Amikor a futástól kifulladva leül a zsúfolt villamoson az egyetlen szabad helyre, azonnal meglátja a szemközti üléseken feszengve ülő fiatalasszonyt és a kezét szorongató fiúcskát. Mindkettőjük lelkiállapotát elárulja feszült, bizonytalan testtartásuk, idegesen jobbra-balra pillantgat a nő, de sokáig nem mer megszólítani senkit. Róza már nem is lepődik meg, amikor éppen őt szólítja meg az idegen asszony.
– Megmondaná, mikor kell leszállni a buszpályaudvarhoz? Nem tudom megjegyezni, pedig hetente erre utazunk a fiammal évek óta – fűzi hozzá kis, bocsánatkérő félmosollyal.
Ruhája egyszerű, de tiszta, kezén a nehéz fizikai munka árulkodó nyomai. Arcvonásai, és tájszólása alapján Róza valahonnan a Duna-Tisza közéről valónak gondolja.
– Persze, szólok, még több megálló van addig – feleli és hozzáteszi, elindítva ezzel kettejük között a beszélgetést: – Ha maga nem is, majd a legényke megjegyzi, hol kell leszállni, ők általában jók ebben. Csak meg kell jegyezni valami tájékozódási pontot, könnyen megy aztán.
– Hát, ő aztán nem – feleli, látszólag közömbösen utastársa, aki az efféle közléseket már rég megszokhatta. Nem lát, vak a születése óta. Nem is fog látni – mondja, hacsak az orvostudomány nem fejlődik, de mi azt már nemigen érjük meg.
Pár másodpercre csend telepszik közéjük. Róza emészti a hallottakat. A szép arcú, úgy 6-7 év körülinek látszó fiúcska épp vele szemben ül, anyja kezét szorítja. Szinte folyamatosan kérdez, az anyuka türelmesen válaszolgat. Összhang van köztük.
Hát ezért nem mosolygott vissza a gyerek, mikor Róza beszélgetésük kezdetén biztatóan rámosolygott! A fiatalasszony kérés nélkül is mondja, hogy egy Tiszántúli kisváros közeléből jön hetente a gyerekért, aki itt jár óvodába a Thököly úton, majd iskolás is itt lesz és szakmát is itt fog tanulni, ha képes lesz rá, ő a maga részéről nagyon reméli, hogy így lesz. Mert amúgy okos a gyerek, csak éppenséggel nem lát.
Arcán nem tükröződik más érzelem, csak a gyerek iránt érzett szeretet. Már rég elfogadta az elfogadhatatlant. Lát a gyermek helyett. Hetente vállalja a hosszú utazást, hogy legalább a hét végén velük, a családdal lehessen a kisfiú. Mondja, hogy képtelen megtanulni, megszokni Pestet. Róza nyugtatja, elmondja neki saját tájékozódási technikáit, amiket még akkor fejlesztett ki magában, amikor, évtizedekkel korábban ő maga is vidékről, idegenként a fővárosba került. A fiatalasszony szemmel láthatólag megnyugszik, ellazul. Kisfiára mosolyog, akinek arcán, fejtartásán, kissé homályos szembogarán akkor látja csak meg Róza a vakság csalhatatlan, mással össze nem téveszthető, egyértelmű jeleit.
Befut a villamos a megállóba, leszállnak mind. Jó utat kíván nekik, még hallja, ahogy az asszony a gyereket biztatja: figyelj, vigyázz, hová lépsz!
Az apró termetű fiatalasszony jó egészséget kíván neki és megköszöni a segítségét. Nem is sejti talán a benne rejlő erőt és szeretetének hatalmát. Lépteiket szaporázva eltűnnek a tömegben, a buszpályaudvar irányába, látszólag épp olyanok, mint a többi anya-gyermekével, akik reggelente iskolába sietnek.
Egy ködös, borongós hétköznap reggel az emberiességnek ez a parányi megnyilvánulása burkot vont köréjük. Nem történt semmi különös.
Pillanatfelvétel, három megállónyi időben és térben, 2008 novemberében.
Hozzászólások