Motesiky Árpád | A gesztei Csinyi Péter és Csinyi Márton Rózsa Sándor szabadcsapatában

Szépirodalom - próza

A gesztei Csinyi Péter és Csinyi Márton Rózsa Sándor szabadcsapatában

1.

„Ezek, a Csinyi Márton és Csinyi Péter beálltak a Rózsa Sándor bandájába. Azok úgy csináltak, hogy itt tartózkodtak ebbe a faluba (Gesztén). És erre erdő van, erre pincék vannak, hogy mondjam, falusiak vannak. Bort is vitt, kivitte a pincéből. Az oly erős vót, Csinyi Péter, száz liter bort hozott haza a kezeivel.” (Balkó Ámbris)

„Erről hallottam, az Brath Péter, emígy mellékneve Csinyi Péter vót… Verebély mellett Aha község, s ott a szőlőhegyen bement valamelyik pincébe, s elhozott két ötvenliteres hordót tele borral. Beledugta az ujját, egyikbe, másikba, és úgy elhozta egészen onnan. Emlegették, hogy oly erős ember vót.” (Brath Imre)

*

Aratás-cséplés volt, július végén, talán már az utolsó fuvart szállították a gesztei határból gróf Forgách Károly birtokáról a gímesi raktárakba. A nehéz lovaskocsit jól megpakolták a kicsépelt, zsákokban lévő búzával. Márton hajtotta a lovakat, Péter pedig szunyókált a zsákokon, fokosát készenlétben tartva, ha netán nyúl ugrana fel az út mellől a szekér zörgésére. A gróf nem szerette, ha vadásztak, de ők úgy csinálták, hogy ne tudjon róla…

Gímesre érvén, Péter öccse mellé ült a bakra, mert nem illett napközben szunyókálni. A gróf várta őket a gazdasági udvarban, és amint a magtár elé értek, Péter felrikkantott:

– Gesztéről ez az utolsó fuvar, tekintetes gróf úr, jöhet az áldomás!

– Ejnye, Péter, nagyon szeretsz te áldomást inni, de elébb mutasd meg, hogy mit tudsz, meddig tart a szekér lepakolása, a búza felhordása a padlásra – szólt a gróf mosolyogva.

Márton adogatta a zsákokat, Péter pedig egyet az egyik, másikat a másik hóna alá kapta, a harmadikat pedig a fogai közé. Így ment ez addig, amíg a kocsiról el nem fogytak a zsákok.

A mutatványnak természetesen nézői is akadtak, különösen a fehérnép csodálta az erős fiút. Megjelent a kasznár is és a gróf intésére hozta a kulacsot. Péter pedig a gróf elé állott, de előtte letörölte homlokáról az izzadtságot.

– Gróf úr, alássan jelentem, befejeztük. Csak azt sajnálom, azt igazán sajnálom, hogy az ifjú Károly gróf nem lehetett itt ezen a nyáron. Én három zsákot bírtam, de a kisgróf biztosan négyet vitt volna a padlásra – mondta, és a feléje nyújtott kulacs után nyúlt, majd nagyot húzott a gímesi várdomb oldalán termett nedűből. A kulacsot aztán a mögötte álló Márton kezébe nyomta, aki szerényebb volt és csendesebb bátyjánál, de erőben nagyon egyformák voltak.

– Péter öcsém, vecsernye után jelentkezzetek nálam, a kastélyban, beszédem volna veletek – szólt a gróf.

– Talán valami rossz fát tettünk a tűzre? – kérdezte Márton halkan, de búgó hangon. Nagyon jó hallása volt a fiúnak és szép nótázó hangja. Különösen azt a nótát szerette fújni, hogy „Söprik a pápai utcát…” – ha jó kedve volt. Viszont, ha szomorkodott, akkor a „Fúj, süvölt a Mátra szele…” kezdetűt engedte ki magából szívhez szólóan. Talán vándorszínészektől tanulta a dalokat, vagy ki tudja?

Péter viszont a nyelvekből jeleskedett. Beszélte a zoboralji népek nyelveit, a szlovákokét, de az egyes falvak tájszólásait is. Tudott cigányul, de elgagyogott németül és franciául. Németül az ifjú Forgáchtól tanult, franciául pedig a grófkisasszonytól, illetve annak francia társalkodónőjétől, kiket elkísért kirándulásaikra. Péter aztán a francia nyelvet addig-addig tanulgatta, mígnem a gróf rá nem jött, hogy ott már többről is szó van, mint a nyelvtanulásról. A francia kisasszonyt nem menesztette, hanem kirúgta. Péternek csak annyit mondott, hogy máskor vigyázzon, és ne dőljön be az úri nőszemélyek csábításainak…

– Fiúk, minden rendben van, sőt nagyon meg vagyok veletek elégedve, csak egy kis komoly beszédem lenne veletek. A vecsernyéig nézzetek körül a karámban és jelentkezzetek vacsorára a konyhán – mondta a gróf nagyon komolyan, a „komoly beszédet” pedig kihangsúlyozta…

A húszas éveiket taposó legények nyugtalanul várták a vecsernyére hívogató harangszót. Tanakodtak, beszélgettek, de fogalmuk sem volt róla, hogy mi lesz majd Károly gróf kívánsága vagy parancsa. Márton mokányabb, zömökebb volt, Péter nyúlánkabb, mozgékonyabb, látszott rajta, hogy a francia kisasszony tanításai nem vesztek kárba, termő talajra találtak. Bajuszuk, szakálluk már férfiasodott, de a borotvát még nemigen forgatták. Köztiszteletben álló legények voltak Gesztén, édesapjuk a gróf gesztei gulyása. Fiait igyekezett mindig rendre és tiszteletre tanítani, kellő keménységet mutatott irántuk, de csak annyit, amennyit az apai szigor megkövetelt. Kívánsága szent és vitathatatlan volt előttük, soha nem kellett nekik valamit kétszer mondani…

Most is tisztelettudóan álltak a gróf verandája előtt, amelyet vadásztrófeák díszítettek. Nem is veranda volt az, hanem inkább üvegezett vendégszoba, ahová besütöttek a lenyugvó nap sugarai.

– No, kerüljetek beljebb – fogadta őket gróf Forgách Károly kézszorítással és hellyel kínálta a Brath testvéreket, maga pedig állva maradt.

A fiúk egy pillanatra leültek, de aztán felpattantak, mert nagy tiszteletlenségnek tartották, hogy a gróf áll, ők pedig ülnek. Aztán a gróf is leült, majd e szavakkal kezdte a beszédet:

– Nézzétek, a haza veszélyben van! Itt a Zoboralján még nem érezzük, de Komáromban ez a jelszava mindenkinek. Ezért elhatároztam, hogy három szekér tiszta búzát küldök a komáromiaknak. Ti lesztek a szekerek kísérői. Kaptok két szép paripát magatok alá, fokosotok van, de kaptok pisztolyokat, egy-egy puskát, mert nem tudni, mi vár rátok a hosszú úton. Holnaptól kezdve jelentkeztek Lüley erdész úrnál, aki megtanít benneteket a fegyverek használatára. Ne mosolyogj Péter, tudom, hogy te nagy csirkefogó vagy, ezúttal azonban nem a védtelen vadra mentek vadászni, hanem, ha kell, akkor ember ellen is használnotok kell majd a lőfegyvert, és az nem bunkósbot, amivel a kocsmai verekedéskor fejbe lehet vágni valakit. Pontosan tudni kell, hogy a lőfegyvert kire, mire és mikor lehet használni! Kaptok lovakat is. A karámban biztosan szétnéztetek, nem véletlenül küldtelek oda. Holnaptól a lovakat is szoktatni kell, erre majd Borbély Balázs obsitos őrmester tanít meg benneteket. Visszatérek azonban oda, amivel kezdtem: A haza veszélyben van! Lehet, hogy szükség lesz rátok Komáromban vagy másutt. Ezt majd Majthényi alezredes úr dönti el, Komárom várparancsnoka. Most pedig aludjatok rá egyet, ha nem tetszik a kívánságom, mondhattok nemet is. Apátokkal már megbeszéltem a dolgot, ő igen mondott – fejezte be mondandóját a gróf és meleg kézszorítással búcsúzott a Brath-fiúktól…

2.

Másnap reggel jelentkeztek a grófnál. Korán volt még, a nap alig bukkant elő a Tribecs hegyvonulata mögül, de a gróf már talpon várta őket számadó csikósa, Puchovszky László társaságában. A gróf magázta számadóját, mint ahogy minden gazdatisztjét és főerdészét:

– Puchovszky uram, a fiúk választottak a karámból?

– Gróf úr parancsára igen. Péter a Csinyit, a mént választotta, Mártonnak a Szellő, a kanca tetszett. A lovakat fölszerszámoztuk, készen állnak a kiképzésre – hangzott a katonás válasz, amin Péter és Márton igazán meglepődött, mert a dolgok ily gyors folyására nem számítottak…

Az idő szaladt, alig egy hét leforgása alatt a szekerek megpakolva álltak a gímesi Forgách-kastély előtt. A bakon a kocsisok ültek, mindegyik szekéren ketten. Elöl Molnár Ferenc a legöregebb és legtapasztaltabb kocsis. Péter alatt a Csinyi nyugtalanul táncolt, Szellő, Márton lova pedig a fejét kapkodta, mintha érezte volna a ló is, hogy nagy útra indul. Aztán a gróf búcsúzó szavai után elindult a karaván az októberi pirkadatban a Zsitva völgye felé, mert úgy gondolták, hogy azon az útszakaszon kevésbé érheti inzultus, támadás a Komáromba tartó rakományt…

Verebélyen volt az első állomás, ahol a község szélén a mocsarasrét mentén, a magasra nőtt nyárfák alatt pihenőt tartottak. A falatozókosarakból harapnivaló került elő, amit aztán borocskával öblítettek le. Miután a lovak is elfogyasztották az eléjük tett abrakot, Molnár Ferenc parancsára fölkerekedtek, és elindultak Udvard felé.

Bizony későn, úgy éjfél tájban értek Udvardra, ahol az útmenti csárdában még pislákolt egy elárvult mécses. A zajra előjött a kocsmáros és örömmel fogadta a vendégeket. Szép októberi éjszaka volt, a legények nem nagyon vágytak ágyikó után, a kocsisok sem óhajtották a kényelmet, az ivóban csak úgy az asztalokra borulva pihentek. Mindegyik szekérnél maradt egy-egy ember, aki felügyelt a rakományra. Nyugodt éjszaka volt, reggel a tyúkokkal ébredtek, de először ellátták a jószágot, majd megreggeliztek. Ezúttal a kocsmárosné által készített rántotta, kolbásszal kiegészítve volt a menü. A kocsmáros lánya, szép szál virág, frissen fejt tejjel kínálta a vendégeket. A legények bizony elfogadták, talán csak a csillogó szemű lány kedvéért…

A harmadik vagy negyedik napon érkeztek Komáromba, ahol a várparancsnokot, Majthényi alezredes urat keresték, akinek átadták a gróf levelét. Miután az alezredes elolvasta gróf Forgách levelét, derűs, mosolygó arccal fordult a Zoboraljáról érkezők felé. A levélben szó volt arról is, hogy majd télen érkezik rakomány Gímesről vadhúsokból és házi sertéshúsból. Most a várparancsnokot az a két legény érdekelte, akikről szó esett a levélben. Imigyen szólt a társasághoz:

– Hol van az a két legény, aki katonának szeretne beállni a haza védelmére?

Péter és Márton lepattant lováról, nagyon meglepődtek. Egyrészt, mert nagyon fiatalnak találták a várparancsnokot, idősebb emberre számítottak, másrészt viszont, hogy mindjárt velük kezdi a fogadtatást. Péter volt a szószóló:

– Ezredes úrnak alásan jelentem, mi volnánk azok! – mondta Péter katonásan, amit Borbély Balázstól, a katonaviselt őrmestertől tanult.

Az alezredes egy picit szúrós tekintettel rájuk nézett, majd ismét mosolyogva megszólalt:

– Nono, nem vagyok még ezredes, de köszönöm, hogy előlegezitek nekem az ezredesi rangot! Látom, derék legények vagytok, ami majd a honvédfeladatokat illeti, megtanuljátok. Bíró hadnagy úrra bízlak benneteket, a többi az ő dolga. Hol van Bíró hadnagy? – nézett körül az alezredes.

Nevének hallatán Bíró hadnagy előlépett:

– Ezredes úr… – de az alezredes közbevágott.

– Látom hadnagy, hogy kegyelmed sem ismeri a honvédi rangokat! – ezen aztán derült mindenki.

– Bocsánat, alezredes úr, megtévedtem. Ennek a két szép katonának való legény láttán megzavarodtam – mentegetőzött a hadnagy, aki idősebbnek látszott – idősebb is volt – Majtényi alezredesnél.

– Rendben van, leléphetnek – végzett az alezredes és sarkonfordult. Helyette aztán segédtisztje intézkedett a rakományról. A legények pedig elbúcsúztak földijeiktől, majd követték Bíró hadnagyot, aki már a lován ült.

Közrevették a hadnagyot, lovaik poroszkáltak kifelé a komáromi erődből.

– Szép lovaitok vannak, gazdag emberek lehettek, ha ilyen szép paripákra volt pénzetek – kezdte Bíró hadnagy a beszélgetést.

– A lovakat gróf Forgách Károlytól kaptuk a haza védelmére – válaszolta Péter.

– Gazdag és jó ember lehet a ti grófotok, ha ilyen paripákról gondoskodott. De ismerkedjünk meg először… Amint hallottátok, Bíró hadnagy vagyok, de ettől a pillanattól szólítsatok Csecse Flóriánnak és nektek is más nevet kell választanotok, mert, aki Rózsa Sándor szabadcsapatába lép, annak a nevét otthon kell hagynia. A lovadat hogyan hívják? – fordult Csecse Flórián Péterhez.

– Csinyi a neve, hadnagy úr – válaszolt Péter.

– Mondtam, hogy ne szólítsatok hadnagynak, Csecse Flórián vagyok. A te lovad neve? – fordult Mártonhoz.

– Szellő a neve, Flórián bácsi – válaszolta Márton.

– Látjátok, fog ez menni!… Csinyi, Szellő, a Szellő az nem jó, de a Csinyi az igen! – gondolkodott hangosan a bácsinak szólított Flórián.

– Miről beszél, Flórián bácsi? – kérdezte Péter.

– Hát arról, hogy milyen nevet adjak nektek. A ti nevetek Brath vagy Bart, szinte kimondhatatlan, nomeg aztán az a szokás járja, hogy az eredeti családi nevét, mint mondtam, mindenki otthon hagyja. Szóval a Csinyi az nagyon hozzátok illő, mert csinosak vagytok, derék legények vagytok, maradjunk annál, hogy Csinyi Péter és Csinyi Márton lovagol most velem. Gyakoroljátok, mert mire a táborba érünk, a régi neveteket felejtsétek el – hangzott Csecse Flórián keresztelő beszéde…

Az erődítményt elhagyván egy tanya felé vették útjukat a Duna mentén, szemben a nagy folyó folyásával. A fiúk elcsodálkoztak a hatalmas folyón, Márton megjegyezte:

– Rengeteg hal lehet ebben a nagy vízben…

Csecse Flórián felnevetett:

– Talán halászok vagytok, fiaim?

– Nem, de szoktunk halászni és vadászni is – válaszolta Péter.

– Erről jut eszembe… Kellene nektek valamilyen tisztességes foglalkozást találni, mert, ha azt mondom, hogy parasztok vagytok, a többiek kinevetnének – magyarázta Flórián.

– Miért, nem szégyen az! A paraszt nemcsak szántani meg kapálni tud, hanem tud kaszát kalapálni, élesíteni, fából kapanyelet faragni és a kovácsnál is tud segíteni a lópatkolásnál, vagy a szekér kerekeinek vasalásánál. Én nem szégyenlem, hogy paraszt vagyok és szeretném látni azt a fickót, aki engemet ezért kinevet! – mondta Péter öntudatosan és kihúzta magát a nyeregben.

3.

– Nem arról van szó, de majd később megérted, amit mondtam. Jegyezd meg, nagyon furcsák az emberek, még az egy seregben, azonos célokért harcolók is. A honvédtisztek között sem szent a béke. Mindig akad köztük, aki okosabbnak, nagyravágyóbbnak, bátrabbnak, ügyesebbnek képzeli magát. Akad, aki a parancsot sem teljesíti, hanem a maga feje szerint megy. Mi azonban egy más csapatba tartozunk majd, Rózsa Sándor szabadcsapatába. Hosszú út áll előttünk, nagyon messze van innen Szöged. Egy-két napig ám a Szinyei-tanyán várakozunk és ott folyik majd a kiképzés, néhány talpraesett legény már vár bennünket. Most azonban megebédelünk az aranyosi csárdában, a vendégeim vagytok – szólt Csecset Flórián.

– Köszönjük, de hoztunk magunkkal elég elemózsiát a Zoboraljáról, Flórián bácsi legyen a mi vendégünk. Ebédeljünk itt a Duna partján valamelyik halásztanyán. Fű van még bőségesen, a lovaink is legelhetnek – mondta Márton, amire Péter rábólintott.

Csecset Flórián elfogadta a meghívást a finom falatokra. Még az otthon sütött cipó sem száradt meg, amit vászonkendőbe, terítőbe bugyolált a fiúk édesanyja. Evés közben beszélgettek, Flórián jó társalgó volt, alaposan kikérdezte a fiúkat, de magáról is ejtett néhány szót. Megtudhatták, hogy főhadnagy volt az osztrák hadseregben, Burgenlandból származik, Fiuméban szolgált, de gyakran átruccantak az olasz határon és néhány „stiklibe” keveredett, amiért körözték az olaszok, elfogató parancsot adtak ki ellene. De még mielőtt a felettesei is tudomást szerezhettek volna viselt dolgairól, simán otthagyta a hadsereget és az előtte álló fényes katonai pályát, tehát „dezertőr”. A fiúk nem nagyon értették a „dezertőr” szó értelmét, de annyit sejtettek, hogy Csecset Flórián menekült és minden hájjal megkent ember, akitől sok jót, de rosszat is lehet tanulni.

– Fiúk, hallottatok-e a Dunáról, mit tudtok róla, jártatok oskolába? – kérdezte Flórián, némi fölényeskedő kicsengéssel hangjából, még mosolygott is huncutkásan.

– Igaz, hogy csak télen jártunk iskolába, de Pócsik Ferenc mester úr megtanított bennünket. Nemcsak számolni és olvasni tanultunk meg, hanem tanultuk Magyarország történelmét és földleírását, folyóit, hegyeit, városait. De megtanultuk falunk, Geszte határának madarait, fáit, bogarait, a vadon élő állatokat, nomeg a halastavakban és a gesztei patakban előforduló halakat is – mondta öntudatosan Márton.

– Más országokról nem tanultatok? – évődött tovább Csecse Flórián.

– Tanultunk, tanultunk, de azért a legszebb versek a mi vidékünkről szóltak, én azokat szerettem a legjobban. Például a Nyitra vármegyéről szólót nagyon megjegyeztem: „Nyitra vármegyének van hosszas határa, / Hol mehetsz, ha tetszik, Újhelyre, Nyitrára, / Bajmótzra, Privigyre, Holits, Szakolcára / Érsek-Újvár, Galgótz; Leopold-Várára.” – szavalta Péter büszkén…

Csecse Flórián aztán más irányba terelte a szót. Elégedett volt a fiúkkal, nagyon értelmesnek, éles észjáratúnak tartotta őket. Ismertette velük a tervét. Elmondta, hogy néhány napig a Szinyei-tanyán fognak tartózkodni. De nem tétlenkednek, harcászatból folyik majd ott a kiképzés. Katonák lesznek, és nem kocsmai verekedők, harcolni tudó honvédek, a hazát védő harcosok. Harci módszereik eltérnek majd a honvédseregekbe toborzott és kiképzett honvédekétől, de fegyelemre nagyon nagy szükség lesz. Csecse Flóriánnak is lesz egy külön százada, Pétert azonnal kinevezte őrmesterének, Mártonból pedig káplárt csinált. A fiúk hosszú téli estéken, amikor az öregek meséltek, hallottak az altisztek, őrmesterek kegyetlenkedéseiről, ezért Péter megjegyezte:

– Flórián bácsi, nem jó lesz ez így, nem akarok senkit bántani és megalázni. A zoboralji öregektől tudom, hogy a káplárok és őrmesterek minden hájjal megkent csirkefogók, mi nem akarunk csalók és tolvajok lenni…

– Jól figyeljetek! Nagyapáitok igazat mondtak, a kaszárnyákban az őrmesterek és tizedesek bizony megalázták a magatok fajta honvédeket. Ráadásul nem is a mi vérünkből származtak, hanem más nemzetek nációiból: csehek, osztrákok, németek, meg rácok voltak a közös hadseregben. A ti feladatotok azonban egészen más. Élen járni, példát mutatni és keményen harcolni a hazáért. A harcban szerzett „zsákmány” pedig nem lopás és nem csalás, hanem jogos szerzemény a mi népünkön elkövetett gazságokért. Ehhez hozzá kell majd szoknotok – mondta Csecse Flórián, és indulásra intette a fiúkat a kiadós ebéd után…

Estére értek a tanyára, ahol úgy tíz-tizenöt legény szaladt Flórián elé, aki nyugalomra intette őket:

– Fiúk, pardon, mától fogva honvédek, két társat hoztam nektek. Engedjétek, hogy bemutassam őket. Itt áll előttetek Csinyi Péter őrmester és Csinyi Márton káplár. Testvérek, egy messzi vidékről, de a haza védelmére önként jelentkeztek, tehát fogadjátok el és tiszteljétek őket – mondta, majd lepattant lováról. A fiúk követték.

Azután paroláztak, ismerkedtek, bemutatkoztak és a Csinyi testvérek vacsorához invitálták a csapatot. A vacsora után sokáig beszélgettek, fogyott a gesztei borocska is. Márton, Péter ösztökélésére búgó hangon énekelni kezdett:

A csitári hegyek alatt régen leesett a hó,
azt hallottam, kisangyalom, véled esett el a ló,
kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet?
Így hát kedves kisangyalom, nem lehetek a tied.

Amott látok az ég alatt egy madarat repülni,
de szeretnék a rózsámnak egy levelet küldeni!
Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet,
mondd meg az én galambomnak, ne sírasson engemet!

Amoda le van egy erdő, jaj, de nagyon messze van,
kerek erdő közepében két rozmaring-bokor van;
egyik hajlik a vállamra, másik a babáméra,
így hát, kedves kisangyalom, tied leszek valaha.

Péter természetesen segített öccsének az éneklésben, de neki eltérő hangja volt, amolyan rekedtes, keményen férfias hang. Néhány ismétlés után aztán együtt dalolt az alakuló honvédcsapat.

A Szeplősnek nevezett pozsonyi fiú – egyébként kegyetlenül szeplős volt az arca, a haja pedig vöröses – felrikkantott:

– Valami vidámabbat nem tudtok? Arra tifelétek mind ilyen szomorúak az emberek? Minket is hegyek, a Kárpátok vesznek körül, de nem szomorkodunk…

Márton válasz helyett egy újabb zoboralji nótára zendített, Péter pedig felpattant és szaporán ropta a táncot:

Gerencséri utca
végig piros rózsa,
szállj le kocsis az ülésről,
szakajts egyet róla.

Le is szakajtottam,
el is hervasztottam,
gerencséri leányok közül
egyet választottam.

Csecse Flórián mosolyogva nézte a mulatozó, daloló, danolászó, jókedvű legényeket. Talán az ifjúsága jutott az eszébe, a sok-sok burgenlandi és olasz lány, vagy már a jövőre gondolt. Neki a háború, a szabadságharc üzletet jelentett, a meggazdagodás reményét a jövedelmező sarcolás, ha úgy tetszik „rablás” következtében! „Csak a jogos jussunkat vesszük és visszük” – jelszó égisze alatt.

4.

A fiúk egy kis szünetet tartottak, kézről kézre jártak a kulacsok, Csecse Flórián lepte meg őket, felpattant ültéből, kalapját lengetve keze a magasba lendült és magas, éles, iskolázott hangon rázendített kedvenc nótájára.

A jó lovas katonának de jól vagyon dolga,
eszik, iszik a sátorba, semmire sincs gondja.
Hej élet, be gyöngy élet, ennél szebb sem lehet,
csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret!

Menjünk azért seregesen, tartsuk meg hazánkat,
Vérrel-bérrel oltalmazzuk mi szent országunkat,
Hej élet, be gyöngy élet, ennél szebb sem lehet,
csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret!

Isten hozzád apám, anyám, én édes szerelmem,
húgom, bátyám, sógor, komám, avagy jertek velem.
Hej élet, be gyöngy élet, ennél szebb sem lehet,
csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret!

A végén feléledt a tanyavilág is, a Szinyei-tanya lányai és fiai körülvették a mulatozó „honvédeket”, sőt táncba is perdültek velük. Csecse Flóriánnak is akadt párja a család nevelőnője személyében, aki kitűnő táncosnak és társalkodónak bizonyult.

Csecse Flórián azonban képzett katona lévén, tudta, hogy a mulatást akkor kell abbahagyni, amikor az a legjobban megy és a csúcsára hágott. Takarodót rendelt el, a tanyasiaknak megköszönte a közreműködést, maga is visszavonult. Ám Csinyi Péter látta, vagy megleste, hogy vezérük kiosont szobájából és abba az irányba vette útját, amerre a nevelőnő távozott…

Másnap csípős hajnalra ébredtek és tisztálkodás, reggelizés után megkezdődött a kiképzés. Első részben Csecse Flórián a szabadságharcról beszélt. Kossuth Lajos küldetéséről, a miniszterekről, Bemről, a lengyel tábornokról, Klapka Györgyről tartott előadást. Nem hagyta ki a márciusi ifjakat sem, különösen Petőfit emelte ki, és elszavalta néhány versét, köztük a Nemzeti dalt. A fiúk átszellemülten hallgatták Flóriánt, aki nagyon jó „pedagógusnak” és előadónak bizonyult…

Csecse Flórián miután úgy gondolta, hogy eleget beszélt, egy kis szünet után rátért a harcászatra. Elsőnek a közelharc, a birkózás tudományát javasolta megtanulni.

– Birkózni tudunk, minek azt tanulni – mondta Benő, egy csallóközi szőke, nyúlánk, de izmos fiú.

– Bemutathatod, hogy mit tudsz. Ki áll ki vele? – kérdezte Csecse Flórián.

– Megpróbálhatom – jelentkezett Péter, és kiállt a kör közepére úgy, hogy a bal kezét hátratette és csak a jobb kezével fogadta az ellenfele támadását.

Benő próbálta megközelíteni Pétert, de hasztalanul, mígnem az egy rántással magához húzta, de a következő pillanatban már a földön volt, és Péter rátérdelt a mellére. Így ment ez sorjában, Péter legyőzhetetlen volt és csak a jobb karját használta. Aztán a pozsonyi Szeplős állt ki vele, akiről kiderült, hogy Jóska a neve. „Szeplős Jóska, nem rossz név” – gondolta Péter, és továbbra is a jobbkezes „bajnok” szerepében tündökölt.

Ám, ez a „szeplős” oly váratlanul került Péter mögé és ragadta meg a hátra tett balkarját, hogy mire felocsúdott volna, Szeplős hátra rántotta és gáncsot vetett neki, mire bizony a zoboralji hős a fenekére tottyant…

– Ez nem szabályos, gyere újra, kitekerem a nyakadat! – ordította dühösen.

A pozsonyi, azaz Szeplős Jóska nem ijedt meg ellenfelétől és újra szembehelyezkedett vele.

– Ajánlom, hogy a másik kezedet is használd, mert szükséged lesz rá, amikor földet érsz! – mondta higgadtan, de bizony provokálóan.

Csecse Flórián azonnal közbelépett és széttárt karokkal állt a fiúk közé:

– Nono, fiúk, lassabban a testtel! Ez már nem tanulás, hanem verekedés. Szeplős, ne provokáld Csinyit! Értetted?

– Nem provokálom, csak tanítani akarom Flórián bácsi…

– Mondta, ne ingereld! Te pedig Péter jól figyelj! Az igaz lehet, hogy a verebélyi, vagy ahai szőlőhegyről hazavittél száz liter bort, de ez a Szeplős Jóska egy hatalmas mutatványos család, a Czajánusz-família sarja. Te biztosan erősebb vagy nála, de Joe Czajánusz birkózó és bokszoló bajnok. Vele kikezdeni alaposabb felkészülés nélkül nem ajánlatos. Nincsen esélyed… Ez a dolog egyik része, a másik viszont az, hogy piszokul gazdag emberek a Czajánuszok: palotáik vannak Bécsben, fél utcasor az övék Pozsonyban, a hajó, amelyik értünk jön Pozsonyból, és visz Bajáig, az is az övéké, különben Szegedig elkopna a lábunk, azaz lovaink patkója. Ajánlom, hogy tanulj tőle… Megértettél?

– Igen, de ha olyan gazdagok, mint ahogyan mondja, akkor mit keres közöttünk?

– Neked sem kéne itt lenned, hanem szüretelned a Zoboralján, vagy a kukoricát betakarítani. De itt vagy, a hazáért vagy itt! Szeplős Jóska anyja magyar, nemesi család sarja, őt is a haza iránti szeretet hozta ide közénk. Lehetne úri tiszt, lakhatna fényes szállodákban, vagy tábori sátorokban, de nem kell az neki. Ezt az életet választotta… Jóska, sajnálom, hogy elárultalak, de ezt el kellett mondanom. Ezt kívánja a békesség. Most pedig folytassuk a munkát, rajta! Ti pedig fogjatok kezet azonnal! – intézkedett Csecse Flórián, és tovább folytatódott a kiképzés a közelharc fortélyairól, amikor már semmilyen eszköz nem áll a szabadcsapat harcosának rendelkezésére, sem fegyverei, sem a karikás vagy a fokos, és a furkósbot…

A tanya tulajdonosa, Szinyei József vendéglátó, jószívűségének köszönhetően a szabadságharcosok kaptak ellátást is. A konyhán Kiss Mihályné, Vali néni irányításával csinos lányok serénykedtek, de a fiúk is igyekeztek hasznossá tenni magukat a tanyán. Például kitakarították az istállókat, disznóólakat, megrakták a trágyát kihordó szekereket, egyszóval ott voltak mindenütt, ahol szükség volt rájuk. Itt a Csinyi testvérek vették át az irányítást, mert a csapat többi tagja ugyan paraszt vagy gazda fiú volt, de egészen más munkát végeztek, nem úgy, mint ahogy egy tanyasi nagygazdaságban zajlik az élet. Node a harcászati kiképzést sem hanyagolták el. Este pedig összegyűltek, danolásztak, mindannak ellenére jó volt a hangulat, hogy a borocska már nagyon fogyóban volt…

Egyedül a lovas kiképzés okozott gondot, mivel kevés volt a ló, ígyhát felváltva végezték a gyakorlatokat. Csinyi Péter egy picit morogva adta oda a lovát és nem felejtette el megjegyezni:

– Nehogy megüsd a lovamat, vagy komiszul bánj vele, mert kitekerem a nyakadat!

– Az asszonyodra is így fogsz vigyázni, akkor nagyon jó ember leszel! – rikkantotta Csecse Flórián, aki meghallotta Peti zsörtölődését. Ezen aztán nagyot nevettek a körülöttük állók, ám nem gúnyosan és sértően a ló gazdájára való tekintettel…

5.

