Tiszlavicz Mária | Eső

Szépirodalom - próza

Eső

Zuhogott az eső.

Álltunk egymás mellett, némán, a vár romos ablakából néztük a cseppeket. Köd gomolygott a dombok hátán, megült a völgyekben és a köztünk feszülő csendben.

Nem beszéltünk.

Nem beszélgettünk, mert elfogytak a szavak. De ez nem az a jóleső, összefonó némaság volt.

Zuhogott az eső.

Amíg felmásztunk a várba, végig beszéltél. Meséltél a fákról, a virágokról és a felhőkről, meg a talaj alatt megbúvó kőzetekről. Én kérdezgettelek, te feleltél, csókolgattál és simogattalak.

Hová lettek a szavak?

Sosem voltak itt.

Zuhogott az eső, néha megdörrent az ég.

Fáztam és féltem, mégsem bújtam hozzád, te sem öleltél át. Magunk vagyunk.

Az emberek mosolyogva és irigykedve néztek minket, mindig nevettünk és fogtuk egymás kezét, néha átölelted a derekamat, amikor azt mondták, milyen szépen összeillünk. Tudtuk, mert azt akartuk, hogy ezt higgyék. Ott volt minden szavunkban, minden pillantásunkban és csókunkban.

Zuhogott az eső.

Az esőcseppek halkan hulltak alá a tető pereméről, a vihar aszimmetrikus surrogása.

Azt mondtad, szeretsz, azt mondtam, én is. Ölelkeztünk és szeretkeztünk, nyögtem és hörögtél, a végén azt mondtuk, milyen fantasztikus volt. De mindketten tudtuk, hogy csak magunknak hazudtunk.

És a külvilágnak.

Zuhogott az eső, elmosta a szavakat.

Sosem volt köztünk semmi, csak hazug képmutatás. A leomlott falak között ránk telepedett az igazság, nem tudunk mit mondani egymásnak.

Az eső csak zuhogott.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Eső”


  1. Új hang. És szépen szól. Gratulálok!

    Hozzászóló: Bandi András | 2018. január 30., 13:58

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés