám színpadra alkalmazta. Dramatizálta.  Ezt megmutattuk Imrének, Tucsninak. Borsos Bea, aki most Szegeden színésznő és most kapott Dömötör díjat, ami az évad egyik legjobb alakításáért jár, tanítványunk volt, ő játszta ennek a főszerepét, a kislányt. Nagy sikerrel futott. És akkor jött a Macskalandorok, amit Baj Lacival ötlöttük-írtunk ketten, majd a Hamupipőke, a Micimackó, ezek már klasszikusabbak. Aztán egy operett is, a Zsuzsi kisasszony.

Hogy volt hozzá bátorságod?

Mikor a féléves éves vizsgákra készültünk a stúdióban ennek mindig megadtuk a módját. Ezt a főiskoláról hoztam. Ott a vizsgák különleges napok voltak. Sok minden függött tőle, nem vettük félvállról. És rendezgettük egymást. Megkértük, ülj már le, nézd meg ezt a jelenetet, mert belülről nem látja tisztán magát az ember, kell a külső szem. Számomra egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a kollegáimat instruáltam, hogy ez most nem jó, most próbáld így vagy.. én nem is rendezőnek éreztem magam, és egyikünk sem, csak látom kívülről. Inkább segítő, tanácsadó vagyok. Úgy vettem észre, a kollegák is elfogadtak. Ha meg végképp nem tudtam elmagyarázni, amit akartam, előjátszottam. Ezt sokan nem szeretik, de még Ruszt is előjátszott, zseniálisan. Gátira is emlékszem, fölment Júliaként a színpadra s mi fuldokoltunk a röhögéstől, olyan jól csinálta. … Szeretek rendezni is. Ha nem szeretnék…

Hogy viszonyulsz a díjakhoz?

Ez nagyon érdekes. Ez édes teher, mert felelősséggel jár. Nem akarok álszerénykedni. Erről beszélgettünk Ernővel is, aki Jászai díjas. Nehezen lehet megmagyarázni, de ha az embernek a neve alá oda van írva, hogy valamivel megtisztelték, vagy elismerték, ez elvárást is jelent.

Haptákba kell állni.

Mi adtuk neked ezt a díjat, de akkor elvárjuk, hogy ez alá a színvonal alá ne ess. Ezt mindenkinek magának kell megszabnia, legyen egészséges önkritikája, érezze azt, hogy elérte, megütötte azt a szintet-mércét, vagy alatta maradt és akkor lesütött szemmel jár, a jövőre gondolva, a megoldáson, hogyan lehet ezt a csorbát kiküszöbölni, hogyan dolgozzon tovább… Szóval ez olyan édes teher.

Nem veszi el a játék örömét, a próbák felszabadultságát?

Farkas Ignác Balogh Tamással a Közellenség c. darabban

Munka közben eszembe nem jut, hogy én Jászai díjas vagyok. Nem, Katikám. Jó a kérdés, de úgy nem lehet dolgozni, ááá neem …. Merni kell rossznak is lenni, a próbán. Minden egyes szerepmegformálás egy újabb kihívás. Mindig újrakezdjük a szakmát. Nem lehet másképp nekifogni egy karakternek sem. Nekem az a dolgom, hogy minél többrétegűvé tegyem. A hatlapos is azért finom. Még a krémes sem egynemű, van egy vékony rétege alul-felül. Minél több színnel megtölteni egy karaktert, ez a mi feladatunk. Alkotóművészek vagyunk, akik minden este azért küzdünk, hogy élővé tegyük a karaktert, amit játszunk. Minden este más.  És minden este egy felhő szépen elmegy… Amikor a közönség tapsol, kinyitják a kijárati ajtókat és a közönség hazamegy, az aznap esti alakításod kimegy azon az ajtón velük együtt. Jó esetben rátelepszik a vállukra és hazaviszik beülve a taxiba, vagy átsétálva a Dísztéren, még ott van a fülükben, gondolkodásra készteti őket, vagy még mindig felkuncognak, felnevetnek egy látott poénon, viccen. De éjjel kettőre az a színházterem, amikor már ráhúzták a székekre a porhuzatot, a fényeket lekapcsolták, csak a vészkijárat fényei világítanak – kiürül. És 24 óra múlva megint meg kell tölteni valamivel, ami megint ki fog menni és megint eloszlik a felhő… Nekünk minden este meg kell élni azt, amire rátettük az életünket. Szemben van az a faragott törzs, gondolom Árpi munkája, ő a gondolatait, érzelmeit a fába belevéste. Az marad. Ott van, mint egy megfagyott dolog. Akárhányszor ránézel, mindig ugyanazt látod. De attól függ, hogy milyen a te belsőd, mást is láthatsz benne. A mi alkotómunkánk minden este elszáll és nekünk minden este össze kell szednünk a gondolatainkat, érzelmeinket, fizikális létünket. Interpretátorok vagyunk, leírt szöveg után dolgozunk, de a mi feladatunk a leírt sorok mögé hihető emberi sorsokat állítani. Nagyon fontos, aki a nézőtéren ül, elhiggye, hogy az nem Farkas Ignác, hanem pld. Henry Bloor, ami miatt még mindig rajtam van ez a szőr – mutat a szakállára. –  A lányaim nagyon utálják.

Nem áll rosszul.

Szerintük olyan vagyok, mint egy ausztrál kamionsofőr – – A Tíz kicsi négerbeli szerepemhez vágtam le így. Tehát a díjak… ami most legutóbb elért, ez az Örökös Tagság. Nevezhetjük díjnak is. Olyan kitüntetés, ami kötelez, főleg, ha jövő januárban ki is kerül a bronzplakett a színház bejárata mellé.  Ígéret van rá, január 23.-án, a magyar kultúra napján lesz átadása, s akkor az ember még saját magával is találkozik. Megdöbbentő lesz – neveti, – hogy visszavigyorog az ember képe saját magára… Újabb prést fog az ember lelkében okozni. Kivált, hogy a következő évadban nagyon szép feladatokat kaptam, a Caligula helytartójában, a Székely János darabban Petroniust, az Arthur Miller darabjában, Az ügynök halálában Willy Lomen-t, ami hát ha az ember belegondol..

Gyönyörű…

…de hogy egyáltalán eszébe jutott Sztarenki Palinak meg Besenczi Árpinak. A Lukáts Andorral való munka is izgat, ő rendezi. Föl van adva a lecke megint. Nagyon szép, erős feladatok. Lukáts-al volt már egy rövid munkakapcsolatom, mert Csuja Imre helyett beugrottam a Katona József Színházban, az Egressy Zoltán rendezte Portugálba. Még a szövegkönyv sem hasonlított, mert amiket mi kihúztunk ők bent hagyták, amiket mi bent hagytunk, azt ők kihúzták, szóval furcsa volt, de óriási segítséget kaptam a kollegáktól Szirtes Ágitól kezdve Ónodi Eszterig. … Én a hetvenes években még láttam a Lukáts-ot játszani.  Azóta ő is „hetvenen túli lett”, színészként egyetemen tanított, osztályvezető tanár lett, Kovács Olga az ő osztályába járt. Nagyon várom vele a munkát. Sztarenkivel már nagyon sokat beszéltünk a Caliguláról. Hihetetlenül aktuális, ráadásul húsz évvel ezelőtt játszottam is a benne Taub János rendezésében, tehát van egy képem az előadásról

Milyen érzés volt neked máshol vendégszerepelni?

A József Attilában? a Katonában, az Örkényben kihívás volt. Az emberben az adrenalin, vagy nem is tudom mi, megemelkedik. Viszont volt bennem egy jóindulatú – ne értsd félre – egy dafke, tudod mi ez…

Csak azért is.