Talán egy hét múlva megérkezett a hajó Pozsonyból. Hozott lovakat is a honvédek részére. A Szinyei-tanyának volt saját kikötője, rögtönzött mólója, nem kellett Komáromba vinni a szállításra szánt árut, gabonát vagy vágómarhát. A hajó kapitánya, Majláth Gábor úr pihenőt rendelt el, hogy a lovak megfelelő kezelést, pucolást, kefélést kapjanak, de főként, hogy megismerkedjenek, összeszokjanak gazdájukkal. A kapitány úr levelet és csomagot adott át Szeplős Jóskának, édesanyja küldeményét. A levél nagyon rövid volt, csak annyi állott benne, hogy nagyon hiányzik – pedig hát megszokhatta volna a világcsavargó Jóska távolléteit az édesanya -, vigyázzon magára, de a haza mindenekelőtt! A pakk cukrász- és péksüteményekkel volt tele, a városi asszony nem házikolbászt vagy tokaszalonnát küldött fiának, aki bizony a paraszti, falusi öltözetében nagyon ágrólszakadtnak nézett ki…

Nagyon kellemesen teltek a napok, most már a csapatos, lovastámadást is gyakorolhatták együtt, noha néhány paripa még nem nagyon szokott össze lovasával, igyekezett attól megszabadulni. Aztán eljött a búcsúzás napja, szép őszi hajnal volt, de aki tehette a tanyasiak közül, eljött elbúcsúzni a harcosoktól. Különösen a lányok integettek, de selyem kendőjével búcsút intett a nevelőnő is, a címzett, Csecse Flórián pedig katonásan szalutált és búcsúzott. Biztosan nem először tette azt, és nem is utoljára…

A hajó nemcsak lovaikat szállította, hanem gyomra megtelt jó minőségű, csallóközi és a Kárpátok alján termett gabonával. Budapestre érvén a szállítmány egy részét kirakták, a kirakodásnál a legények is segítettek a matrózoknak. A munkával gyorsan végeztek, a hajó kapitánya szabadot adott legényeinek, Csecse Flórián is úgy döntött, de a lovak védelmére őröket állított. Péter és Márton Szeplős Jóska mellé szegődött, aki nagyon jól ismerte Pestet és Budát, nem először járt már ott, sőt rokonai is laktak valahol a budai hegyek között, de azok meglátogatására nem volt idő. Még mielőtt nekivágtak volna a városnak, Csecse Flórián figyelmeztette őket, hogy kerüljék az összetűzéseket, a kocsmák, vendéglők televannak csavargókkal, léhűtőkkel, akik várják, lesik a falusi, paraszt kinézetű embereket, hogy aztán átverjék, becsapják őket.

– Ne féltsen bennünket, Flórián bácsi, Nyitrán is van elég lókötő, különösen vásárosnapokon, tudjuk hogyan kell velük bánni – mondta Péter.

– Hát, pontosan ettől féltelek benneteket, hogy alaposan helybenhagyjátok őket, és majd azok rögtön szaladnak feljelenteni titeket. Erre vigyázzatok nagyon!

– Az más, óvatosak leszünk – ígérte Péter…

A legények nem nagyon távolodtak el a kikötőtől, hiszen volt elég kocsma a kikötő közelében is. Ám Szeplős Jóska távolabbra vitte társait. Egy elegánsnak tűnő vendéglő felé vették az irányt, amelynek kerthelyiségét belepték az őszi falevelek. Peti gyanúsnak vélte a dolgot, s ezért megjegyezte:

– Bízd csak rám!… Látjátok azt az asztalt?! Ott szoktam üldögélni Amáliával – mutatott Jóska egy félreeső asztal felé.

– Nagyon elbújtatok, hiszen onnan nem is láthattátok a zenekart meg a táncolókat – jegyezte meg Márton.

– Igazad van, Amália szeretett, de szégyellte, hogy szeplős meg vörös vagyok – mondta Jóska szomorkásan.

– Ne búsulj pajtás, az olyan lány, aki szégyenli az embert, nem való semmire – vigasztalta Péter barátját…

Aztán beléptek a vendéglőbe, ami valóban csinos volt, nem parasztnak való hely. A cigányok húzták a nótákat, a vendégek beszélgettek, meg vacsoráztak, néhányan táncoltak is. A pincér gyorsan eléjük állt és üdvözlés helyett imigyen szólott:

– Nem látjátok, hogy itt minden hely foglalt?! – mondta gorombán és kiutasítóan.

Petinek azonnal feszültek az izmai, szinte a lélegzetét is visszafogta, de Jóska barátja vállára tette a kezét, és németül szólt a pincérhez:

– Mondd meg a főnöködnek, hogy Joe Czajánusz van itt!

A pincér erre mélyen meghajolt és fordult is a vendéglő belseje felé. Peti nem állhatta szó nélkül:

– Szedd a lábad, mert seggbe rúglak! – hangjában azonban nem volt düh, hanem inkább irónia, amin aztán mind a hárman jót nevettek.

Nemsokára jött a főpincér, vagyis a főnök, és bámulta a kalapos, mellényes legényeket, de nem tudta elképzelni, vagy megkülönböztetni, hogy melyik is közülük Csajánusz Jóska.

– Szépen fogadjátok a vendéget, Pali, a segéded majdnem kidobott bennünket – mondta Jóska.

– Szervusz Józsikám, hát miféle maskarába bújtál? Nincs még itt az álarcosbálok ideje! – mondta a Palinak szólított, elegáns főpincér. Hozzá hasonlót Peti Nyitrán, csak a Löfler vendéglőben látott, de az sem volt ennyire úri, mint a Palinak szólított, felkunkorított bajszú, alaposan megborotválkozott, pacsuliban fürdött főpincér. Mint kiderült, Pali a tulajdonos, Bársony Ignác fia…

A kölcsönös bemutatkozás után a „főnök” azonnal asztalt talált a vendégeknek. Italt, ételt hozatott: „A vendégeim vagytok, Józsikám” megjegyzéssel, a zenekar pedig játszott tovább. Aztán a prímás odament az asztalukhoz, és megkérdezte, hogy mit húzhat el nekik. Márton nem habozott és azonnal belekezdett:

Söprik a pápai utcát,
Masíroznak a katonák,
Tizenhat esztendős barna kislány
Megyen a regiment után.

Kérdi tőle a kapitány:
Hová, hová, barna kislány?
Mit kérdi azt tőlem a kapitány,
Megyek a szeretőm után.

Bécs várában sír a német,
Fáj a feje a szegénynek;
Mert a Lajta partján hetek óta
Áthallik a Kossuth-nóta.

A nóta harmadik strófáján bizony meglepődött Péter is, mert még soha nem hallotta öccsétől. Nem beszélve a vendéglő mulató vendégeiről, akik hangos üdvrivalgásba és éljenzésbe törtek ki. Mondhatnám ekkora sikere talán Petőfi „Talpra magyar”-jának volt a Pilvax kávéházban. A vendégek ismétlést követeltek, de már a második ismétlésnél telitorokkal énekelte mindenki.

– Öcsém, hát te meg honnan szedted ezt a nótát, tán csak nem te költötted? – súgta Péter öccsének.

– Majláth kapitány uramtól tanultam, nem vagyok én költő, de az is lehet, hogy valamit a nagy sietségben hozzátettem én is – válaszolta Márton.

6.

Rövidke szünet után egy csárdásba kezdett a cigányzenekar, a híres prímás, Rácz Pali szerzeményét játszották. Péter felpattant ültéből és a közeli asztalnál ülő hölgyek közül a legszebbiket hívta táncba. Csak úgy a fejével, szemével intett a táncparkett közepéről. Úgy szokta azt odahaza is, hát itt sem csinálta másként. Fergeteges csárdásba kezdett a pár. Ilyesmit csak nagyon begyakorolt táncosoktól láthattak az emberek, ezúttal azonban teljesen ismeretlen hölgy és legény találkozott össze. Ám a magyar, temperamentumos vérük és érzékük a zene ritmusa iránt összehangolta őket.

A másik kettő, mármint Jóska és Marci, hogy ne tétlenkedjenek, szintén felpattantak. Marci bokázott fergetegesen, Szeplős Jóska pedig fantasztikus szaltókat hányt előre és hátra egyaránt.

– Palikám, honnan vannak ezek a rendkívül érdekes és szimpatikus színészek? – kérdezték a vendégek.

– Az a szeplős, a vörös, gazdag pozsonyi gyerek, de a nagyanyja itt él Budán. A másik kettő, a táncos és az énekes nyitrai. De úgy látszik, hogy együtt készülnek valahová, valamilyen színielőadásra – mondta bizalmasan Pali.

A mutatványt és a táncot nagy tapsvihar követte, mindenki velük akart koccintani, kezet fogni, vagy legalább megérinteni őket. A nagy ünneplés közepette Jóska órájára nézett, és odasúgta a fiúknak:

– Kövessetek angolosan, kint már vár a konflis!

– Hogyan, és miféle konflis?

– Hát úgy, hogy nem búcsúzunk senkitől és kint lovasfogat vár ránk. Éjfélre a hajón kell lennünk! Értitek most már? – suttogta Jóska és egy hátsó bejárat vagy kijárat felé indult.

Peti és Márton követte. Kint Jóska megjegyezte:

– Micsoda gyönyörű este van. Mondjátok, nem volna jobb itt maradnunk?

– Szép este van és telihold, holnapra azonban beborul és esni fog. Javaslom, menjünk! – szólt Péter.

– Igazatok van, menjünk, csak ugrattalak benneteket – mondta Jóska nevetve. Peti azonban úgy érezte, hogy ez a városi fiú egy pillanatra csábítást érzett a maradásra, hiszen rövid idő alatt, amit a tanyán töltöttek, eleget tapasztalt az élet másik, nehezebbik, kényelmetlenebbik oldaláról…

Szótlanul ültek a konflisban, amely egy negyedóra alatt a hajóhoz szállította őket. Amikor ráléptek a hajó hídjára, éppen éjfélt ütött a közeli templom toronyórája. Csecse Flórián várta őket a hajón, de még mielőtt megszólalhatott volna, Jóska kivágta magát:

– Flórián bácsi, jelentem, megérkeztünk késedelem nélkül. A torony órája rosszul ketyeg, nem mutatja pontosan az időt, egy percet siet…

– Igazad van, egy percet! – nézett órájára Flórián… – De te ezt honnan tudod? – kérdezte gyanakodva.

– Tudom én azt, engemet születésemtől kezdve pontosságra neveltek – válaszolta Jóska, és nevetett hozzá, az órájáról egy szót sem szólt Csecse Flóriánnak.

Péter almásderese, Csinyi, megérezte gazdája közelségét, és kacagásszerű nyerítéssel üdvözölte. A fiú nem állhatta, hogy be ne térjen a lovak részére elkülönített és fenntartott istállóba. Márton is követte testvérét. Marci lova azonban csak nagyokat fújt, meg horkantott.

Péter megsimogatta Csinyit, és csacsogva beszélt hozzá:

– No, mi van te foltos? Talán bántott valaki? Éhes vagy, vagy csak látni akartad gazdádat? – a ló szinte kacarászott, mintha értette volna gazdája szavát és lófejével nagyokat bólogatott.

Jóska lova is jelezte, hogy érzi gazdája közelségét, aminek jele abban merült ki, hogy első jobblábának patájával, patkójával kaparta a hajó padlózatát. Jóska hozzálépett:

– Mit mondjak neked, hiszen még nevet sem kaptál, hagyd abba a kapálózást, mert még kilyukasztod a hajót. Mi legyen a neved? – kérdezte, de a kérdés inkább barátainak szólt, mintsem a lónak.

– Mi más lenne, mint Szeplős! – vágta rá Marci.

– Jól van, akkor legyen Szeplős! Hallottad, Szeplős lesz a neved?! – mondta Jóska, és rákacsintott a lóra. Nagyon úgy tűnt, mintha megértették volna egymást…

Rövidke alvás után, bizony borús, ködös hajnalra ébredtek, és bizony csepergett az eső. A hajó kapitánya, már a kapitányi hídon állt és kiadta a parancsot az indulásra. A hajó megindult, és lassan elhagyták Pestet és Budát. A budai hegyek felett, mintha szakadozni kezdtek volna a felhők, tisztulni kezdett az ég. Keleti irányból, Pest felől a Duna bal partjának irányából azonban nem mutatkozott az idő javulása, az ébredő Nap sugarait eltakarták a felhők és a köd…

A Csinyi testvérek először utaztak hajón, és nagyon élvezték a Duna hullámzását és a nagy folyó menti fák suttogását, őszi színeit. Az idő délre kitisztult, a hajó utasai a fedélzeten tartózkodtak, beszélgettek, viccelődtek, de voltak, akik sarokba húzódva az „ördög bibliáját” forgatták, azaz kártyázással ütötték agyon a napot. A lovak tisztán tartása természetesen napirenden volt. Erre Csecse Flórián nagyon vigyázott, és nagy hangsúlyt fektetett.

Márton egy alkalmas pillanatban a Szeplőshöz fordult, de nagyon óvatosan tette, nehogy barátjuk megsértődjön:

– Mondd, cimbora, neked nem próbáltak valamit csinálni a képeddel? Gazdag szüleid nem akarták soha levakartatni a szeplőket a képedről?

– Ne is kérdezd! Bécsben, Pozsonyban, Prágában és Budapesten is jártak velem, de sehol nem tudtak rajtam segíteni az orvosok, meg a kuruzslók. Felírtak nekem mindenféle kenőcsöket, meg vizeket, előírták azt is, hogy mit egyek, de nem segített semmi és senki. Ígyhát lassan-lassan belenyugodtam én is, hogy halálomig szeplős leszek, ami némileg elmúlik akkor, ha nyáron barnára, feketére sül az arcom. A manézsban, a cirkuszi porondra mindig úgy léptem, hogy kifestették arcomat, és kifestve nagyon jól néztem ki. Csak a lányok csalódtak, amikor az előadás után lemosakodtam. Bizony elfordultak tőlem – mondta Szeplős minden sértődöttség nélkül.

– Idehallgass, én megpróbálom levakarni képedről a szeplőket, de nagyon be kell tartanod azt, amit mondok! Beleegyezel?

– Ugyan megpróbálhatjuk, de mi lesz a vörös hajammal? – kérdezte Szeplős.

– A hajadat kiszőkítjük, vagy kopaszra vágatod, még a bajuszodat is megnövesztheted – folytatta Márton.

– Mikor kezdjük? – kíváncsiskodott Szeplős.

– Akár holnap elkezdhetjük, megvannak hozzá a kenőcsök is. Hoztam magammal mindent a lovak gyógyítására, anélkül hosszabb útra sosem megy az ember…

– Úgy akarsz gyógyítani, mint a lovaidat?

– Nem egészen. Volt a Zoboralján egy Borsiczky nevű ember, aki megtanított engem a gyógyításokra. Tud a fia is gyógyítani, de az nem akarja elárulni a titkot… Idehallgass, hét napon át, naponta hétszer, hétféle kenőccsel kenjük be majd az arcodat. Neked pedig minden alkalommal el kell mondanod az ördögűző imát, és a kúra után egy Miatyánkot! Minden nap, ugyanazon időben…

Másnap megkezdődött a gyógyítás, ami nagy titokban történt, mert a sikerhez hozzátartozott a titoktartás, csak akkor használhattak a kenőcsök. Néhány nap után némi javulás is mutatkozott Szeplős arcán, Csecse Flórián meg is jegyezte:

– Mi történt a képeddel, Szeplős, meg a hajaddal? A szeplőid ugyan múlnak, de a képed az bizony nagyon randa lett! – mondta Flórián, miközben csavargatta a fejét…

Ámde, el ne felejtsük megjegyezni, hogy ekkor már Csecse Flórián legényei elhagyták a hajót, és a széles pusztán haladtak Szeged irányába. Egy megtermett kunsági legény, Józsa Ferenc volt a vezetőjük, aki Bajánál már várta a csapatot. Csak az éjszaka leple alatt haladtak, nagyon elkerülték a falvakat, embereket, nappal pihentek az erdő vagy egy nádas szélén. Józsa Feri nagyon értette a dolgát, Csecse Flórián pedig megbízott benne.

7.

Élelmük fogyóban volt, ezért egyik alkalommal a Csinyi testvérek meg a Szeplős engedélyt kért Csecse Flóriántól vadászatra. Flórián némi gondolkodás után megjegyezte:

– Azt elhiszem, hogy tudtok vadat fogni, de hol sütitek meg? A füst elárulna benneteket, és nyakunkra hoznátok a veszedelmet…

– A sütés legyen az én gondom. Majd valahol a nádasok közepén találok rá megfelelő helyet. Aki messziről látná a füstöt, azt hiszi majd, hogy a pákászok halat sütnek, de úgysem merne a nádason keresztül a közelükbe menni – mondta Józsa Feri, a puszta és a nádasok ismerője.

Végül Csecse Flórián megadta az engedélyt a vadászatra és csak arra kérte a legényeket, hogy ne nagyon lövöldözzenek, és vigyázzanak, ne árulják el magukat, legyenek mindenben óvatosak…

*

Végül az Alföld úttalan útjain eljutottak a vezérhez, Rózsa Sándorhoz. Csecse Flórián Szegedhez közeledvén már nem annyira vigyázott a biztonságra, itt-ott emberekkel is találkoztak és beszélgettek. Nagyon rossz híreket hallottak a rácokról, akik mindenütt gyújtogattak, fosztogattak és raboltak. Így hát nagyon fokozott harci kedvvel érkeztek Rózsa Sándorékhoz. A vezér nagyon mély benyomást tett rájuk, amint megpillantották vasderes paripáján. Igen daliás jelenség volt nyergében, igazi pusztafi.

A legénység is kihúzta magát, nem kellett szégyenkezniök, fekete gatyát, fekete inget kaptak, kalapjukat árvalányhaj díszítette, kimosakodva, megborotválkozva négyes sorokban lovagoltak Rózsa Sándor után. A gyönyörű fölvonulást szinte áhítattal nézték a szögedi lányok. Ám a déli harangszóra Rózsa Sándor ügetésre kapta lovát és kivágtatott a százötven fős csapatával Szegedről…

Rózsa Sándor lovascsapata aztán a verseci határban ütötte fel táborát, a szabad ég alatt táboroztak a csípős novemberi napsütésben. Harci szünet volt, néha meglátogatták őket a Württemberg-huszároktól, átjöttek a betyárok lovait megtekinteni, vagy alkudni rájuk. Rózsa Sándor parancsnoki sátra a tábor közepén állott, berendezése egyetlen íróasztalból és egy székből állt, amin a betyárvezér, azaz a szabadcsapat parancsnoka ült, és fogadta a látogatókat.

Sándor bácsi nem jó szemmel nézte a tiszturak becsmérlő tekintetét és fölényes hanghordozását. Sátrából kilépvén arra lett figyelmes, hogy két tiszt, egy őrnagy, meg egy százados a „triumvirátussal” – mármint a két Csinyivel és Szeplőssel – foglalkozik. Az őrnagy Péterre szegezte tekintetét, aki észre sem vette a tisztet, illetve átnézett rajta, mint az ablaküvegen szemrebbenés nélkül. A tiszt megszólalt:

– Hé te, eladó ez a ló?

– Nem eladó… – válaszolta Csinyi Péter és hátratett kezekkel állt lova mellett.

– Aztán miért nem akarod eladni? Kemény máriásokat fizetek érte. Láttál már ilyen pénzt? – mondta a tiszt becsmérlően.

– A pénzére nem vagyok kíváncsi, a lovam pedig nem eladó! – hangsúlyozta egy picit keményebben Péter, de mosolygott hozzá.

– Ne légy már ennyire nyakas, istenemre mondom, hogy mindent megadok a lovadért, mondd az árát végre! – folytatta az őrnagy egyre erőszakosabban. A másik tiszt szótlanul nézte az alkut, de valahol a lelke mélyén érezte, hogy nem lesz jó vége ennek a dolognak…

– Nem bánom, de nem kell a pénze. Ha el tudja kötni, elvezetheti ingyen! – szólt betyárosan a legény és kalapját egy picit feljebb tolta homlokán, úgyhogy kilátszottak göndör hajtincsei.

Ez a kalapmanőver nem tudni jeladás volt-e a paripa számára, de a lényeg az, hogy miután az őrnagy közeledett hozzá és a kantár felé nyúlt volna, a ló a tiszt felé rúgott, fogait pedig harapásra vicsorította és fenyegetően nyerített. Szerencsére az őrnagy résen volt és félreugrott a rúgó és hangosan „szellentő” paripa dühe elől, de oly sikertelenül, hogy bizony hasraesett. A körülöttük állók röhögtek, nevettek, még az egyébként érzelmeit nagyon is titkolni tudó Rózsa Sándor ajka is egy röpke mosolyra húzódott.

– Ne röhögj, te paraszt! – ordított az őrnagy, miután felkelt és leporolta magát, s veszélyesen közeledett Péter felé.

A legény azonban nem ijedt meg a feléje közeledő tiszttől és csak úgy félvállról odavetette:

– Nem vagyok paraszt, hanem Rózsa Sándor őrmestere, és mint őrmester elvárom a tiszteletet az őrnagy úrtól.

– Adok én neked tiszteletet, te büdös éhenkórász, paraszt! – ordított a tiszt vérben forgó szemekkel és öklével próbált Péter arcába vágni.

Ám miután a tiszti ököl ütésre lendült, Péter vasmarokkal ragadta meg az őrnagy öklét és egy rántással a háborgó tisztet térdre kényszerítette. Bal kezét továbbra is a háta mögött tartotta, csak a jobb kezével manipulált. Nagyon nyugodtan, de kimérten aztán megszólalt:

– Hát, idehallgass, te őrnagyi maskarába bújtatott „pajác” (pojáca), paraszt vagyok, de a magad fajtájánál különb ember. Ok nélkül még senkire sem emeltem kezet. Jól jegyezd meg magadnak, mint éhenkórász mondom, hogy vigyázz a tanyádra, vagy a kúriádra és a feleségedre, húgodra s a lányodra is, mert a tanyádat majd felgyújtom és a lányaidat az ágyamba fektetem, de nem erőszakkal, hanem jönnek majd azok maguktól is. Most pedig tűnj el a táborunkból! – e szavak után elengedte az őrnagy öklét és elfordította róla a tekintetét. Az őrnagyot aztán a százados talpra állította és a hóna alá nyúlván elcipelte a táborból…

Rózsa Sándor a jelenet után odalépett a legényhez és keményen kezet rázott vele.

– Okos és ügyes voltál, nem vagyunk mi éhenkórászok, de azért vigyázz, hogy ne köthessenek beléd, mert képesek ezek hadbíróság elé állítani. Ott pedig nem teketóriáznak a magunk fajtával, feljebbvaló elleni inzultus miatt akár ki is végezhetnek. De mondd, mióta vagy te őrmester?

– Csecse Flórián hadnagy úr nevezett ki őrmesternek, az öcsém, Márton és Szeplős káplárok! – válaszolt Péter katonásan.

Sándor bácsi ránézett a legényekre, Szeplősön egy picit tovább időzött tekintete. Nagyon furcsának találta a vörösképű, kopaszra borotvált fiút. A szeplők Péter csodaszerei nyomán eltűntek arcáról, de a képe nagyon vörös maradt. A vörös haját pedig lenyírták és borotválták. Kalapban, fekete gatyában és ingben nagyon fura figura volt.

– Ha egyszer Flórián így rendelkezett, akkor tartsátok meg a rangotokat. Mondjátok, mi van Flóriánnal? Vagy két napja nem láttam, ha előbukkanna, jelentkezzen nálam! – intézkedett Rózsa Sándor, majd sarkonfordult és földet döngető léptekkel visszavonult sátrába…

Csecse Flórián aztán a harmadik napon megjelent a táborban egy fehér lóval. Szép kanca volt. A lóval kapcsolatban Rózsa Sándor bizony hosszan elbeszélgetett Flóriánnal, aki végig tagadta, hogy a lovat elkötötte volna. Végül is aztán jelentkezett a ló eredeti gazdája, a bogsáni jegyző. Csecse Flóriánt két szuronyos katona a börtönbe kísérte. Ámde Rózsa Sándor nem lett volna igazi parancsnok, ha nem tudta volna Flóriánt kiszabadítani, azaz kegyelmet eszközölni a volt huszárnak. Csecse Flórián a lagerndorfi csatában már ott lovagolt a betyárvezér mellett, és bizony ritkította a rácokat. Természetesen kivette részét a csata utáni harácsolásból is.

8.

A lagerndorfi csata után hivatta Damjanich parancsnok Rózsa Sándort. Csinyi Péter figyelmeztette Csecse Flóriánt, hogy beszélje le a vezért erről a találkozásról. A Damjanichot körülvevő rác tisztek és katonák szavaiból azt vette ki, hogy az őrnagy a harácsolásokért nagyon megharagudott Rózsa Sándorra.

Rózsa Sándort Damjanich vérben forgó szemekkel, ordítva fogadta:

– Takarodjon kend a szemem elől! Kend kapcabetyár!

Rózsa Sándor e szavak hallatán nagyon megsértődött, de végül is Damjanichnak lett igaza, a szabadcsapat feloszlott…

*

Csecse Flórián és a Csinyi testvérek, valamint Szeplős is tovább óhajtották szolgálni a hazát és a szabadság eszméit. Hosszabb vándorlás után Bem tábornok seregébe jelentkeztek. Csecse Flórián személyes kihallgatást kért a tábornoknál, magával vitte Csinyi Pétert is, hogy az kamatoztathassa francia nyelvtudását.

Csecse Flórián mindent, őszintén elmondott a tábornoknak, még a fehér ló elkötésének okát is bevallotta. Az ok a boksáni jegyző lányához fűződő szerelme volt. Mivel sokan látták Csecse Flóriánt a jegyző tanyájáról, kúriájáról kijönni, illetve hát bemenni, úgy döntött, hogy elköti az apa fehér kancáját, és ezzel a manőverrel eltereli figyelmét a lányához fűződő hűséges szerelemről.

Bem tábornoknál történő kihallgatáson végig jelen volt egy lángoló tekintetű, loboncos hajú, pödrött bajszú, pipázó legényke, aki ha elakadt Csinyi Péter egy nehezebb francia szónál, segített neki. Csak utána tudták meg, hogy a vékonydongájú százados nem más, mint Petőfi Sándor, a nagy magyar költő. Csinyi Péter örült a találkozásnak, mert Petőfinek sok versét olvasta még gímesen. Azután többször is találkoztak és beszélgettek. Különösen Márton énekhangja tetszett Petőfinek, nomeg a zoboralji népdalok…

Nagyon hasznossá tudták tenni magukat a szabadságharcban. Különösen a felderítő munkát bízták rájuk. Nyelvtudásuk mellett – értették a németet, a rácot – az álcázás terén végeztek sikeres feladatokat. Lókupecnek álcázva, vándorkereskedő bőrében, vagy kocsizó vándorszínészek szerepében mutatkozva simán fel tudták deríteni az ellenség, a császáriak erejét és állásait. Az álcázás tudományának nagy hasznát vették a szabadságharc leverése után is, mert a zsandárok keményen nyomoztak Rózsa Sándor emberei után, a gyanúsítottakat hosszabb vallatásnak vetették alá…

Ámde, egyelőre még ott tartunk, hogy a segesvári csata előtt állt Bem tábornok serege. A cári hadak 1849. augusztus 27-én átkeltek Tiszafürednél a Tiszán. Napokon belül Segesvárra érkeznek. Július utolsó napján, 31-én a segesvári ütközetben elesett Petőfi. A magyar hadak a túlerővel nem tudtak megbirkózni. A fiúk kitartottak Bem tábornok, fővezér mellett. Ám a világosi fegyverletétel után, augusztus 13-án elhatározták, hogy felkeresik Rózsa Sándort azzal a céllal, hogy megpróbálkoznak még valamilyen szabadcsapat összeállításával, hiszen nincs veszve még minden…

*

Nagy tanácskozás után kettéválnak. Csinyi Márton és a Szeplős úgy dönt, hogy a reménytelen helyzetre való tekintettel visszavonul, Komárom felé veszik útjukat. Döntésükben nagy szerepet játszott az is, hogy Márton bal lába az egyik ütközetben súlyosan eltört, és még mindig nem jött rendbe. Szeplős pedig a mutatványos, cirkuszi vállalkozásukról kapott rossz híreket. Az igazság viszont Márton esetében az is lehetett, hogy már nagyon hiányzott neki a koloni Sándor Bori, akitől úgy vált el, hogy mihelyst vége lesz a harcoknak, nagyon fog sietni haza és egybekelnek, családot alapítanak…

Csecse Flórián meséje arról, hogy Rózsa Sándorral az élen majd szabadcsapatot állítanak fel, csak Csinyi Péter ámítására, csábítására szolgált. Csecse Flórián, mint vérbeli katona tudta, hogy a szabadságharc eszméje már csak ideig-óráig tarthat, a honvédséget előbb-utóbb térdre kényszeríti a túlerő. Rózsa Sándornak is csak próbálkozásai lehetnek, de komolyabb fegyvertényre nem futhatja erejéből. Mindannak ellenére hosszú és kalandos úttalan utakon Dorozsmán jelentkeztek Rózsa Sándornál.

Rózsa Sándor csak bámulta a két embert, Csecse Flóriánt és a vele érkező, kecskeszakállas, loboncos hajú, ördöngös tekintetű fickót. Krúdy Gyula szerint: „Semmi se mutatta, hogy közönséges kapcabetyár lett volna valaha, inkább kicsapott diáknak, vagy megszökött jegyzőnek látszott.”

Rózsa Sándor mély megvetéssel nézte a kicsapott úrfit, a Névtelent, mert utálta az urakat. De az ötlet, Ferenc Jóska elfogatása, amit a Névtelen huszár gondolt ki, nagyon tetszett neki. A tervbe azonban apró hiba csúszott be, Ferenc Jóskát a csapdából kimenekítették…

A Névtelen, azaz Csinyi Péter nagy mestere volt az álcázásnak, még Rózsa Sándor sem ismerte fel benne a régi őrmesterét, akit őszintén megkedvelt. Ígyhát a zsandárok, csendbiztosok soha nem tudták elfogni. Nagyon tudta külsejét változtatni, hol vadásznak, fiatal földesúrnak, bérlőnek nézték, hol pedig pandúrnak álcázta magát…

A gesztei legenda is megőrizte Csinyi Péter furfangosságát. Íme: „A csendőröktől se féltek. Budapesten vótak a legnagyobb vendéglőbe. Ott ittak, át vótak őtözködve és keresték őket, közbe meg ővelük beszéltek. Ők meg ott jót ittak.”

A betyárokat keményen kezdték üldözni. Gróf Ráday Gedeont nevezték ki kormánybiztosnak, módszeres tisztogató munkát végzett. Az fájt igazán a betyároknak, hogy Ráday is harcolt a szabadságharcban és mégis üldözi Rózsa Sándor szabadcsapatának harcosait, akik becsületesen harcoltak a rácok ellen, akik szembefordultak a szabadságharccal és kegyetlenül fosztogattak, raboltak, öltek, gyilkoltak a Délvidéken.

Ez bizony nagyon fájt Csecse Flóriánnak és Csinyi Péternek is. Szívből gyűlölték a zsandárokat és magát Ráday Gedeon grófot is. Visszavonultak, nagyon messzire elkerülték Szegedet, Burgenlandban kerestek új életet. Birtokot vásároltak, családot alapítottak. Csinyi Péter egy gazdag burgenlandi magyar özvegyet vett feleségül. A fia, Brath Péter Bécsben jogásznak tanult, a lánya, Mariska pedig Pozsonyban, az Orsolyáknál nevelkedett. Gazdag ember volt, pénzének eredetére nem volt kíváncsi senki, hiszen gazdag özvegyet vett feleségül és kiterjedt birtokai voltak. Testvéreit segítette, különösen a Kolonban letelepedett Márton öccséhez fűzték mély testvéri szálak.

Csinyi Péter gazdagságáról, kincseiről mind a mai napig szólnak legendák. Ezeket Magyar Zoltán könyvben szépen összegyűjtötte. Gyűjteményéből emeltük ki idézeteinket, az alábbit is:

„Az a dűlő, Erdei dűlő, az valamikor erdő vót, mondták, hogy betyárok szoktak tanyázni benne. Itten is vót egy, velük tartott, Csinyi Péter. És hogy ott elásta a pénzét, de aztán nem találta meg, mikor visszagyütt. Állandóan, egész nagyon soká, hogy kereste, minden, hogy fatövibe ásta, de hogy nem találta meg. Róla mondták, hogy a Rózsa Sándor bandájában is vót.”

(Megjelent: 2008. januártól augusztusig, 8 részben)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A gesztei Csinyi Péter és Csinyi Márton Rózsa Sándor szabadcsapatában”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés