Szarvas István | Csisztu Zsuzsa: A tanulás és a sport járhat kéz a kézben

Emberi tényező

Csisztu Zsuzsa: A tanulás és a sport járhat kéz a kézben

Szarvas István (Sz. I.): Beszélgetőpartnerem a neves tévériporter, aki jelenleg az Olimpiai Bizottság vezetőségének tagja, a Nemzetközi Sportújságíró Szövetségben is tisztséget visel és a Magyar Sportújságíró Szövetség első alelnöke, dr Csisztu Zsuzsa.

Doktornő, ön a múlt hónapban járt Pakisztánban. Milyen célból volt ott, és milyen tapasztalatokat szerzett?

Dr. Csisztu Zsuzsa és a szerző

Dr. Csisztu Zsuzsa (Cs. Zs.): A Nemzetközi Sportújságíró Szövetség, az AIPS ázsiai tisztújító kongresszusát tartották Pakisztánban. Nagyon megtisztelő volt számomra, hogy mint a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség végrehajtó bizottságának az egyik tagját meghívtak, hogy legyek tanúja az ázsiai kontinentális választásnak. Részben mint megfigyelő, és részben mint sportjogász is. Azt tudni kell, hogy a korábbi ázsiai választást nem feltétlenül a tiszta eszközök jellemezték, most nagyon szerettek volna ügyelni arra, hogy ez egy demokratikus, transzparens és minden szempontból a jogi elvárásoknak megfelelő, tiszta legyen. Nekem részben az volt a feladatom, hogy magát a választásnak a menetét felügyeljem, a számlálók munkáját kellett ellenőriznem. Nem voltam ezzel persze egyedül, mert a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség elnöke, Gianni Merlo úr is ott volt, és az az első alelnök, Mr. Yilmaer, aki török nemzetiségű. Az ő funkciója, hasonlóan az enyémhez, ugyanaz volt, illetve nekem voltak egyéb adminisztratív feladataim is a választás előtt; minden tagországnak meg kell fizetnie a tagsági díjjal együtt járó tartozásait, ezeket kellett rendezni, megfelelő elszámolást készíteni. A meghívás nagyon különleges és érdekes volt. Soha nem jártam még Pakisztánban. Módom volt arra, hogy a pakisztáni örökségvédelmi, kulturális és úgynevezett broadcast minister asszonnyal hosszan beszélgessek, egymás mellett ültünk a nyitóünnepségen, a vezetőségi pulpituson. Ami nagyon megtisztelő volt, hogy meghívtak a pakisztáni állami tévébe, ahol van egy angol nyelvű csatorna, és ezen az angol nyelvű csatornán a Sport Extra nevű egyórás magazinműsorban három másik férfi újságíró kollégával egy órán keresztül beszélgettünk angolul a sportról. A sport fontosságáról, a sportújságírás jelentőségéről, és magáról az egész választásról. Elmondhatom, hogy nagyon tartalmas három és fél napot töltöttem Pakisztánban – utazással együtt ötöt.

Sz. I.: Itt két kiegészítő dolog lenne, amit szívesen meghallanék öntől. Érdekelne egyéb pakisztáni benyomás is, mert legalábbis úgy olvastam, hogy volt olyan, ami egy kicsit megdöbbentette. A másik: nem tartaná esetleg célszerűnek, hogy egy ilyen fontos eseményről a Magyar Sportújságírók Szövetségében beszámoljon, hogy ott a több mint hétszáz emberből, akit érdekel, egy ilyen fontos eseményről tudomást szerezzen?

Cs. Zs.: Dehogyisnem! Sőt, én kifejezetten azt tűztem a tevékenységem céljául, hogy ellentétben a korábbi időszakkal – most nem akarok neveket említeni – én ezt a funkciót magyar sportújságírókért töltöm be, illetve azért, hogy valamifajta látható tevékenysége, nyoma legyen az én ottlétemnek. A válaszom de, az első elnökségi ülésen, mihelyt lesz a pakisztáni látogatás óta. Minden alkalommal egyébként, mint ahogy a szöuli kongresszusról is tartottam elég részletes beszámolót, sőt talán ott volt ön is az idei közgyűlésünkön Győrben, ahol a közgyűlés füle hallatára tartottam beszámolót a szöuli választásról. Azt gondolom, hogy igenis, nagyon fontos, hogy a kollégák tudják, hogy a magyar sportújságírás egy nemzetközi reprezentánsa mit csinál amikor külföldre megy, milyen feladatai vannak, egyáltalán milyen módon képviseli a magyar sportújságírókat. A blog nyilvánvalóan egy informális megemlékezés az én helyi tapasztalataimról, azt gondolom, az is egyfajta beszámoló, de lesz ennek hivatalos formája is: maga az elnökség kap a részemről egy beszámolót, és természetesen az elnökségnek aztán utána szíve joga a későbbiekben ezt a tagsággal megosztani.

Ami a helyi tapasztalatokat illeti, azt kell mondanom, hogy az ember azért lehet szerencsés, hogy újságíró lehet, mert módja van arra, hogy megismerje a világot. Azáltal, hogy ő maga lát dolgokat, rajta keresztül láttathat olyanokkal, akiknek esetleg sose lesz módjuk arra, hogy eljussanak a világ egy ilyen részére. Engem azért érintett nagyon meg ez a pakisztáni látogatás, mert egyrészt az ember nehezen fogja fel magyar szemlélettel azokat a dimenziókat, egy több mint 200 milliós országról beszélünk, a világ hatodik legnépesebb országáról, ahol 150 tévécsatorna van, ahol tényleg nyugodtan mondhatom, hogy a nézői adatokat tízmilliókban mérik, mert olyan őrületes, például a televíziós munkában ilyen számokkal dolgoznak. Engem ez is érdekelt. Nagyon érdekes volt végignézni, hogy hogy néz ki egy állami televízió belülről. Én is hat évet dolgoztam a Magyar Televízióban korábban, még a TeleSport szerkesztőségében. Ami pedig az általános, hétköznapi életet érinti, az is nagyon fontos, hogy az ember lássa, hogy emberek milyen körülmények között élnek, és milyen körülmények között képesek még mindezek ellenére mosolyogva és relatíve jókedvűen tenni a dolgukat. Pakisztán azért jelen pillanatban is a terrorizmus által sújtott ország. A miniszter asszony a beszédében elmondta, hogy nagyjából 70 ezret számlál a terrorizmus áldozatainak száma, akik az elmúlt esztendő terrorista támadásainak lettek az áldozatai. Azt is elmondta, hogy ugyanakkor Pakisztán megpróbál a körülményeihez képest teljes értékű életet nyújtani az állampolgárainak, és ehhez például a sport egy nagyon kiváló eszköz. Azért örültek a kongresszusnak is, mert úgy gondolják, hogy a sport által lehetőségük van arra, hogy egy kicsit újra kinyissák Pakisztán ablakát a világra, és becsalogassák az ajtón azokat az esetleges, korábban ide beutazókat, akik most nyilván ezen állapotok miatt nem biztos, hogy szívesen jöttek volna. De a sport az mindig – nyugodtan mondhatom – egy híd nemzetek között, egy nemzetközi nyelv, nem kell igazából semmi más, mert ezt mindenki érti, aki sportot néz vagy sportot figyel, vagy arról olvas. Ilyen szempontból a sportújságíróknak nagyon fontos szerepük van abban, hogy meg tudjanak egy országot más szemszögből is mutatni. Pakisztán például kirkettnagyhatalom volt, ezt tudjuk jól. Kitűnő a tollaslabdában. Számos olyan sportág van, amiben mi ugyan nem, de abban a régióban ők valóban világnagyhatalomnak számítottak, ezek mind persze természetesen „megsebződtek” az elmúlt esztendők nehézségeiben, de próbálnak ebből felállni, és a lehetőségekhez képest a legjobbat nyújtani. Iszlámábádban, a hivatalos fővárosban, az úgynevezett vörös zónán belül laktam, az szigorú katonai ellenőrzés alatt áll. A szigorú katonai ellenőrzés ellenére lát az ember mosolygó arcokat az utcán. Persze, nem lehet csak úgy sétafikálni, egy hivatalos, úgymond, kirándulás alkalmával volt alkalmam megtapasztalni, amikor minket újságírókat csoportként vittek el. Ott mindenhova úgy tud az ember belépni, legyen az egy áruház, egy pláza vagy éppen a hotel, ahol lakik, hogy előtte azt a járművet is szigorúan átnézik, amivel jött, tükörrel az alját, a csomagtartót, a motorháztetőt és természetesen az utasokat magukat is. És röntgenkapun kell belépni akár egy szállodának a lobbyjába is, és a táskákat is természetesen átvilágítják. Tehát nekünk ez testidegen. Ugye mi egy ilyen maximum egy repülőtéren tudunk elképzelni. És ezért mondom, hogy ebből a nézőpontból nézve az embernek néha el kell távolodnia a saját életétől, hogy lássa, hogy igazából mi milyen jól élünk, és mennyire kényelmes ez a fajta biztonság, ami minket jelen pillanatban körülvesz ahhoz képest, hogy a világban hogy élnek emberek.

Sz. I.: Mondok egy matematikai műveletet: háromszor nyolc. Mi jut erről eszébe?

Cs. Zs.: Hát azon kívül, amit a szorzótáblával tanultunk, hogy huszonnégy (nevet) A nyolcas az egy egyébként általam szeretett szám. 1988 volt az életemnek egy nagyon fontos éve, akkor érettségiztem, és akkor voltam a szöuli olimpián, ahol nyolcadik helyen végeztem. Úgyhogy a három nyolcas ebből simán összejön.

Sz. I.: Matematikából nálam jelest kapott.

Cs. Zs.: Köszönöm, bár sose voltam erős matekból, mindig inkább humán beállítottságú ember voltam, mint reál.

Sz. I.: 1990-ben az USA-ban tanult, és a CBS és az NBC-nél is gyakorlatot szerzett. Bár ennek több mint egy negyedszázada van, hogy emlékszik vissza erre az időre?

Cs. Zs.: A CBS-nél és az NBC-nél is volt lehetőségem megfordulni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a nagy központjai vannak ezeknek a hatalmas televíziós társaságoknak Amerika-szerte a nagyvárosokban nevezzük úgy, kis leányvállalatai is vannak, tehát kisebb szerkesztőségei is, de miután én egyébként Amerikának az egyik legnagyobb állami egyetemén tanultam, a Minnesotai Egyetemen – nemzetközi kommunikációt és televíziózást –, így persze volt módunk arra is, hogy kvázi gyakorlatra belessünk ezeknek a műhelyeknek így a műhelytitkaiba. Nagyon fiatal voltam, és nem nagyon tudtam még semmit a televíziózásról. Előtte csak egy pár alkalommal a Magyar Televízió épületén belül jártam, mint szakkommentátor, de nem volt még addig komolyabb közöm a televíziózáshoz. Lenyűgöző volt, az ember ilyenkor – még akkor, ha mondom, ezek nem a nagyon központok, hanem egy városnak a kisebb városi központjai, mondjuk, a CBS-nek – akkor is azt látja, hogy őrületesen gazdag technikai felszereltséggel, mindenhol villódzó képernyőkkel, kamerákkal rendelkeznek.

Sz. I.: Bocsánat, és ez több mint 25 évvel ezelőtt volt, mi lehet most?

Cs. Zs.: Akkor én érzékeltem abból a kevés élményből, ami a Magyar Televízióban ért, meg mondjuk, itt azt a fajta őrületes technikai fölényt, ami már akkor az amerikai televíziózást jelentette. Viszont az sokkal fontosabb volt számomra, azok az elvek, amiket én tanultam ott az egyetemen. És ezeket a mai napig is a magam részéről nem nagyon engedem el. Azért ott sokféle-fajta óránk volt, és még színjátszást is tanultunk. Voltam Blanche A vágy villamosából angolul, színielőadáson. Nagyon szerteágazó volt az oktatási palettánk, de amikor például újságírói etikáról vagy sajtóetikáról tanultunk, akkor az egy nagyon fontos alapelv volt a számomra, amit mondtak, egy újságírónak szinte kötelező feladata, hogy semleges legyen és megtartsa egész szakmai pályafutása alatt a kritikai látásmódját. A semlegesség alatt azt értem nyilvánvalóan, hogy ott is tudjuk, hogy vannak republikánuspártiak és demokratapárti újságírók, bár ez szerintem élesedik az utóbbi években. Azt gondolom, sokkal jobban lehet érzékelni azt, hogy ki melyik oldal véleményét képviseli. Volt egy kitűnő újságírói etika tanárunk, és ő azt mondta, hogy a hosszú távú hitelességnek az egyik legfontosabb eleme az, hogy egy újságíró a mindenkori rendszerrel legyen kritikus. Teljesen mindegy, hogy most az ő személyes érzéseihez vagy mondjuk, ahhoz, ha mondjuk, bemegy egy szavazófülkébe, akkor hogy hova teszi éppen a maga ikszét, függetlenül kell tudni ebben a munkában kritikusan látni az aktuális – ha valaki mondjuk, politikai újságírással foglalkozik – kormányzatnak az erényeit is, és a hibáit is, és ha legközelebb fordul, mondjuk, a kurzus, akkor ő ugyanolyan hiteles lesz, ha akkor is kritizál. A magam részéről 25 év alatt igyekeztem ezt a szemléletet képviselni, nem szem elől téveszteni. Soha nem deklaráltam, hogy énnekem ilyen elképzelésem van a világról, hozok egyfajta értékrendet a családomból, van egyfajta elképzelésem a dolgokról. Nyilván nekem is van magánvéleményem, hogyha én, mint választópolgár elmegyek és szavazok, de azt gondolom, ez nem tartozik a nagyvilágra. Ez az én esetemben teljesen magánügy, és ha újságíróként nézem, akkor meg pláne magánügy, mert abban a pillanatban mindenféle úton-módon megkérdőjelezhető az én hitelességem, ha dicsérek vagy ha szidok bárkit is. Úgy gondolom, hogy ez nekem egy nagyon fontos alapelv volt, én ezt a mai napig igyekszem követni. A sportújságírás ebben a tekintetben nyilván azért egy picit más terület, ott hál’ Istennek az emberi teljesítményt a sportpályán követjük nyomon. Ott is fontos szerintem azért az objektivitás megtartása, de ott azért nagyon erősek az érzelmek. Ott az ember tulajdonképpen érzelmeket közvetít, és az érzelmek által befolyásolt maga is. Mégis kell tudni objektívnek maradni.

Sz. I.: Egy kicsi választ kaptam a következő kérdésemre, de azért én fölteszem, mert amikor Magyarországon járnak nagy nyugati országok újságírói, ezt mindig meg szoktam kérdezni, és nekem is van ezzel a kérdéssel kapcsolatban véleményem. Miben különbözik az amerikai újságírás a magyartól?

Cs. Zs.: Ezt ma már különösen nagyon nehéz igazából definiálni. Meg is mondom, hogy miért. Mert ha megnézzük azt, hogy az újságírás tulajdonképpen a közösségi médiával milyen jellegű torzuláson megy keresztül. Ezt azért hívom torzulásnak, mert tulajdonképpen kezdi ez a fajta tevékenység kivenni a valóban szakmailag képzett újságírók kezéből azt a fajta lehetőséget – és annak persze a felelősségét is –, hogy ami ott megjelenik, azért a tartalomért valaki tartja a hátát. Egy szerző, egy szerkesztő, egy főszerkesztő és a többi, egy lapkiadó. Ma, amikor az amerikai elnök ki tweetel és kirakja a Twitterre, hogy mit gondol, én akkor azt gondolom, hogy kihagy egy nagyon fontos fázist, akik mi vagyunk, az újságírókat, és egyáltalán nem vagyok ezzel természetesen teljes egészében nem vagyok abban biztos, hogy ez jó ebben a formában. Annál is inkább érzem ennek sokszor a hiányosságait, hogy én úgy gondolom, hogy néha olyan megnyilvánulásai is vannak, amit szerintem egy elnök például nem tehet meg. Túlontúl magánemberként nyilvánul meg bizonyos helyzetekben. Ma nagyon nehéz szerintem ezt a fajta kategóriát felállítani, hogy milyen az amerikai meg milyen a magyar újságírás. Én azt gondolom, hogy van felelősségteljes és minőségre törekvő újságírás a világon mindenhol, és természetesen van szenzációhajhász, kattintásszámra vagy éppen eladási számokra, példányszámra törekvő. Nem mondanám bulvárnak, mert a bulvár egy létező és minőségi műfaj is tud lenni, ha jól csinálják és igényesek. Azt gondolom, hogy van egy elsősorban gazdasági szempontokat szem előtt tartó, nem feltétlenül minőségi, kritikátlan újságírás és ennek mindenféle verziói. Amit pedig a közösségi médiában meglátunk, az meg egy újonnan születő valami, ami még okozhat fejtörést egyébként a mi szakmánknak, hogyha nem lépünk fel megfelelő érdekvédelemmel annak érdekében, hogy az újságírói hivatás ne veszítse el a jelentőségét. Ezt egy komoly veszélynek látom. Gondoljon csak bele abba – és akkor itt visszakanyarodunk a sportújságíráshoz –, hogy amikor televíziós társaságok, rádiós társaságok, napilapok – de ez köztudottan a televízióra igaz – súlyos pénzeket fizetnek azért, hogy mondjuk, egy sportesemény közvetítési jogát megvegyék, hogy náluk lehessen ezt látni, ugye úgy adják el a hirdetői felületeket, ebből élnek, hogy jönnek a sztár sportolók, lemegy a döntő, és még mielőtt a súlyos pénzt kifizető társaság 25 éve, 30-40 éve a pályán dolgozó komoly, elismert, szakavatott riporterének elmondaná az első interjúban, hogy mit gondol, ő kiírja a Facebookjára, a Twitterére, nem tudom én, mire, hogy mik az érzései. Tulajdonképpen bizonyos szempontból elveszi az élét, a hasznát, a lehetőségét annak, hogy az a csatorna, amelyik abból él, hogy megmutassa ezeket az embereket a világnak, ő már megmutatja saját magát a saját felületén. Nem azt mondom, hogy az rossz, de ez mindenképpen egyfajta veszély, mert bizonyos szempontból el tudja lehetetleníteni azokat, akik ebben a fajta gondolkodásban, ebben a rendszerben pénzt áldoztak azért, hogy mondjuk, létrehozzanak egy televíziós társaságot.

Sz. I.: Sportújságíróként is tevékenykedik, de egyéb területen is. A sajtónak melyik terület kedveli jobban?

Cs. Zs.: Ezt nem lehet így kategorizálni. Ez olyan, mintha az embernek meg kéne nevezni, hogy melyik gyerekét szereti jobban. Azt gondolom, hogy az újságírás számomra elsősorban a legizgalmasabb részét, az emberekkel való személyes találkozás jelenti. Nagyon szeretek közvetíteni. Azon kevés női sportújságírók egyike vagyok – bár most már azért hál’ Istennek többen vagyunk –, akik mint kommentátorok is nagyon régóta dolgoznak, dolgoztak kezdetektől; szertorna, műkorcsolya, ritmikus gimnasztika, műugrás, szinkronúszás, számos egyéb sportágban. Bent tudtam ülni egy stúdióban két-három-négy órát, és folyamatosan szóval tartani a nézőket a látottak mellett. Nagyon szerettem, félreértés ne essék, ez egy nagy kedvencem. De amikor személyesen van módon találkozni egy sportolóval vagy bármilyen, nem sportban ténykedő érdekes emberrel, akkor az a fajta lehetőség, hogy valakit megismerhetek és megmutathatok a világnak egy portrén keresztül, ez érdekel engem a legjobban. Én azt gondolom, hogy ez az én valódi erősségem. Nagyon szeretek írni, az utóbbi években számos címlapinterjút, nagyinterjút írhatok a Presztízs Sport magazinnak vagy éppen a Presztízs Style-nak vagy a Pannon Presztízsnek, a Presztízs lapcsaládnak az egyik, mondjuk úgy, főmunkatársaként, tulajdonképpen a címlapinterjúk javarészét rám bízzák. De természetesen 13 évig heti egyórás rádióműsorom volt, kifejezetten portré jellegű. A kétszáz epizódot megélő Vendégjátékos műsoromban mindig egy művész és egy sportoló ült együtt egy műsorban – kifejezetten portréjellegű volt. A Csisztu 24 két évada az is kifejezetten a portrékra koncentrált. Tehát én azt gondolom, hogy az egyik legszebb része számomra ennek a hivatásnak, hogyha személyiségeket tudok megmutatni.

Sz. I.: És akkor még nem beszéltünk a könyvekről. Három könyvet is írt.

Cs. Zs.: Az első, tulajdonképpen egy az egy teljesen, olyan szempontból egy fiatalos lendületből adódó, ismeretlen pályára ráállás volt, mert nem tudtam, hogy hogy kell könyvet írni. 2002-ben a Csisztu vizet a pohárba! c. könyvem. Akkor is úgy neveztem, hogy igazából a műfaját tekintve – nem tudom, van-e ilyen, de egy kornapló. Tulajdonképpen nem csak az én életemről szól, bár javarészt akörül zajlik, egy kislány hogyan lesz élsportoló, a sportolóból hogyan lesz egyetemista, és abból hogy indul el egy televíziós pályán tulajdonképpen. De annyi olyan dolog van benne szerintem, ami azoknak az embereknek, akik mondjuk, éltek még a szocializmusban, és tudták, hogy milyen az esetleg néha-néha eljutni külföldre világot látni, meglátni a Milka csokit, a Toblerone csokit, a Fa szappant stb., azoknak egy időutazás velem együtt. Szerintem ez a könyv nem veszítette el az aktualitását, bármikor fellapozható, mert nem egy bizonyos dologhoz kötődik, mint mondjuk, egy botrány vagy egy szenzáció vagy ilyesmi. Ez egy hosszú korszakot átölelő kis kornapló, csak éppen az én életem is bele volt szőve valahogy. Szerették ezt a könyvet – ott teszteltem le azt, hogy tulajdonképpen igazán szeretek írni.

A második az a Webnapló és egyéb vallomások. Az egy relatíve nehéz korszaknak a gyűjteménye, amikor úgy gondoltam, hogy egy picit többet – az akaratom ellenére – foglalkozott velem a bulvársajtó, mint szerettem volna. Aztán ennek akkor mint tanuló, de most már végzett jogász úgy vettem elejét, hogy ezeket az orgánumokat én a bíróság előtt kértem számon, és ezeket a pereket meg is nyertem. Ez gyűjteménye tulajdonképpen érzéseknek. Akkor a webnapló vagy blog nagyon újkeletű dolog volt – most 2004-ről beszélünk. Ez akkor egy viszonylag egy új műfaj volt.

Akkor a harmadik meg egy portrégyűjtemény sportolókkal, már akkor abból a rádióműsorból, amit egy volt kolléganőmmel vezettünk közösen.

Sz. I.: Klaudiával.

Cs. Zs.: Igen, Kaszala Klaudiával. Úgyhogy épp itt az ideje, hogy előrukkoljak egy saját könyvvel, és ez már készül.

Sz. I.: Ez csodálatos! Mert ez kérdésként szerepelt, de megelőzött ebben. A harmadik könyv, a Rivális  – élsportolók szemtől szemben. Ez a könyv kapható még?

Cs. Zs.: Őszintén szólva azért nem tudom, mert a magyar kiadói és terjesztői hálózatot – hogy mondjam? – kiismerni szinte lehetetlen. Nem lehet tudni, hogy melyik könyv mikor tűnik el a polcokról és miért, és hol, melyik raktárban van. Szerintem lehet, hogy van még belőle egy-két példány, de nehéz lenne nyomon követni.

Sz. I.: A következő kérdést tőlem is sokszor megkérdezték más formában. Melyik az az interjú, amit kiemelne, hogy nagyon kedves volt ön számára?

Cs. Zs.: De nehéz egyet kiemelni! Hadd emeljek ki legalább hármat, jó?

Sz. I.: Én is mindig többet szoktam.

Cs. Zs.: Ami talán az egyik legeslegnagyobb szakmai durranás volt, és különösképp a körülmények, ahogy ez létrejött, az, amikor az amerikai Magic Johnsonnal sikerült egy filmet készítenem. Teljesen véletlenül jártunk Los Angelesben 1996-ban, úgy véletlenül, hogy más miatt, egy forgatócsoporttal, mást volt feladatunk forgatni, és az ott tartózkodásunk két hete alatt jelentette be, hogy ő, akkor már a világ előtt is deklaráltan HIV-fertőzött Magic Johnson, hogy visszatér a Los Angeles Lakersbe játszani – és ettől megbolydult a világ. Akkor még nem voltak kereskedelmi televíziók Magyarországon, csak a Magyar Televízió és a TeleSport. és a TeleSportnak volt szerződése az NBA-vel, heti egy óra összefoglalót adtunk minden alkalommal. Ezt eléggé erős érvnek éreztem amellett, hogy ott elkezdjek szervezkedni, hogy  akkor már egy picit természetesen bevetettem egy-két ügyes újságírói trükköt; azt mondtam az NBA akkori, különféle nemzetközi kapcsolatokért felelős ügyintézőjének, hogy mi ezért jöttünk Los Angelesbe, mert hallottuk ezt a hírt, mi partnercég vagyunk, ami egyébként igaz volt, hiszen volt szerződésünk az NBA-vel, be tudnánk-e jutni egy mérkőzésre, legalább látni. Nagyon nehéz volt, mert abban a pillanatban, hogy ez a hír napvilágot látott, az addig is népszerű NBA ugye még még népszerűbb lett. Mindenki Los Angelesben a Magic Johnsont akarta látni a pályán. Ráadásul ez az a korszak volt, ne felejtsük el, amikor a Chicago Bulls Michael Jordannel az élen tulajdonképpen a legismertebb korát élte, és a legnagyobb sikerek kellős közepén jártak – Scottie Pippen, és még sorolhatnám az akkori csapatnak a nagyjait. Sikerült végül is, most nem akarok hosszan ebbe belemenni, de nagyon nehezen megszervezni, hogy bejussunk egy mérkőzésre. Onnantól már részben a véletlen, részben a szerencse, az, hogy feltaláltuk magunkat, hozott minket abba a helyzetbe, hogy bejutottunk az öltözőbe, és ha már bejutottunk az öltözőbe, akkor sok amerikai kolléga kellős közepén, előre próbáltam kúszni, hiszen nem láttam semmit ebből a magas emberből a nagy újságírói tömegtől. Az operatőr kollégám magasan tartotta a kamerát. Akkor még nem voltak ilyen mikrofonok, tehát dróttal voltunk összekötve. És egyszer csak azt mondtam, hogy vagy most, vagy soha. És akkor föltettem neki az első kérdést. Először csak a hang forrását kereste, nem tudta, hogy le kell nézni. Aztán amikor mondtam neki, hogy mi csak ezért jöttünk, hogy lássuk őt játszani Európából, Magyarországról, és hogy mennyi rajongója van ott. És egyébként ez tényleg igaz volt, mert ne felejtsük el, hogy az 1992-es barcelonai olimpia óta, amikor már a profi sportolók is deklaráltan részt vehettek az olimpián, és először jelent meg a Dream Team, akkor őrületes népszerűsége lett Európában a NBA-nek. Nem véletlenül állt rá a Magyar Televízió arra, hogy heti egyórás összefoglalókat adjon az NBA-ből, mert imádták ezeket a világklasszisokat. Az meg egy külön extra dolog volt, hogy a Magic Johnsonnak tetszett, hogy itt van egy kis apró nő, aki viszonylagosan jó amerikai angollal kérdezget családról és gyerekről, és mit szólnak ahhoz, hogy a papa most újra és a többi. És minden más újságírót tulajdonképpen figyelmen kívül hagyva 10-12 percen keresztül csak az én kérdéseimre válaszolt. Annyira megtisztelő volt, és olyan hihetetlen, hogy a mai napig féltve őrzöm a lelkemben ezt az emléket. Aztán ebből, hogy bolydult meg a város, hogy hogy teltek meg a kocsmák, hogy nem jutottunk be az első mérkőzésre, mert ez a második mérkőzés volt ott a városban két hét alatt. Pont a visszautazásunk előtti utolsó estén. Másnap reggel repülőre ültünk, hazajöttünk, és gyakorlatilag 12 óra múlva ez a film ez készen volt, és szombat este a TeleSportban – azt hiszem, 16-17 perces film – adásba került, és őrületes nézettsége lett. És nagyon büszke vagyok rá, hogy nemcsak megismételték ezt pár napon belül, hanem a Monte Carlo tévé megvásárolta ezt a filmet, mert akkor Európában a Magic Johnsonnal más exkluzív interjút nem készített.

Sz. I.: Jogi végzettségét hogy tudja hasznosítani az újságírói munkában?

Cs. Zs.: Azt gondolom, hogy mindenféle többlettudás, amit az ember ilyen-olyan iskolákban összeszed, az hasznos, bárhol, az újságírásban is. Miután szó volt róla, hogy én azért nem csak sportműsorokban dolgozom – bár a sportban is sokszor átigazolások, doppingügyek, millió ügy kapcsán fölmerülnek jogi természetű kérdések –, azért az nagyon szerencsés, hogy én ezekben relatíve otthon vagyok. Nem keverem össze, mondjuk, a vádlottat a terhelttel. Az embernek vannak azért kategóriáról fogalmai. Emellett természetesen, amikor nem sportműsorokban dolgoztam, mondjuk, például, amikor a Mokkában vagy a Jó reggelt, Magyarország!-ban vagy egyéb más természetű, nem sport tematikájú műsorban, ott azért nagyon sokszor jött szóba jogi természetű kérdés. Választások kapcsán akár a választási törvényektől elkezdve millió egyéb dolog, hogyha azért az ember picit jártasabb a jog világában, akkor szerintem nem baj, hogyha adekvát kérdéseket tud feltenni, olyanokat, amik helytállóak.

Sz. I.: Szily Nórával van egy elképzelése arról, hogy egy tanfolyamot akar vezetni. Erről mondjon néhány gondolatot.

Cs. Zs.: Igen, tulajdonképpen a Nórival mi nagyon régóta ismerjük és tiszteljük egymást szakmailag. Azt gondolom, hogy a Nóra egy kitűnő televíziós, nagyszerű beszélgetőpartner. Ő is a maga módján nagyon sokféle egyéb dolgot tanult, ő végzett pszichológus, azóta már coach, neki az emberi lélektan ilyen szempontból még sokkal jobban ismert szakterülete, mint nekem  Magam is egy empatikus ember vagyok, de nyilván neki még a plusz tárgyi tudása is megvan ehhez. Abban maradtunk, arra gondoltunk, hogy mivel én érzem, sokszor látom azt a fajta ellenállást vagy nehézséget vagy rossz szemléletet, ami az élsporton belül dívik abban a tekintetben, hogy hogy viszonyulnak a sajtóhoz a sportolók, az edzők, a sportvezetők. Sokszor utálják a sajtót, sokszor ellenségnek tekintik, sokszor egy púpnak a hátukon. Miközben én azt gondolom, hogy a világon mindenhol már az a tendencia mutatkozik, hogy rájöttek arra a sportolók is, hogy a sajtó tulajdonképpen az ő megjelenésüknek a legközvetlenebb formája. Ha nincs ott a sajtó, hogy tudósítson egy eseményről, akkor az az esemény, mintha nem is lenne. Ha nincs ott közvetítés, ha nincs ott rádiós, tévés sajtóbeszámoló, akkor az az esemény olyan, mintha maguknak játszották volna. Azt gondolom, meg kell érteni annak a jelentőségét, hogy a sajtó az ő megjelenésüknek a formája. A sajtóval jóban lenni és a sajtót jól használni, az személyes érdek. Éppen ezért nem kell ellenségnek tekinteni, csak meg kell tanulni a módját, hogyan lehet interjút adni a pálya szélén, interjút adni egy sajtótájékoztatón, hosszú beszélgetésekre leülni, stb. Ennek a technikáját szeretnénk a Nórival közösen oktatni.

Sz. I.: Van olyan, amit nem kérdeztem, és szívesen elmondana olvasóinknak?

Cs. Zs.: Nagyon sok minden van természetesen, amiről nagyon-nagyon örömmel beszélek. Például a családom és minden, ami velük kapcsolatos, de én azt gondolom, hogy ez az interjú most inkább a szakmai munkámra koncentrál. Talán azt az egy dolgot fontosnak tartom, hogy azt a kérdést is relatíve sokszor megkapom, hogy a magánélet vagy a hivatás. Mindig azt mondom, hogy ezt ne lehet ezt a kérdést úgy feltenni, hogy vagy-vagy. Mint ahogy nem lehet feltenni azt a kérdést sem, hogy az ember tanuljon, vagy sportoljon. Úgy gondolom, az életem elég jó bizonyíték arra, hogy a tanulás és a sport járhat kéz a kézben, segítheti egymást. Az egyik segítheti a másikban való előrejutást, hiszen én például a tornának, a sportnak köszönhetem, hogy elnyertem egy ösztöndíjat az Egyesült Államokban, ami jelentősen javított, mondjuk, az én későbbi pályakezdésemen.  Azt gondolom, hogy itt sem lehet arról beszélni, hogy család, vagy munka, vagy család, vagy karrier – nem is szeretem ezt a szót –, hanem azt gondolom, attól, mert az ember szereti a hivatását és szeret benne kiteljesedni, még lehet odaadó családanya és szerető feleség. Ezt a két dolgot megpróbálom egy egészséges balanszban tartani.

Sz. I.: Doktornő, köszönöm a lehetőséget.

Cs. Zs.: Kedves Szerkesztő Úr, köszönöm az interjút.

Sz. I.: Sok sikert kívánok úgy az újságírói, mint a magánéleti munkájához!

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Csisztu Zsuzsa: A tanulás és a sport járhat kéz a kézben”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés