Aki farag, szívet-lelket vés a fába,
két keze sem kérgesül talán hiába.
Életre kel a görcs, egy arccal majd kinő
a már beleszáradt és mulandó idő,
emlék lesz ujjaiban az a sok szálka,
akár a kedves arca vagy a madárka,
s könnyebbül egyre a kalapács és véső,
amelyet megragadni soha nem késő.
Akit megihlet a még matt-üres vászon,
hogy tegnapjaival, mint színekkel játsszon,
már retina-vezérelt kézben az ecset,
mert nem a szemével lát, hát nem is fecseg.
Lám, befelé nő végtelenné a távlat,
odavisz, elhitet, elámít és láttat:
majd újra összeáll a szétszedett világ,
füstölög a kémény, szirmot hint a virág.
Ősi szénrajz, grafika: csak kéz s papír,
fekete-fehér kontúrok, kevés manír.
Az álló pillanat is mozdulat-könnyed,
mintha örömtől sírnál, s hullana könnyed.
Akár okkerrel bevont mágiás karcok,
félelmeink jégkorszakában dúlt harcok:
minden vonás egy más világból üzenet,
hogy tápláld és óvd az éltető tüzedet!
Aki kemény fából íves karfát kibont,
vagy bútorlapba beleálmodja Villont,
bordélyt, hol a költőre vár Vastag Margó,
s megpihenhet lelkünk, ez a vad csavargó.
Aki álmokat ölt tűvel kanavára,
hogy elérje azokat végre-valahára,
vagy önti bronzba, agyagba, vési kőbe,
az lelkét nyitja s tárja az Örök Időre!

Megosztás

Tweet