A vasúti jegypénztárnál hosszú sor állt. Csaba előtt legalább még húszan várakoztak. A barna hajú nőt figyelte, aki a kalapját igazgatta. Ez a kalap tűnt fel neki először. Nagy igyekezetében a nő leejtette a pénztárcáját. – „Itt az alkalom!” – ismerte fel a lehetőséget Csaba. Kilépett a sorból. – Bocsánat, tessék! – felvette és nyújtotta. – Ó, köszönöm! – mondta a nő. – Szívesen! – Nem is vettem észre. – Előfordul. Jegyet vált? – Igen! – Megengedi, segíthetek? – de nem akart tolakodónak tűnni. – Köszönöm! – Hová utazik? – Nagykanizsára! – Micsoda véletlen. – Maga is oda? – kérdezte és megigazította a kalapját. – Nem! Csak arra. Fonyódig együtt utazunk.
Felsegítette a nő csomagját. Szembe ültek egymással. Fiatalabb volt. Csaba egy jó huszonötösnek nézte. Izmos, formás testén kedvvel legeltette szemét. – Kettesben, elviselhetőbb az utazás – szőtte a beszéd fonalát tovább. – Beszélget az ember – mondta a nő egyszerűen. – Gyorsabban telik az idő.
A vonat lassan döcögött, a kerekek egyenletesen csattogtak. A csomagtartóban összeverődtek a csomagok. – Csak nem fog a fejünkre esni? – aggodalmaskodott a kalapos nő és tekintete egy pillanatra megakadt Csabán. Nem hinném! – mondta lazán a fiú. Egymáshoz közelebb tolta a csomagokat. Leült, összeért a térdük. – Bocsánat! – udvariaskodott. – Á semmi! – legyintett könnyedén a nő.
Megigazította a szoknyáját, kemény combja felvillant. Csaba huszonnyolc évesen nagyot nyelt.
– Szüleihez utazik? – kérdezte a nő és élvezte a fiú zavarát. – Igen! – Sűrűn jár haza? – Nem! Mostanában ritkábban. – Nem szeret utazni? – Haza igen. Csak vissza rossz jönni. – Nem szereti Pestet? – Egyedül mit kezdjen az ember? – Maga fiatal még! – A fiatalság nem védjegy! – Megismerkedik valakivel és már nincs is egyedül! – Nem megy mindig olyan könnyen! – Nem hinném. – Ha akarok, akkor sohasem sikerül! – magyarázta Csaba és maga sem hitt ebben. – Velem sem akart? – kérdezte a barna hajú nő és megint igazított a szoknyáján, ügyes, apró mozdulatokkal. – A véletlen hozta! – erősítette meg Csaba. – Hamar ment. Nem is volt nehéz. – De nem mindig utazik az ember. – És nem mindenki ejti le a pénztárcáját?! – Biztosan véletlen volt! – jegyezte meg Csaba. – Ezt nem tudhatja. – Így szokott ismerkedni? – Ne sértsen meg, tényleg véletlen volt.
Ebben is maradtak. A vonat lassan, komótosan rótta a kilométereket. Szó esett köztük sok mindenről. Csaba legszívesebben arról beszélt, hogy szereti a foglalkozását. Üzletkötő egy német cégnél, szerszámokat árul, fúrót, köszörűt, még vésőt is. Ez jól kiegészíti elképzelését, hiszen lakatos az eredeti szakmája. Sportol, karate a kedvence. A lány egy kicsit csodálkozott. Csabának el kellett magyaráznia, mi is ez? Karate, keleti küzdő sport, jelentése szerint üres kezet szimbolizál. – Képzeld el, úgy kell harcolni, hogy nincs a kezedben semmi, bot vagy más eszköz, csak a két csupasz kezed. Két danos bajnok vagyok! – húzta ki magát Csaba. – Nem lehet könnyű! – mondta Eszter. Majd ő is vallomást tett a csattogó kerekek kíséretében életéről. Érettségi után fodrásznak tanult, ez lett a szakmája és ma is bodorítja a tinik haját, kisebb nagyobb sikerrel.
Az oldottabb beszélgetés során Csaba keze a lány combjára tévedt. Nem húzta el a lábát. Az esti szürkületben a kéz maradt a helyén, a vonat ablakán csak a lenyugvó nap vörös fénye nyugtázta ezt az eseményt. Csaba szótlanul megfogta Eszter vállát, maga felé húzta. A melle kemény volt, combjáról lecsúszott a keze. A szájával harapott. – Pesten megkeresel, ugye? – aggodalmaskodott Eszter. – Mikor jössz vissza? – kérdezte Csaba. – Egy hét múlva. – Add meg a telefonszámodat. Egy kis cetlire írta és még hozzá tette: – Gyere fel a lakásomra, egyedül lakom. A noteszlapot Csaba zakója oldalzsebébe tette. – Vigyázz rá, el ne veszítsd! Szombaton várlak! – Siess vissza! – mondta búcsúzó Csaba.