Hogy nehogy már! Annyiszor hallottuk, mikor lent voltak a vendégrendezők, hogy ők milyen jól érezték magukat, hogy milyen klassz itt, hogy egy jó értelemben vett sziget, hogy ebben az őrületben, ami körülvesz minket jó idejönni, mert jó munkamorál van a színházban, nincsenek klikkek, nincsenek színészek közti konfliktusok, amik megmérgezik egy színház levegőjét….És ezt nem csak vendégrendezőtől, munkástól, jelmez-, díszlettervezők-, vagy vendégszínészektől is. Nem is emlékszem, hogy lett volna olyan, aki innen úgy ment volna el, hogy aztán ide soha többet… Igenis, meg akartam mutatni, attól hogy Egerszeg messze van, még folyhat itt igényes művészi munka. Mindenki tud a vízfejűségről, mintha az ország nem állna másból, mint Budapestből, pedig az Isten szerelmére, itt vagyunk mi is. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy be legyek csinálva, azért mert Budapestre megyek. Hál’ Istennek koromból adódóan egy párszor játszhattam Pesten is, az Új Színháztól, a Nemzetiig, Örkény, Katona József… Tudom, hogy a deszka ott is vízszintes, akárcsak Egerszegen. Mindenik színháznak van egy illata. Azon a nézőtéren is magyar emberek ülnek, akik értik a szavamat, nem egy idegen közegbe, nem egy másik bolygóra kellett mennem. Ettől függetlenül az ember akkor is érzi a helyzet kihívását. Bebizonyítani, hogy megállnám én a helyem Budapesten is, ha ott lennék szerződésben, és közben nem maga alá csinálni az embernek, hogy micsoda nevek, és hű meg egyáltalán.  És az ember mindezt végiggondolja, mert van ideje, amíg fölmegy Pestre, ha kocsival, ha busszal – nevet – és akkor azt mondja, na akkor csináljuk! És látja, hogy a budapesti kollegák is,- mert volt olyan, akivel már játszottam egy színpadon, kollegám, itt volt lent, volt, akivel még életemben nem, a Tóth Judit pld. És akkor látja, hogy van egy elvárás, egy kíváncsiság velem szemben, hogy na vajon a Rékasi után hogyan fog működni ez a dolog. De ez a kérdőjel önmagukkal szemben is, hogy vajon hogyan tudom  őt elfogadni kollegaként, vagyok-e annyira toleráns? Hála a jóistennek egytől egyig odajöttek, mikor a Csalóka szivárványt játszottuk és azt mondták, hogy ők nem is hitték volna, és nagyon boldogok és nagyon örülnek. És utána még 15-ször játszottuk.  Elkezdett emelkedni a nézőszám, mintha híre ment volna. Ezt ők mondták. És ez nagyon jó. Sikerült. A fodrászlányok, az ügyelő, a súgó, még az ültetők is a takarásból néztek. Tudod, amikor kinézel a színpadról oldalra és látod, idegenek néznek, mert nem színészek –nem kollegák.  Ők nagyon szerették Rékasit, és kíváncsiak voltak, ki is ez az ember, aki a mi Rékasi Karcsink szerepét játszta Egerszegen?– Csiszár rendezte mind a kettőt –Ki az, akinek van képe feljönni, s Egerszegen milyen volt? Jaj, Istenem – mélyet sóhajt. – Az egész életemet ez tölti ki. De érdekel is. Amikor tudok, lemegyek más előadásokra. Most voltam Zsombón (Szeged mellett van 20 km-re), megnéztem a Ludas Matyit,… Holnap Kőszegre megyek, megnézem Nestroy-nak a Talizmánját a Várszínházban. Ha évad közben nincs időm utazgatni, rákattintok a port.hu-ra, kíváncsi vagyok a kollegákra, mit játszanak, Békéscsabán, Miskolcon, Debrecenben, Győrben, Veszprémben. Én végig szoktam nézni az egész magyarországi színházi palettát, hogy melyik színház mit játszik és kik játszanak benne.

Nem vagy te csodabogár a többiek között? Más is csinálja ezt?

Pálfi Zoli barátommal, együtt mentünk le Zsombóra s mikor ezeket mondogattam neki, egy kicsit furcsán nézett rám. A kritikákat is elolvasom. Semmi közöm az előadásokhoz, de valamilyen kép csak kialakul bennem, miközben lehet, hogy az a kritika nem objektív, nem pontosan úgy van és egy másik kritikus mást írt volna róla, de akkor is érdekel mit ír pld. Örkény Mesél a bécsi erdőjéről… Azért szeretek képben lenni, mert arról van szó, amiben élek, nekem tényleg ez jelenti az életemet.

Nem árt, ha az ember el tudja helyezni magát a palettán. Sok mindent le lehet vonni egy színháznak a műsortervéről, tudod? Következtetni lehet a gondolkodásukra, milyenségére, abból, hogy ki milyen darabokat vesz elő, melyik vidéki városban mit játszanak, mi a műsorterv. Bizony. Ebből ilyen konzekvenciákat tud az ember levonni.

Elégedett vagy az életeddel? Mint színész, mint rendező? Hiányzik valami?

– Mély sóhaj, szünet. –

Kean a színész c. darabban Farkas Ignác Pap Lujzával

Simon Zsuzsa jó párszor elmondta a négy év alatt, hogy kisfiaim, ha egyetlenegyszer is úgy jönnek le a színpadról, hogy azt mondják, na ma jó voltam, akkor abba kell hagyni a pályát. … Az igazi színész – mondta ezzel – soha nem jöhet le úgy, hogy meg legyen elégedve. Mindig lehet jobban. Mindig arra kell törekednünk, hogy a holnapi jobb legyen, a holnaputáni meg még jobb. Mert mindig lehet rárakni, mint a szénásszekérre is, egyetlenegy szálat. Elképzelsz magad előtt egy irtózatos nagy szekeret, mint ez a diófa? Amire azt mondod, erre nincs mód, nincs ló, ami ezt elhúzza – de egy szálat még mindig be lehet tolni. Ez az én buta példám, már bocsánat. Az ember soha nem lehet elégedett az életével. Én azt nem mondom, hogy minden úgy jó, ahogy van. Nézd, két oldalról lehet megközelíteni. A másik oldal – ha azt vesszük, hogy mások mennyivel rosszabb helyzetben vannak. Nagyon sok kollegának nincs szerződése, hogy csak a szakmánál maradjunk. Én összetehetem a kezem, mert nekem soha az életemben eddig, nem volt olyan, hogy ne lett volna munkám, szerződésem, hogy ne lettem volna alkalmazva. Ha meg globálisan nézzük, az Isten szerelmére, én úgy nőhettem fel az 58 év alatt a kis hazámban, hogy nem volt háború. Békében. És igenis, azt lehet mondani, hogy végig, ha meg-megtorpanva is, egy emelkedő életszínvonalban, olyan technikai kütyükkel ma már, a huszonegyedik századot megérve, amit elképzelni sem tudtunk. Én a 70-es évek közepétől olvastam az IPM magazint, mert kedvencem volt, és amikor a fekete kvarcórák bejöttek az országba, már úgy néztük, mint valami SCI FI-T, hogy megnyomtunk egy gombot és pirosban kiírta digitálisan, mennyi az idő. Ahhoz képest hol tartunk most! A lányom Messengeren beszélget velem órákon át, látom azt arcát, hallom a hangját – ez valami csoda. Az egészségem jó, egy féléves megtorpanást  kivéve  tíz évvel ezelőtt, úgy érzem egészséges vagyok, még erőm teljében. Úgy érzem, elbírok egy három órás főszereppel, el tudok vinni a hátamon egy előadást, nem kell a széket a fenekem alá tolni, hogy vissza tudjak menni a következő jelenetbe. Soha nem voltam nagyigényű, elérhetetlen célokat nem tűztem magam elé.  A realitás talaján áll a gondolkodásom.  Persze, jó lett volna többet filmezni, de ennek a vidéki életnek ez az egyik hátulütője, hogy bennünket nem találnak meg sem a filmrendezők, sem a tévétől, mert nem vagyunk benne a körforgásban. Ez kimaradt az életemből, ez egy űr. Szerettem volna. Szabó István volt első éven a tanárunk ebből. Vagy a rádió. Még főiskolásként jártunk, akkor még készültek rádiójátékok.  Úgy örültünk egy pár mondatnak, annak is egy különleges filingje volt, a régi Stúdióba bemenni, a Bródy Sándor utcában a Pagodába,  a nagyokat látni, Kalló Flóriántól Mádi Szabó Gáborig, Both Bélától Őzéig, egy légtérben lenni velük, és a mikrofonba elmondani azt az egy-két  mondatot. Ez is kimaradt, elmaradtak, nincs. Persze van az emberben ilyen hiányérzet. De ehhez valamit föl kéne adnom. Látom azokat az embereket, akik elmentek valami miatt ebből a színházból, napi, de legalább havi kapcsolatban vagyok egyik-másikukkal, és látom, hogy nem jobb. Ők vállalták, a biztos hátteret feladva elmentek a fővárosba, esetleg hátha bejön Pesten a dolog.  Óriási szerencse kell ehhez is, ahogy az élethez. Vannak ismerőseim, akiket fölhívhatnék, hogy hívjatok már be castingra.  Ha valami nagyon nagy baj történne, és itt kicsúszna a lábam alól a szőnyeg, nem halnék éhen.  Tudnék munkát találni, ha minden kötél szakad, de csak azért, hogy ne itt legyek, hogy „mutogassam” magam, hogy bekerüljek pld. a tv-ben egy sorozatba, egyáltalán nem inspirál.  A bizonytalanság a legrosszabb, nem csak ebben, hanem úgy mindenben. Ha az embernek van egy pontja, amibe tud kapaszkodni, van egy jó kis horgony, az nem árt, úgy hiszem. Nagyobb felelősséget érzek a családom felé is. Abból a kalandból én már kinőttem. Nekem sem volt soha szerepálmom. Ami akar az úgyis megtalál.

Nem véletlenül lettél az, aki. Arra is emlékszem, mennyit segítettél nekem, amikor ide kerültünk.

Pedig fiatalabb voltam…

Igen, de te itthon voltál, én meg akkor jöttem, vendég voltam.

