Fagyizni hívták azon a meleg nyári délutánon. Ő pedig nem gyanított semmit, hisz a fagyizó pár hónapja nyílt meg, és miután a városrészben tíz éve nem épült semmi, nagy újdonságnak számított a környéken. Mindenki odajárt, és itt a periférián egy kis lépés volt ez a belvárosi élet felé.
Nem gyanított semmit, hisz még szinte gyerekek voltak, még nem került szóba köztük a szerelem. Sok mindennel foglalkoztak akkortájt, a másik nemmel még nem, legalábbis úgy nem. A fiúk a májusfát is csak heccből állították a lányoknak. A lányok persze örültek neki, jót tett a lelküknek a kedveskedés, bármennyire is csak baráti gesztus állt a háttérben.
Aztán elindultak az utcán hármasban. Eleinte nem akarta észrevenni azt, hogy a másik kettő fogja egymás kezét, pedig a szándék nyilván ez volt, illetve maga se tudta, pontosan mi lehetett a szándékuk, mindenesetre nem hozta szóba dolgot. A másik kettő se. Sétáltak az utcán némán, mondhatni szemérmesen.
Az égbolt olyan makulátlanul kék volt felettük, mint egy Merkurból frissen átvett Zsiguli fényezése, de ő csak a szandálját nézte, a vézna ujjait, az erdő sarától piszkos körmeit, de a szeme sarkából látta a másik kettő kezeinek összefonódását.
Megpróbálta kitalálni, mi a céljuk ezzel az egész sétával, mit demonstrálnak. Azt, hogy járnak egymással? Azt, hogy ők ketten járnak? Azt, hogy lám, neki nincs senkije, bezzeg nekik? Azt, hogy a lány a másikkal jár, nem vele?
Ők is hallgattak, csak pár szót szóltak, akkor is csak kínos semmiségeket, mintha már ők is szégyellték volna ezt az egészet, mintha ők is megrémültek volna ettől a nagy hallgatástól, ettől a reakció nélküli némaságtól.
Visszafelé kicsit könnyebb volt az út, mert a hallgatást már rá lehetett fogni arra, hogy nyalják a fagyit, abba az illúzióba tudták magukat ringatni, hogy foglalt a szájuk és a fél kezük, bár a kézfogáshoz fél kéz is elég.
Így poroszkáltak egészen a Bujdosóék házáig. A néni az előkertet kapálta, jöttükre felegyenesedett, végignézett a fagyit nyaló gyerekeken.
– Hogy ti milyen szépek vagytok együtt, édes Istenem, milyen szépek! – mondta nekik, de ők ketten csak lesütötték a szemüket, és legszívesebben elengednék volna egymás kezét. Bujdosó néni pedig bekiabált a házba a férjének:
– Gyere, Jani, nézd meg Petiéket! Édes Istenem, hogy megnőttek!
Jani bácsi épp csak kikukucskált az ajtóra szerelt függöny mögül.
– Aranyosak – mondta szórakozottan.
– Ugye?! Édes Istenem, szép is a gyerekszerelem.
– Csókolom – mondták a néninek és indultak is tovább.
A három tekintet a forró aszfaltot vizslatta, a szabad kezek ragadtak a fagyitól, a foglalt kezek izzadtak egymásban.
– Hát akkor… sziasztok! – mondta nekik, mikor hazaértek. Zavarában még hozzátette: – Nagyon köszönöm.
Ámbár, hogy mit köszön, maga se tudta.
Hozzászólások