Otthon, délben keményre tömte a hasát. Ha hazament kedvenc ételeit főzték. Tudta, hogy ez nem mindig jó egy sportolónak, de az otthoni ízek miatt kivételt tett. Azért volt benne, annyi fegyelem, hogy délután tett egy kiadós sétát a faluban, hogy legalább mozogjon.
Apjának vitt egy doboz olyan tabletta csomagot, amely frissít, erőt ad. – Majd beszedem! – mondta az öreg és feltette a dobozt a hűtő tetejére. – Ez vitamin! – hangsúlyozta apjának. – Szüksége van erre a szervezetnek! Ez maga az egészség! Az öreg bólintott és a fia felé fordult. Csaba érezte, valami fontosat fog kérdezni. – Nősüléssel, hogy állsz? Lesz egyszer unoka? – jött a kérdés. – Majd az is lesz apám! Még nem tudom! – zárta rövidre.
Eszterre gondolt, a szombatra. Összeszorította a fogát. Nem tudott szabadulni a gondolattól, a majdani élményektől. A vasárnap kellemes volt. Nyugodtnak érezte magát. Az éjszakai vonattal indult vissza. Az átszállástól félt, ritkán kapott ülőhelyet. Ma sikerült. A kupéban sötét volt. Fény csak a szomszéd kocsiból szűrődött át. Egy kettős ülés egyik fele volt szabad. Belülről aludt valaki. Kabáttal takarta be a fejét. A szemközti padon két idősebb férfi, a belső horkolva aludt. – Szabad ez a hely? – kérdezte az ébren virrasztó férfitől. – Az hiszem igen! – Köszönöm! A bőröndöt feltette. Ballonkabátját maga mellé akasztotta. Mindenfelé alvó emberek. A vonat nehézkesen haladt. Csaba a homályból gyéren kirajzolódó fejeket figyelte. Fiatal nincs sehol. Mellette nem tudta ki alszik. A nemével ugyan tisztában volt, rövid szoknyája és fehér térde mindent elárult. – „Fel kellene ébreszteni, de hogyan?” – gondolta. Nem volt álmos. Semmiféle ötlet nem jutott az eszébe. A vonat hirtelen fékezett. A kabát alól egy vörös hajú kócos fej bukkant elő. Félve pislogott. Nem tudta, hol lehet. – Mi történt? – Semmi különös, csak lefékezett ez a vágtató vonat. – Hol vagyunk? – Most hagytuk el Siófokot. – Csak Siófokot? – Igen! – Ez magának vágtató vonat? Márt azt hittem Pesten szaladtunk ki a Vérmezőre! – Nem vagyok hitetlen ember, de erről a vonatról nem tételezném fel, hogy annyi erő rejtőzne benne. – Csak vicceljen! – mondta sértődött hangon a vörös hajú lány. – Ne keseredjen el, egyszer azért odaérünk! – biztatta, nyugodt hangon Csaba. – Csak nem mindegy, hogy mikor? – Magának miért olyan sürgős? – Mert nem szeretek utazni! – Akkor miért teszi? – Nem tudom, mi jogon faggat engem? Micsoda maga? Vizsgálóbíró? – Egy utas a sok közül! – összegezte Csaba. – Akkor utazzon, és ne foglalkozzon mások bajával! – ezzel ismét bebújt a kabát mögé, talán azzal a szándékkal, hogy aludjon. Kis idő múlva előbújt a kabát alól és természetes hangon kérdezte: – Van gyufája? – Igen! – Legyen szíves! – cigaretta volt a szájában. A fellobbanó láng megvilágította az arcát. – „Harminc éves lehet. Nem is csúnya!” – jegyezte meg Csaba. – Köszönöm! – Szívesen, de miért nem alszik? – Már megint kérdez? Ha tudni akarja, társalogni akarok magával. – Rendelkezzék velem! – Fanni vagyok! – Csaba!
