Nagybátyám emlékére
Kényelmes az új cipőd? Jó benne menni? Mindig ez volt az első kérdése, mikor megérkeztünk hozzájuk nyaralni. Az öcsémmel pedig minden évben bedőltünk ennek az öreg somogyi tréfának, és lelkesen magyaráztuk, milyen kényelmes a cipőnk, milyen jó benne menni.
Igen?! Akkor menj benne a fenébe!, mondta erre bátya, és röhögtünk mind. Az utolsó években főleg azon, hogy lehetünk olyan lúzerek, hogy mindig, minden évben besétálunk ebbe a csapdába.
*
A kilencvenes évek elején történt, akkoriban, mikor sorra nyíltak meg a magyar katonai repülőterek a nagyközönség előtt. Taszáron is minden évben rendeztek nemzetközi repülőnapokat. Egy forró, augusztusi szombaton mi is kilátogattunk az egyik ilyen rendezvényre. Bátya azzal kezdte a napot, hogy lemosta a Zsigulit. Ha már nemzetközi, ha már repülőshow, akkor adjuk meg a módját. Természetesen a Taszárra vezető út teljesen bedugult, még lépésben haladtunk, épphogy elhagyva a Kaposvár-táblát, mikor az égen már javában repkedtek a különféle repülők. Persze így sem unatkoztunk, az öcsémmel és az unokatesómmal ezt is kalandnak éltük meg, és izgatottan találgattuk, milyen repülőket fogunk látni majd. Gyerekként még ilyen egyszerű volt minden.
A falu előtt aztán az egész kocsisort leterelték a poros szántóföldre, ahol leparkolhattunk. Amikor bátya kiszállt a reggel még csillogó-villogó kocsiból, elképedve nézett végig az égszínkék Zsigán: alig látszott ki a por alól.
Na, ezt is megérte lemosni, mondta a nagynénémnek, majd nagyot sóhajtva kinyitotta a csomagtartót.
*
Sokáig egy kaposvári vállalatnál dolgozott, mint sofőr. Egy nyikorgó Nysa-val járta a környékbeli falvakat, a Surján patak mentén, hogy munkásokat szállítson a cég különféle telephelyeiről ide-oda.
Nyáron többször is elvitt magával dolgozni. Egyszer épp a pirosnál álltunk, mikor az egyik munkás kezébe akadt egy rövidnyelű partvis, ami az ülése alatt hevert addig. Némi gondolkodás után huncut fény gyúlt a szemében, rám kacsintott, és a partvist odatámasztotta a sebességváltóhoz, de úgy, hogy a bátyám ne vegye ezt észre. Persze ezután az egész mikrobusz a zöldet várta. Alig bírtunk magunkkal a visszatartott röhögéstől. És mikor bátya váltani akart a sárgánál, persze hogy a partvis akadt a kezébe.
Jóska, röhögtek a kollégák, most jut eszedbe takarítani?!
Bátyám válasza itt most nehezen idézhető, lényegében az utasai felmenőit emlegette és némi kis anatómiát velük kapcsolatban. Aztán hátrahajította a partvist a Nysa belsejébe. Akkor már ő is mosolygott.
Isten veled, bátya! Köszönünk mindent!
Hozzászólások