Gyalog indult fel a hegyre, mert az utolsó buszt is lekéste. Nem sietett: másnap szombat, és amúgy se várja haza senki, mert a fia Pesten tanul, a lánya Londonban él a férjével, a felesége pedig fél éve halt meg. Sétált tehát. Csípős október este volt, a telihold fénye megcsillant a hegyen épült házak tetőcserepein.
A köd olyan hirtelen érkezett meg, mint egy varázslat, és ő úgy érezte, mintha egy földre szállt felhőben lépkedne hazafele. Aztán meghallotta azt a furcsán ismerős, mégis idegen zajt. Az ütemes nyikorgás valahonnan szemből érkezett, és mintha a levegőből jött volna, mintha nyikorogva vánszorogna valami jobbról balra vagy balról jobbra. Pont olyan hangot hallott, mint amikor régen…
Ekkor megtorpant. Egy sötét építmény előtt állt, ami egy óriási sámlira emlékeztetett: egy híd az út fölé verve, ami felett szénnel tömött csillék úsztak bele a ködbe.
Először arra gondolt, sokat ivott a színház után, barátok közt ez gyakran megesik, mert a kötélpályát már több mint húsz éve felszámolták, és vele együtt mindent elbontottak, ami a bányászattal kapcsolatos volt, még ezt az építményt is a hegy alatt, ami arra szolgált, hogy az utat keresztező csillékről ne hulljon le semmi az autókra.
A nyikorgás viszont valódi volt, és mikor átsétált a híd alatt, nem bírta ki, hogy meg ne érintse az egyik acéloszlopot. Fém volt, kissé nedves és hideg. Megborzongott és caplatni kezdett fel a hegyre. A köd lassan elnyelte a kötélpályát a háta mögött, de a csillék nyikorgását még hosszan hallotta.
Az egyik kanyarban egy busz tűnt fel, reflektorai élesen világítottak a szemébe, ennek ellenére – mikor elsuhant mellette – világosan látta, hogy egy harmonikaajtós Ikarus az, egy igazi, vén csotrogány, amiket már kivontak a forgalomból – legalább tíz éve. Ahogy önkéntelen is a busz után bámult, meglátta a számozást is: 17.
Ismét megállt: 17-es számozással a nyolcvanas években jártak erre buszok.
– Talán nosztalgiajárat vagy filmet forgatnak – mondta félhangosan, miközben a háta mögött kísértetiesen nyikorogtak a csillék.
Fent, a hegyen – hogy lerövidítse útját – egy kis mellékutcában sétált tovább. Mintha kihaltabb lett volna az egész környék, mint általában, bár lehet, csak a ködtől látta így. Öt perc séta után azon kapta magát, hogy tócsákat kerülget, ide-oda cikáz az út közepén, próbálja megtalálni a kevésbé csillogó részeket, hogy ne legyen sáros. Pont úgy lépegetett, mint régen, mikor ideköltöztek, mikor még majdhogynem külterületnek számított az egész városrész, és csak a főbb utak voltak leaszfaltozva.
Talán közművet javítanak, valamit építenek, gondolta, de akkor ott találta magát a régi iskola előtt, amit tizenöt éve dózeroltak el végleg. A kicsiny épület sötét ablakain sápadtan tükröződött az utcai lámpák fénye, falán Kádár-címeres felírat virított: Szőlőhegyi Általános Iskola, Pécs.
Nézte az udvart, az ablakokat: még idejártak a gyerekei. Eszébe jutottak a farsangok, a kirándulások, a papírgyűjtések, az évzárók, és a felesége büszke tekintete, amikor a lányuk egy-egy ilyen ünnepélyen szavalt.
Ebben a pillanatban rájött, hogy nem filmforgatás van itt, nem is ivott sokat, hiszen gyakorlatilag színjózan. Másról van szó: tudta már, hogy a ködön túl, lent a hegy alatt, három kéménye okádja a füstöt a hőerőműnek, és nem pedig kettő, ahogy manapság. Tudta, hogy ott valahol lent, a köd legmélyén még áll a magasház, és ablakaiban fények világítanak.
Ahogy ment haza, már előre tudta, mi fog még kibontakozni a ködből:
Tudta, hogy a régi ABC kirakata még nincs befestve, hogy még árukkal van tele. Hányszor vásároltak be a feleségével itt! Tudta, hogy a kápolna helyén még a kisbolt működik, tudta, hogy a boltos Wartburgja hol parkol, és ahogy megállt a kocsi mellett, meglátta azt a bólogatós kutyát is a kalaptartón, amivel a fia mindig nyaggatta: neki is kell ilyen, vegyük meg a boltos bácsitól, kérte állandóan.
Egy közeli házból harsány, öblös nevetést hallott. Béla bácsi, az autószerelő nevetése volt az. A lánya mindig félt ettől az embertől, pedig a légynek se ártott, csak kicsit hangos volt.
Ekkor az utcájuk jutott eszébe. Sok ház még nem épült meg, de a szomszéd fura színű Trabantja már megvan. Azzal a színnel sose tudott kibékülni a felesége.
Elakadt a lélegzete. A gondolat kézenfekvő volt és ezáltal félelmetes: ha a kötélpálya, ha az iskola, ha Béla bácsi, akkor miért is ne…
Futni kezdett. Rohant az utcán parkoló KGST-autók, a nyilvános telefonfülke mellett, kerülte a tócsákat, futott a rég lebontott házak között, miközben észre se vette, vagy nem is akarta észrevenni, hogy a köd egyre ritkul körülötte. Mind több modern kocsi mellett rohan el és egyre jobb minőségű az aszfalt.
Futott, mint egy megszállott. Nem akart tudomást venni arról, hogy feje felett a villanyoszlopokon két éve cserélt lámpatestek világítanak, nem akarta meglátni a szomszéd új, hatalmas terepjáróját, nem akarta meghallani az egyik ablakból kiszűrődő idei slágert.
Nem, gondolta magában, még nem, talán még nem! Végül megérkezett, és végső bizonyosságot nyert az addig sejtett szörnyű valóság: ott állt a két hete festett kerítése előtt, melyen gonoszul megcsillant a holdfény.
Lassan lenyomta a kapukilincset, áttámolygott az udvaron és belépett az üres lakásba.
Az új, led-es kivilágításának köszönhetően a tévétorony takonyzölden fénylett a Mecseken.
Hozzászólások