Kezet fogtak. A lány keze finom volt. Ott felejtette. Csaba lassan engedte el. – „Kezdődik!” – gondolta. – Te szeretsz utazni? – a kérdés egyszerű természetességgel hangzott. – Nem nagyon, de kell! – mondta Csaba. – Utaztál már hosszabb ideig? – „Tegez a pimasz!” – most vette észre. – Most te lettél a vizsgálóbíró? – kérdezett vissza. – Ne haragudj, másképpen nem tudok beszélgetni! – mondta a lány. – Vonattal én sem szeretek. A repülő, az más! A tengerhez szeretnék eljutni. – A Balaton is jó! – szögezte le Csaba. – Á, unalmas! Minden nyáron ott vagyok. – Mit teszel ott? – Fürdök! – Ki lehet bírni! – legyintett Csaba. – Csak a férfiak elviselhetetlenek! – Nem kell velük szóba állni! – Muszáj! – Miért? – Élni kell valamiből! – „Csak ez hiányzott! Balaton gyöngye! Holtszezonban árkedvezmény! Jól kifogtam!” – futott végig Csaba fejében. Fanni megigazította a haját. – Tetszem neked? – Szép vagy! – kicsit ingatta a fejét. Csaba tágra nyitott szemmel nézte a lányt. – Örülök neki. Mivel foglalkozol Pesten? A kérdés Csabát egy kicsit meglepte. Mit mondjon ennek a lánynak, hogy ne tűnjön kisebbnek. – Festő vagyok! – lódította Csaba, egy kis gondolkodás után. – Festő? – Igen! – Festő ismerősöm még úgysem volt. – Nagyszerű! Akkor most már ismersz egyet! – Ugye lefestesz? – Akarod? – Nagyban, meztelenül!
„Mi lesz ennek a vége?” Ezen már Csaba is elmosolyodott. – Van műtermed? – „Csak folytassuk a játékot!” – és élvezte a kialakult helyzetet. – Van! – mondta Csaba és elképzelte magát kézben ecsettel és festő palettával. – Miért nincs szakállad? A festők mind szakállasak. – Honnan tudod, ha még egyet sem láttál? – Láttam a képüket. – Hol? – A lexikonban! – „Micsoda tortúra!” – gondolta Csaba. – „Még egy ilyen válasz és kiugrom az ablakon!” A déli pályaudvar következett. Az emberek öltöztek. – Majd segítek! – ajánlkozott Csaba. – A kijáratig elviszem! – folytatta. – Kösz, majd a férjem cipekedik! Szevasz, örülök, hogy megismertelek! – intett a lány lenge kacérsággal és eltűnt, mint a forgószél. Maradt valami utána, a fiú nem tudta kitalálni, mi? Eszébe jutott Eszter. – „Mennyivel más. Határozottabb, érettebb, vággyal telített.” Most vette észre, hogy még fáj a harapás helye. – „Még öt nap!” Erősebben lélegzett.
Másnap reggel indult a hét a szokásos rend szerint. Gépkocsijával Csaba Fehérvárra utazott. Meglátogatta a vevő partnereket, üzleteket kötött, számára előnyös feltételekkel. Jól érezte magát. A következő napokban Győr, majd Sopron következett. Ezekre az utakra sem panaszkodhatott. Eszter többször eszébe jutott, ahogy vezette az autót és kibámult a szürke, alatta elfutó aszfaltra. Miért is gondolt erre a lányra annyiszor? Ez egy önként feltett kérdés volt, kereste rá a választ, de csak annyit tudott összegzésként megállapítani, hogy valami, Eszterrel kapcsolatban hatalmába kerítette és ilyenkor még a légzés is nehezebb, valami összerándult a gyomrában.
Pénteken, mikor végzett vidéki útjával, az autót a garázsba tette. Gyalogosan bandukolt hazafelé és arra lett figyelmes, hogy egy lány átszaladt az úttesten egy autó előtt, szinte kicentizve a köztük lévő távolságot. A lányban Kittit vélte felismerni. Évfolyamtársa volt a gimiben, szőke loboncos hajával mindig kitűnt a többiek közül. – Kitti! – kiáltotta. A lány a hangra megállt, visszanézett. Állt egy darabig, majd megindult Csaba felé. Összeölelkeztek. – Szia! – Hogy vagy? – Jól! – És te? – Én is! – futott végig a szokványos szövegfüzér. Aztán ott a járdán, ahol találkoztak, végig beszélték az elmúlt évek történetét. Kitti sem ment férjhez, örült Csabának, ő meg Kittinek. Azzal váltak el, majd találkoznak. Csaba villamosra szállt és ahogy ott állt az utolsó peronon, az jutott eszébe, hogy az élet sok minden jót tartogat az ember számára. Élni kellene ezzel. Akarat kell, kitartás és egy kis szerencse! Erőt érzett magában.
A megállótól hazáig futott. Nem tudta, mit tegyen. – „Holnap délután négykor!” A szombatra gondolt. – „Hová is tettem a címet?” – és lendületesen keresgélt a zsebében. Szombaton a papírlapot kezében tartva kereste a számot. A lépcsőházban hevesen vert a szíve. Eszter kemény combja kísértett. – „Nem fordulok vissza!” Remegett a keze, amikor a csengőre tette. Várt. Csengetett. Egy rövidet, szerényen, kissé félve. Ajtó csapódott egy emelettel feljebb. Összerezzent. Az előszobában kigyulladt a villany. Az üvegajtón kirajzolódott Eszter formás alakja. Csabából most kitört az izgalom.
Hozzászólások