Apóka és Anyóka a legendás hetvenes években ismerték meg egymást. Anyóka húszéves volt éppen, magas, vékony, vállig érő gesztenyebarna hajjal, tele várakozással és reménnyel, ami az életet illeti. Apóka a maga 22 évével felnőttnek számított mellette, különösképpen azért, mert már nős volt és egy féléves kislány apukája. Kezdetben, és ez elsősorban Anyóka elhatározása volt, akit úgy neveltek (és ő maga is úgy gondolta), hogy nős férfiakkal nem illik szerelembe esni, kapcsolatuk hosszú beszélgetésekben, sétákban és kocsmázásokban merült ki. Egyikük sem sejtette akkoriban, hogy ez a találkozás egy életre meghatározza sorsukat.
Mintegy másfél éven át csak leveleztek egymással, de nem találkoztak. Romantikusnak tűnhet így leírva ez a mondat, mintha Marquez regényének, a Szerelem kolera idején-nek a szereplői lettek volna, de akkoriban köztük még nem beszélhettünk szerelemről. Kizárólag szellemi, intellektuális kaland volt ez, amely a teljesen nyíltan vállalt levelekben nyilvánult meg.
Apóka némelyiket megnyugtatásul megmutatta a kissé féltékeny feleségének, aki aztán át is vette a leveleket a postástól, ha olyankor érkeztek, amikor ő nem volt otthon. Belátta: ártatlan levelek voltak ezek, nem veszélyeztették házasságukat. Az egyre vaskosabb borítékokban érkező leveleikben könyvekről, filmekről, az élet dolgairól írtak. Közben óhatatlanul közelebb kerültek egymáshoz érzelmileg is.
Apóka beszámolt Anyókának élete megrendítő fordulatairól: édesanyja halála, a katonai behívó, és házasságának gyors, látványos megromlása megrendítették őt. Anyóka volt az, akinek mindent el lehetett mesélni, aki megértette és vigasztalta őt a levelekben.
Anyóka abban az évben szerzett diplomát, és kikerült a főiskola meg a kollégium, a barátok biztonságos akolmelegéből. Mindketten elvesztették addigi biztonságukat és a levelek, meg a köztük újonnan kialakult meghittség jelentették számukra a menedéket. A barátság abban az évben változott köztük szinte észrevétlenül szerelemmé, amikor Apóka eljutott fizikailag és érzelmileg egyaránt életének mélypontjára.
A külvárosi laktanyában eltöltött mindennapjai, a megaláztatások és nélkülözések folytán kétségbeesett kötéltáncot járt lét és nemlét között. És ez nemcsak puszta frázis volt akkoriban, hiszen éles lőszer, fegyver volt a keze ügyében. A többieknél idősebb, iskolázottabb és jóval érzékenyebb lévén nemegyszer volt célpontja durva viccelődéseknek is, így aztán gyorsan felőrlődtek lelki tartalékai.
Így jutottak el mintegy másfél évnyi levelezés után az elhatározásig, hogy találkozni fognak.
Anyóka felült a határszéli kisvárosban a távolsági buszra, amelynek vezetője csekély juttatás ellenében megállt a főváros határában levő három laktanya mindegyike előtt, annak ellenére, hogy hivatalosan egyiknél sem lett volna megállója. És akkor a túlzsúfolt buszról leszálló asszonyok, lányok csomagjaikkal elindultak a kapuk felé, hogy ott bebocsátásra várakozzanak. Friss tavaszi szél fújt, tele reménnyel, a beépítetlen pusztaság kellős közepén álló barakképületek a többnyire sötét ruhás asszonyokkal szinte szürreális látványt nyújtottak.
Aztán kinyíltak a kapuk és a fegyveres őrök beengedték a látogatókat. Libasorban vonultak a lányok, asszonyok, némelyiküket vidáman megmotozták a kiskatonák, nehogy alkoholt, vagy más tilalmas dolgot vigyenek be a laktanyába. Akinél ilyesmit találtak, az több órás utazás után már fordulhatott is vissza oda, ahonnan jött. A többieket az ebédlőbe vezették, ahol várakozniuk kellett és ahová hamarosan szállingózni kezdtek az ormótlan gyakorlóruhába öltözött fiatal férfiak.
A helyzet nélkülözött minden személyességet, intimitást, de Anyókában akkora volt a várakozás, hogy mindez fel sem tűnt neki. Még csaknem negyven év múltán is úgy emlékszik vissza annak a napnak a történéseire, minden mozzanatára, mint az ő közös életüknek, új korszaknak a nyitányára.
Ki tudja, milyen praktikák árán, de Apókának sikerült elintéznie, hogy aznapra kimenőt kapjon, és ne a túlzsúfolt ebédlő házikolbász- és fokhagymaszagában, egymáshoz préselődő, izzadó tenyerű bakák és asszonyaik szomszédságában beszélgessenek. Hanem egész nap szabad volt, sőt, még katonatársának, Antinak a jóvoltából annak legénylakását is megkapta.
Újpestről Csepelre villamosoztak, buszoztak, ami nyaktörő mutatvány volt akkoriban, 1976 tavaszán. Csörömpölt a tuja végig a Váci úton, Anyóka vidéki lány lévén életében először ült rajta. Taroltak az ellenőrök, hisz jegyet venni a végállomáson nem lehetett. De ő hatalmas kalandnak érezte még a BKV ellenőrt is, aki jegy híján akkurátusan megbüntette.
Mindketten tudták, kimondatlanul is, miért olyan fontos az a kölcsönlakás, ahová órák múltán kézen fogva megérkeztek. Addigra már mindent megbeszéltek, már nem kellettek szavak sem.
A gyártelep szomszédságában álló földszintes házak, a járda nélküli földes, akkor éppen sáros utcák meglepően ismerősnek tűntek Anyóka számára. Ahonnan jött, Salgótarjánban is hasonló körülmények között éltek az emberek akkoriban.
A kis szoba-konyhás lakásban a barát jóvoltából meleg és némi étel-ital várta őket, meg vetett ágy. Apóka és Anyóka életének első násza olyan magától értetődő természetességgel és szemérmességgel történt meg, olyan elfogódottan hámozták ki egymást ruháikból, mintha a földkerekség első szerelmespárja lettek volna.
Hozzászólások