Másnap frissen, bár korántsem jókedvűen ébredtem. Még szép! Hogy is felejthettem volna el, milyen egérfogóba jutottam. Egy fráter, bizonyos Ferenc nevű szerzetes elvitt reggelizni, majd bevitt a könyvtárba, és a kezembe nyomta a kolostori regulát.
– Tanulmányozd, és magold be minél hamarabb, mert ezentúl ez lesz a Biblia után a legfőbb olvasmányod.
– Kösz. Volnál olyan kedves ideadni egy percre a kommunikátorod?
– Mit képzelsz, itt senkinek sincs kommunikátora.
– Laptopja?
– Csak Farkas atyának és néhány magasan képzett fráternek. Egyébként úgysem tarthatjuk a kapcsolatot senkivel. Bizony, ez egy ilyen kolostor, és aki egyszer ide belépett, örökre búcsút mondhat a világnak. De ne búsulj, nálunk mindent megtalálsz, és ha egyszer belekóstolsz a kolostori életbe, nem is kívánkozol máshova.
– És ha mégis? Meggondolhatom-e még magamat?
– Hogyne, az első 12 hónapban, utána azonban meg kell fogadnod, hogy a kolostort végleges otthonodnak tekinted.
– Lasciate ogni speranza voi ch’entrate![1] – motyogtam lesújtva, de gyorsan összeszedtem magamat, és elhatároztam, hogy… megszököm.
Az ám, lesz, ami lesz, de még az eskü letétele előtt meglógok, mert utána csakugyan felhagyhatok minden reménnyel. Ebből a célból újra becserkésztem a kolostort. Mellettem a kerek képű, jámbor Ferenc lihegett. A rendházat három méter magas, riasztóval és kamerákkal felszerelt fal övezte, a kapuban meg a kapus szemei pásztázták végig folyamatosan a terepet.
– Általában kik dolgoznak a kolostor földjein?
– Természetesen mi, fráterek.
Heuréka, ez lesz az a kiskapu, melyen át felhúzom a nyúlcipőt!
Reggel 6-kor éktelen harangzúgásra ugrottam ki az ágyamból. De csak a kápolna harangja szólított imára. És most már engem is. Menjek, ne menjek? Megyek. Miért haragítsam magamra még jobban az apátot? Engedelmességet kíván? Megkapja, aztán csak tátoghat, amikor fölfedezi, hogy leléptem. Nem állítom, hogy szép tőlem, viszont az sem a legkorrektebb eljárás, hogy csak úgy, megkérdezésem nélkül akarjon barátot faragni belőlem. Ima után bevonultunk a refektóriumba. Teljes csendben reggeliztünk, ugyanis evés közben senki sem beszélhet. Aki befejezte, megvárta, amíg a többiek is bekapják a früstököt, majd libasorban ki, és ment ki-ki a dolgára. A szerzetesek a könyvtárba, műhelyekbe, földekre, a jelöltek, novíciusok pedig a tanulószobákba.
– Mától kezdve itt fogsz tanulni – ültetett egy padba Pál mester. – A személyi lapod szerint érettségizett, tudománycentrikus ember vagy – lapozgatott egy dossziéban. – Kedvenc tantárgyad a csillagászat, annál kevésbé vonz viszont a Szentírás.
– Ki szerint?
– Talán nem igaz?
– Nem egészen, érdekel engem csak… Nem beszélhetném meg ezt inkább a gyóntató atyával?
– Édesapád asztrofizikus, édesanyád biológiai tanárnő etcetera, etcetera.[2] Hiányosságaidat pótolandó a következő tantárgyakat jelöltük ki a számodra: latin, exegézis, dogmatika, és… én leszek a tanárod. Most mennem kell, hív a kötelesség. 9-kor találkozunk a kápolnában. Addig tanulmányozd a regulát.
A 9 órai ima után vissza kellett térnem tanulni, 12-kor újabb ima, utána irány az ebédlő. Miközben ebédeltünk, egy öregebb fráter felolvasott a szentek életéből, valamilyen hitmagyarázó műből vagy Bibliából. Az ebédet ún. szabad foglalkozás követte, amit mindenki tetszése szerint használt fel. Ki sétált, olvasott, de akár dolgozhatott vagy sportolt is. Többnyire azonban a hobbijaiknak hódoltak. Délután háromig, majd ismét imádkoztunk és dolgoztunk (ora et labora). Este vacsora, 9-kor még egy utolsó ima, végül 10-kor szilencium egészen reggelig, amikor kezdődött minden elölről.
Őrjítő órarend, nemdebár? De a társaimnak tetszett, sőt, szívüket-lelküket beleadták, amit el sem hittem volna, ha mindez nem itt zajlik előttem.
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! (Dante: Isteni színjáték, Pokol, III. 9)
[2] Satöbbi. (lat.)
Hozzászólások