Tudod még mi az érdekes? Éppen a múltkor beszélgettünk Kiss Ernő barátommal erről. Képzeld el, ami huszonegynéhány évvel ezelőtt volt, hogy voltak a színpadon röhögtetések, hülyéskedések stb., az elmúlt nem is tudom hány évben nincs! Komolyan vesszük, amit csinálunk.

Tényleg? Mindenki?

Arról jutott eszembe, hogy elkezdtek próbálni, volt két elő bemutató.  Az egyik vígjáték a  Besenczi rendezése :  A Család ellen nincs orvosság, mi pedig a Sztarenki rendezésében A tanár úr kérem- ben. Volt egy kollega, aki nem hülyéskedett a színpadon, csak éppen nem úgy viselkedett, ahogy kell.  Ez is azért van, mert nincsenek első perctől a színpadon ezek a fiatalok. Túl sok az elmélet, kevés a gyakorlat. Elkövetett egy hülyeséget, amit Ernő nem bírt szó nélkül hagyni, és kint a takarásban elmondta neki, hogy itt nagyon, de nagyon kell koncentrálni, akkor is, ha csak ott hátul vagy. A gyerek, érezve, hogy itt komoly a dolog, össze is kapta magát és utána már rendben működött minden.  Ezt csak azért mondom, hogy még olyan sincs a színházban, hogy ökörködnénk.  Amikor most 54.- szer adtuk elő A dzsungel könyvét, ugyanúgy játszottuk, mint az első, második vagy x.-iket. Semmi olyan, hogy úgyis az utolsó, „liberó” bérlet, csak kicsik ülnek a nézőtéren. Ugyanúgy oda kellett tenni és oda is tettük. Ez a színháznak a belső morálját mutatja. Ez pedig a benne dolgozó emberektől függ, és nem csak színészekről beszélek. Láttam már előadást, amit a műszak el tud rontani. A rossz hozzáállás egy kellékes vagy díszítő munkás részéről, hihetetlenül dühítővé és rombolóvá tud válni. Morális züllöttség alakul ki, ha nincs megtorolva, nincs következménye. És hál’ istennek ebben a színházban ez abszolút nem érezhető, itt a munka komolyan folyik. Miközben tudjuk, hogy ez egy színház, játék, de mi komolyan játszunk, még a vígjátékban is. A humorban nem ismerünk tréfát.

Akkor te jól érzed magad itt.

Abszolút. Van munkám, olyan feladatokat kapok, ami úgy érzem, méltó és kihívás. Még egy hárommondatos szerep is az, nem lehet félvállról venni. El tudja rontani a többinek a munkáját, mert lejön, lejön, lejön a színpadról, ha valaki nem szívvel és lélekkel csinálja. Mert a lélek a fontos, az alázat a munka, a kollega, a másik ember munkája iránt. Ha nincs, annyira látszik, hogy döbbenet. Gyertyafénynél is lejönne, ha valaki nem úgy csinálja, ahogyan azt kell. Van egy nagy könyvben megírt, nem kőbe vésett, de egy morális biblia, amivel föl kell menni a színpadra. És ha ez valakiben nincs, az nagyon látszik. Ha csak egyvalakiben nincs az is nagyon látszik. Ötödik pecsét…*

Nekem ez nagyon tetszett. Rég láttam olyan előadást, ahol mindenki egyformán hoz egy szintet.

Igen. – mélyen és boldogan egyetért.

Igikém, nagyon köszönöm neked ezt a beszélgetést.

Ne haragudj, hogy ilyen hosszú voltam…

És még ennél is hosszabb volt, de amit nem mesélhetett el, ahhoz egy életnyi idő kellene. Kimagasló színészegyénisége a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színháznak.

Farkas Ignác kitüntetései: Forgács gyűrű 1989, Jászai díj 1997, Máriáss-díj 1999, 2000, 2013/2014, Színházbarátok Köre-díj 1998, Közönség-díj 2014/2015, Hevesi Sándor Színház Örökös Tagsága 2017.

Szerepeiből: Sanyi bácsi – Az arany ára (Bereményi Géza), Parris tiszteletes – A salemi boszorkányok (Arthur Miller), Kean,– Kean, a színész (Dumas-Sartre), Kolhaas Mihály – Közellenség (Tasnádi István), Gyurica, órás – Az ötödik pecsét (Sántha Ferenc), hogy csak egy párat említsünk a több mint százból.

Lejegyezte: Nászta Katalin

*Az előadás azóta elnyerte a Vidéki Színházak Fesztiválján a legjobb előadás díját.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Nyári beszélgetés Farkas Ignác, Jászai díjas színművésszel – a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház immár örökös tagjával”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés