Hetedhéthatár | Ha lehetne telefonálni a mennybe

Szépirodalom - próza

Ha lehetne telefonálni a mennybe

 

Számomra a Balaton mindig csak második gondolatként jelentette a magyar tengert.
Elsőként a dédnagymamám jutott eszembe róla.
A dédim kedves, mosolygós, szelíd asszony volt. Olyan, akinek mindig volt egy kedves szava a szomszédhoz, a postáshoz, a családtagjaihoz.
Az én dédim olyan asszony volt, aki ugyan soha nem mondta ki, de úgy érzem, én voltam a kedvence.
Gyermekkorom legszebb emlékeit köszönhetem Neki.
Ő maga nekem összekötődött a Balatonnal, a paradicsomlevessel, a szódavízzel hígított bodzaszörppel, a kék, virágos otthonkával.
Ő volt számomra a menedékem, a tanárom és a mosolyom őrzője.
Ő volt az, aki minden nyáron ott állt a tornácon mire megérkeztem, és repültem a karjaiba még akkor is, amikor már túlnőttem.
Ő volt az, akire mindig számíthattam, akinek minden szavát meghallgattam és megfogadtam, aki az utolsó percig támogatott az élet rögös útján.
Ő az, akit felhívnék, ha lehetne telefonálni a mennybe, és csak annyit kérdeznék: „Dédi, ugye büszke vagy rám?”
Tudom, hogy csak rám mosolyogna és megölelne.
Beburkolna a szeretetével, én pedig újra úgy érezném, helyreállt a világ rendje.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Ha lehetne telefonálni a mennybe”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés