Az a nap is rendkívül forrónak ígérkezett. Már kora reggel elindultam a közeli domb felé, ne kelljen a déli hőségben mászkálnom a gyógyfüvek után. Minden évben innen szoktam begyűjteni – szezontól függően – a galagonyát, bodzavirágot, csipkebogyót s még egy rakás egyéb „burjánt”, hogy télire is eltehessek belőlük. Otthonosan járkálok fel-alá a lejtőkön, tudom, hol vannak a kökénybokrok, merre nyílik a vadcsombor, hiszen fél gyermekkorom ott telt el. Nyáron a szomszédság apraja naphosszat a dombon rohangált, bújócskáztunk, napoztunk, délben szalonnát sütöttünk, aztán estére koszosan, kifulladva sompolyogtunk haza, azzal, hogy „csak itt voltunk a kertek végiben”.
Aznap egyedül indultam neki a dombnak, csak egy fonott kosárral meg egy aprócska kütyüvel a kóbor kutyák elriasztásához. A bodzabokrok valósággal tobzódtak édeskés illatukban, s a vadrózsa élénk pírja szinte lángba borította a lejtőket. Én csak szaggattam egyre a tenyérnyi ernyőket s közben halkan dúdorásztam egy régi-régi dalocskát: „oly dúsan haajt a róózsa és oontja iillatát, mily vágyva szívom róhóhóla, ott jáárva rééten át.” Nem tudom, miért épp ez a „lied” jutott eszembe, de szinte előttem lebegett a szász tanárom hórihorgas alakja, amint a kis pianínón először pötyögtette le ezt a Heine-dalocskát.
Hirtelen erősödő hangokra kaptam fel a fejem. Két harmincas fickó közeledett, jól kigyúrt felsőtestük csak úgy dagadozott a feszes póló alatt s egész lényük valami pökhendi rátartiságról árulkodott. Az ilyenekre szokta mondani nagyanyám, hogy rossz bordában szőtték. Az egyik nyeszlett, fehér spánielt vezetett pórázon és egyenesen felém tartott. „Egyedül kószálgatunk, öreganyám?”– vigyorgott a képembe. Erősen viszketett a nyelvem, hogy legalább egy keresztanyádtérdekalácsát az orra alá dörgöljek, de jobbnak láttam befogni a számat s minél hamarabb elslisszolni onnan. A kutyás hapsi azonban résen volt és vállon ragadott. Nekem akkor már a torkomban dobogott a szívem s félszemben erősen megmarkoltam a zsinórjánál fogva csuklómra tekert kutyariasztót. A nyeszlett spániel felnyüszített és nekiiramodott a lejtőnek, a két izompacsirta meg utána.
Reszkető térddel rogytam le a fűbe s magamban elmotyogtam egy jesszusmáriát. Nagy későre aztán összekaptam magam és utánuk kiáltottam: „Szerencséd volt, hogy öreganyámnak szólítottál!”
Hozzászólások