Hetedhéthatár | A szerelmes határőr

Szépirodalom - próza

A szerelmes határőr

Mányoki Gusztáv nyugállományú határőrtiszt harmadszor pillantott fel újságja mögül. Semmi kétsége nem volt, a sarokasztalnál ülő csinos nő őt nézi. Abbahagyta az olvasást, és mintha csak kávéját kavargatná, alaposabban szemügyre vette a hölgyet. Nem volt fiatal, ötven-ötvenöt éves lehet – gondolta –, de még mindig vonzó. Sőt, nagyon vonzó, kedves mosolya után lehetetlenség volt közömbösséget színlelni. Mányoki hatvanévesen is jó kiállású, jóképű férfi volt, nem futott meg a kisebb kalandok elől. Tisztelte, szerette a szebbik nemet, a szó minden értelmében, és már régóta tudta: manapság semmiképpen sem lehet egy nőt életkora alapján megítélni. Az idősebbek között is mind többen vannak igazán kívánatosak, nagyszerű szeretők, és a fiatalabbak is okozhatnak csalódást. Már-már fantáziálni kezdett újabb hódításáról, amikor a hölgy asztalához lépett egy férfi, akivel megölelték, megcsókolták egymást. Amikor visszaültek, mind a ketten őt nézték, és biztosan róla beszéltek. A helyzet kezdett kellemetlenné válni, különösen akkor, amikor a férfi felállt, odament hozzá, és megszólította:

– Ne haragudjon uram, hogy megzavarom. Ugye ön Mányoki Gusztáv?

– Igen! Mit óhajt tőlem? – kérdezte szigorúan.

– Nem tetszik megismerni? – és a férfi már örömmel mosolygott.

– Na várjon! Sok emberrel volt dolgom életemben… – fürkészve nézett az egyre ismerősebb szemekbe –, ha nem tévedek, akkor maga: Ecset! Bocsánat, hogy így nevezem, de elsőként a katonatársaktól kapott becenév ugrott be.

– Dehogy haragszom, főhadnagy elvtárs! Illetve hát, nem is tudom, hogy most hogyan szólíthatom. Nagyot változott a világ azóta, hogy elköszöntünk egymástól a hegyesdombi őrsön.

– Nyugdíjas ezredes vagyok, de nyugodtan szólíthat Guszti bácsinak is, bár ha jól emlékszem, csak öt-hat év korkülönbség van közöttünk.

– Mónika, a feleségem azonnal megismerte önt. Tetszik emlékezni rá?

– Hátha ő az, aki miatt elsírta magát az irodámban annak idején, akkor igen!

– Ő az! Magának, és Sípos alezredesnek köszönhetjük a boldogságunkat. Három gyönyörű gyerekünk született. Ugyanott élünk a faluban, ahová eljöttek az esküvőnkre.

– De szép is volt, és milyen régen! – tűnődött el az ezredes.

– Harmincnégy évvel ezelőtt. Azért tudom ilyen pontosan, mert akkor volt a müncheni olimpia. A labdarúgó döntőt néztük a fiúkkal, pontosabban én csak ültem a TV előtt magamba roskadva, amikor hivatott az őrsparancsnok. Sosem felejtem el azt a napot.

*

A müncheni olimpia labdarúgó döntőjének reggelén, Mányoki főhadnagy vidáman érkezett az őrsre. Szeretett ott dolgozni, szerette katonáit, a családias hangulatot. Két évvel korábban ajánlották fel részére az őrsparancsnok-helyettesi beosztást, amit örömmel elfogadott. Csak néhány évvel volt idősebb az „öreg” sorállományú határőröktől, de szakértelme, embersége, következetessége hamar megteremtette tekintélyét. Tisztelték, elfogadták, és ami ettől is sokkal fontosabb volt: bíztak benne. A fiatal tiszt, ha kellett kemény fegyelmet követelt, ha lehetett lazított a szabályokon. Szívesen sportolt, étkezett, kávézott együtt a katonákkal, és a beszélgetések közben egyre jobban megismerte őket. Szabadidőben sokszor a főhadnagy is csak úgy szólította a fiúkat, ahogy a társaktól hallotta. Tetszett neki, hogy aki civilben vízvezeték-szerelő volt, azt csak Nedvesnek, a hentest Bárdosnak, a szobafestőt Ecsetnek keresztelték, és szinte mindenki kapott valamilyen becenevet. Az ötvenhárom sorállományú katona pontosan tudta, hogy egymásra vannak utalva, össze kell tartaniuk, nincs helye veszekedésnek, torzsalkodásnak, a problémákat gyorsan meg kell oldani. Akik nem voltak szolgálatban, vagy nem aludtak az éjszakai bevetés után, legtöbbször a klubhelyiségben tartózkodtak. Sakkoztak, kártyáztak, beszélgettek, TV-t néztek. Egy-egy izgalmas film, vagy érdekesebbnek ígérkező sportközvetítéskor mindenki igyekezett minél jobb helyet foglalni magának.

Aznap nagy esemény hozta lázba a fiúkat. A magyar válogatott döntőt játszott a lengyelek ellen, és mindenki a győzelemben reménykedett. A bizakodó, jó hangulatban különösen feltűnő volt Ecset szomorúsága, feszült, ideges viselkedése. A főhadnagy azonnal látta, valami baj van. Behívta irodájába katonáját, és emberséges hangon faggatni kezdte. Ecset néhány percig tartotta magát, igyekezett kitérő válaszokat adni, de aztán a „Szerelmi bánata van?” kérdésre elsírta magát. Könnyek között mondta el, hogy barátnője gyereket vár, és ha ez kiderül, akkor a lányt az apja valószínű megnyúzza, és ő sem fogja simán megúszni. Nagyon szeretik egymást, és a gyereket sem akarják elveszíteni, mégsem tud semmit sem tenni. Óriási baj lesz! Mányoki Gusztáv őszinte megértéssel, sajnálattal nézte az összetört fiatalembert. Azonnal tudta, segíteni kell, nehogy tragédia történjen. Még nem látta a megoldást, és biztos volt abban, hogy azt a parancsnok nélkül nem is lehet megtalálni. Igyekezett megnyugtatni Ecsetet. Ígérte, jelentést tesz az alezredesnek, és mindenképpen kitalálnak valamit. A fiú már attól megkönnyebbült egy kicsit, hogy elmondhatta bánatát, és némi reménykedés töltötte el, ugyanakkor tartott az őrsparancsnoktól, és nem ok nélkül. Sípos alezredest vajszívű, de hirtelen haragú embernek ismerte meg.

Az olimpiai labdarúgótorna döntőjéig még több óra volt hátra, de a klubszobát már berendezték. A tisztesek és az öregkatonák lefoglalták a jobb helyeket, a többieknek a szélső székek jutottak, de ezt mindenki helyénvalónak tartotta. Egyedül Ecset nem ragaszkodott kiváltságához, semmi kedve nem volt az egészhez. A mérkőzés tizenkettedik percében tartott, amikor az ügyeletes bekiáltott a klubszobába: „Ecset! A parancsnok hivat! Vigyázz, mert nagyon mérges!” A remegő lábak nehezen engedelmeskedtek. Még sohasem volt ilyen hosszú az út az alezredes irodájáig, de Ecset egyszer csak odaért, és óriási gombóccal a gyomrában bekopogott. A hívó szóra bátortalanul benyitott. Belekezdett volna a szabályszerű jelentkezésbe, de erre nem maradt lehetősége. A két kamaszlányt nevelő Sípos alezredes, a lányos apák ősi aggódásával, haragjával és féltékenységével zúdult rá. Bizony nem a legszebb szavakkal illette Ecset férfiasságát, majd óvatlanságát, és olyan szélsőségesnek mondható tanácsokat adott arra, hogy „milyével” mit csináljon, hogy szegény fiú már a kivégzőosztag előtt képzelte magát. Behúzott nyakkal, összetörten állt a szőnyeg szélén, és alig akart hinni a fülének, amikor a parancsnok – miután jól kiordította magát – megenyhült, szinte baráti hangon szólt hozzá:

– Na azért ne rezeljen be ennyire! Helyreigazítjuk a dolgot! Mondja meg nekem, de őszintén, szereti azt a lányt, vagy csak szórakozott vele?

– Jelentem, nagyon szeretem, és nem akarom elveszíteni! – szipogta a megrettent fiú.

– Na ez már valami! És a lány? Ő is szereti magát?

– Jelentem igen, nagyon szeretjük egymást!

– Elvenné feleségül?

– Boldogan!

– Biztos abban, hogy magához menne az a lány? Hogy is hívják?

– Mónika. Szerémi Mónika. Biztosan hozzám jönne, már mondta is!

– No akkor – mosolyodott el jóságosan Sípos alezredes –, hozza rendbe magát, vételezze fel a kimenőruháját, és indulunk lánykérőbe!

– Komolyan tetszik mondani? – tette fel a tiszteletlen kérdést a meglepett Ecset.

– Van is kedvem magával szórakozni. Na induljon, amíg jó kedvem van! – tette hozzá a parancsnok, és már alig tudta visszatartani jókedvű nevetését.

Kevesebb, mint háromórás autóút után megérkeztek Ecset falujába, a szülői házhoz. Meglepetés, öröm és aggodalom egyszerre tört rá a szülőkre, hiszen a fiú és parancsnoka megjelenését nem tudták mire vélni. A hetvenes években még nagy megtiszteltetésnek számított, ha egy határőr alezredes elment egy kis faluba. Szeretettel hívták őket a legszebb szobába, azonnal étel, ital került az asztalra, izgatottan várták: mi lesz ebből. Sípos Ervin nem rontott ajtóstól a házba. Beszélt a határőrélet szépségeiről, nehézségeiről, az őrs mindennapjairól, majd amikor már az apa, és anya kíváncsiságát, türelmét a végletekig fokozta, rátért Ecset jellemzésére. Olyan szépeket és nagyszerű tulajdonságokat mondott, hogy a fiú először azt hitte, nem is róla van szó. Amikor a szülők már olvadoztak a gyönyörűségtől, az alezredes előrukkolt javaslatával: meg kellene nősülni a hamarosan leszerelő fiúnak, mert egy ügyes asszony mellett teljesedhetnének ki igazán a képességei. Úgy tudom – hangsúlyozta a szót Sípos, a meghatott édesanyára nézve –, van olyan lány a faluban, aki erre képes lenne, és fiuk őszinte szerelmet érez iránta, ami szerencsére kölcsönös. A szülők elérzékenyülő bólogatását látva a parancsnok elérkezettnek vélte a pillanatot, és előadta tréfásan hangzó, de ellentmondást nem tűrő ötletét: most azonnal öltözzenek szép ruhába, kísérjék el őket, mert mennek lánykérőbe!

Az igazi meglepetés a Szerémi családot érte. Elképzelni sem tudták, miért állítanak be hozzájuk váratlanul Ecseték, ráadásul egy határőr alezredes kíséretében. Mónika igazán megrettent, csak arra gondolhatott, hogy szerelmének eljárt a szája, és most hatalmas botrány lesz. Kereste a fiú tekintetét, de az nem merte ráemelni szemét. A két család jó viszonyban volt egymással, a lány szülei szívesen vették az udvarlást, de semmit nem értettek. A szót ismét Sípos Ervin ragadta magához. Elnézést kért a váratlan látogatásért, amit a katonaélet kiszámíthatatlanságával magyarázott. Aznap másodszor zengett dicshimnuszt az egyre nagyobb zavarban lévő Ecsetről. Mondandóját azzal zárta, hogy jobb vőt magának sem tudna elképzelni – itt azért fejcsóválva nyelt egy nagyot, amit ámuló hallgatósága szerencsére észre sem vett –, ezért megtisztelő számára, hogy Endre részére – mert ez volt Ecset becsületes neve – megkérheti Mónika kezét! A lányt láthatatlan rugók lökték a fiú karjaiba, arcát boldog könnyeivel áztatta. A megható jelenet a fel sem tett kérdésekre is választ adott, az „örömszülők” is összeölelkeztek. Az alezredes elégedetten és sejtelmesen mosolygott, mert még egy meglepetést tartogatott a fiataloknak. Ecset három nap szabadságot kapott erre a nagy ijedtségre!

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

4 hozzászólás van ehhez: “A szerelmes határőr”


  1. Derék katonatiszt. Békebeli.

    Hozzászóló: Mária | 2018. január 28., 19:18
  2. Tökéletes írásod arról tanuskodik, hogy ismered a hatátőrök életét. Én is ismerem, mert a 36 év szolgálat alatt megfordultam örsökön. A családias légkőr és az egymásrautaltság való. Megmondom őszintén, hogy írásod könnyeket csalt a szemembe.
    Továbbra is várom írásaidat! Baráti üdvözlettel Henrik.

    Hozzászóló: Wilk Henrik | 2018. január 29., 20:30
  3. Köszönöm, kedves Miklós ezt a kedves történetet.

    Hozzászóló: Kisslaki László | 2018. február 2., 10:45

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés