– Parbleu! – mondta türelmetlenül Pierre de Pompier márki, és csöngetett az ügyeletes szobalánynak.
Mikor belépett a szőke Yvette a pohár pezsgővel és egy tálca süteménnyel, a főúr rögvest tudta, hogy szerda van; ugyanis akkor szokott szeretni szőkét. De most, valahogy nem kívánta a tésztát, mert megérkezett Lady Mary Motherhood of Bottomfield, Londonból. Pedig azt remélte, sose látja viszont.
A Lady lehevert a rekamiéra, s szótlanul fixírozta a pimasz Pierre-t, akinek volt pofája meglépni a családi ékszerekkel; őnélküle! Holott együtt akartak szökni.
Csak azért, mert Mary bátyja, a hideg-meleg, büszke Lord Archibald, szélhámosnak vélte a márkit, és kitiltotta a palotából. Pedig már csak a gyémánttal kivert ládikából is gazdagon turbékolhattak volna Pierre-rel mindhalálig; nem beszélve a láda tartalmáról.
Mary, legjobban Matilda ősanyja, Hódító Vilmosné arany zseb-napóráját sajnálta, amit át lehetett állítani a téli időszámításra. Ezt az ereklyét már hétszáz éve anyai ágon az elsőszülött lány örökli. A Lordok Háza kérte is, hogy a Towerben őrizhessék, mint nemzeti kincset.
– De most nincs helye az érzelgősségnek! Megfizet a márki! – mormogta a Lady, és nem tévesztette meg Pierre hanyag testtartása. Tudta, a férfi szégyelli magát; s nemcsak azért, mert gyáván megfutott a kastélyból bátyja elől. De most nem térhet ki Pierre a vallomás elől! Megszökni se tud tőle, mert a porosz ostromgyűrű hónapok óta bezárult Párizs körül.
Már sokan éhen haltak a sikátorok mélyén vagy a padlásszobák magányában. Várható, hogy hamarosan kapitulál a főváros, hiszen III. Napóleon már szeptember óta fogságban van egy kasseli kastélyban. Persze Bismarcknak van ideje várni.
Na meg pénze se lehet a házasságszédelgő franciának, hiszen az ékszereket nem tudja értékesíteni. Aztán Londonban, a kötvényekbe fektetett vagyonát és az agáristállóját is elkobozták, mert csalt az Epsomi Derbyn.
Ugyanis a pónilovak versenyén az egyik nagy növésű agarát indította pici paripának maszkírozva; nem csoda, hogy megnyerte a nagydíjat. Csak a díjkiosztáson derült ki a csalás, mikor a márki lova véletlenül meglátott egy macskát…
– Vagy mégis lenne Pierre-nek kézpénze? – A Lady egy kicsit meghökkent a belépő szobalány láttán. – Honnan szerzett a márki süteményt? Hiszen az egy marék aranyba kerül!
Az ostromzár elején a városnak volt még pár napra élelmiszertartaléka a lakosság ellátására, de ahogy teltek a napok, lassan már morzsányi sem akadt a boltokban, még az egereknek sem.
A kormány rögtön összeült, és egy bőséges munkaebéd után elhatározta, hogy kiméri a népnek az állatkert lakóit.
Másnap már elefántok rotyogtak apróra vágva a gulyáságyukban. Azért a nemzet nem tagadta meg magát; a franciákra oly jellemző galantériával, a legnagyobb elefántbika nemzőszervét elküldték Moltke, porosz főgenerálisnak, hogy tegye oda, ahova akarja…
Az állatkertből meg egyre csak fogytak a lakók. Pláne, mikor néhány börtönőr átterelte a zebrákat a fegyházba, s evvel megoldották az elítéltek élelmezését. De végül, mikor elfogyott az utolsó gödény és a legapróbb búbos bankája is a városnak, már nem volt többé mit osztani.
Akkor fájó szívvel meggyászolva, sorra kerültek a család szerettei; az ebédlőasztalon ott gőzölögtek a hűséges kutyusok, és az ennivalóan aranyos cicák. Már ahol még voltak…
A kóbor állatok már rég eltűntek Párizs utcáiról. Patkányt persze mindenki foghatott doszt, csak sajnos a húsa undorító volt. De mikor néhány élelmes hentes fűszeres kolbászt készített belőlük, szinte azonnal közkedvelt csemege lett a bisztrókban. Jól csúszott rá a vörösbor.
*
Yvette miután kitöltötte az italt, hamar kihátrált, mert meglepte a Lady jelenléte. Ugyanis szerdán a munkaidőben csak falatnyi szobalány köténykét hordott…
A márki zavartan köhintett, de állta a Lady fürkésző tehéntekintetét.
– Ön lopta el a nyakékemet, Pierre? – kérdezte Mary csendesen, de szeme sarkában már keresve sem csillogott a bujaság fénye. Messziről a Bastille tér felől néha szórványosan puskalövés dörrent, ami le-leszedett egy kujtorgó kandúrt a háztetőről; s a kövezeten csak egy tompa puffanás tett pontot a macskasikolyra. – Ragunak még kitűnő, gondolhatta a szerencsés vadász.
A társalgóban már fel sem figyeltek a megszokott zajra.
– Én nem loptam Milady, hanem csak magamhoz kaptam a nadrágomat, mikor bátyja ránk törte az ajtót. Így is csak futtában tudtam felvenni, mert a Lord többször is utánam lőtt. A nyakéket meg csak emlékül vettem magamhoz, hogy magányomban éjjeli vigasztalómként szagolhassam. Hiszen még most is érezni rajta keble pézsmaillatát.
– Akkor mért nem a bugyogómat vitte? A lényeghez is közelebb van –, húzta el a száját Lady Motherhood.
– És az ékszeres ládát is szagolgatni kapta a hóna alá?
– Nem, Mary, a jövőnket akartam biztosítani vele. Hiszen egyedül el sem tudnám adni. De, hogy bebizonyítsam, hogy még mindig szeretem, és ártatlan, tiszta a szívem, nagyon kérem, fogadja el a vacsorameghívásomat a Véryhez.
– De hiszen az éttermek már rég bezártak.
– Igen, de a három legnagyobb restaurant titokban fogad. De azt is előjegyzésre. Már csak az is ötven Louis d’or-ba kerül, hogy az ember felkerüljön a listára. Tegnap végre értesítettek, hogy ma estére engem is fogadnak egy vendégemmel. A Chef de cuisine beszerzett egy kastély áráért néhány ínyenc ritkaságot. Például ma olyan papagájbecsinált lesz a műsorlapjuk szerint, hogy mielőtt kopasztani viszik a madarakat, még hét nyelven kívánnak jó étvágyat; persze jiddisül is. Aztán a következő fogás a török szultán macskájából lesz: ragu, orientál szósszal, majd húsz darab sült galamb, Poroszország legjobb postásaiból.
– De márki, magának még van készpénze!?
– Aranyrudak az ágy alatt. Meg tízdekás aprókockák, váltani. Ugyanis eladtam egy négyárbocos hadihajót.
Mary csodálkozva nézett de Pompier-re és kellemesen meglepődött. Még nyer is az üzleten –, mosolygott magában. Éppen válaszolni akart, mikor dulakodás zaja tört be az előszobából, majd beszaladt Yvette, de most nem törődött azzal, hogy még a köténykéjét is elhagyta. Három francia tiszt nyomult be mögötte. A rangidős százados a márkihoz lépett:
– Letartóztatom hazaárulásért! Elkaptuk az összekötőjét az ön jelentésével, amit a porosz kémelhárító ezredesnek, Wilhelm Stiebernek küldött.
– De én ártatlan vagyok, siránkozott a megdöbbent márki. Nem is tudok poroszul. És azt az urat sem ismerem, akit volt szíves említeni. Az ékszerládát beismerem, meg egy négyárbocos iskolahajót is eladtam, ami a tengerészeté volt, de sohasem voltam hazaáruló.
– Az minket nem érdekel, hogy csaló, szélhámos, meg, hogy álnéven él, de kémkedésért kötél jár. Adja ide a páncélszekrénye kulcsát! A tartalmát lefoglaljuk.
A megszeppent főúr, mi mást is tehetett? Utasította a szobalányt, aki újra visszakötötte a köténykét, hogy adja oda a bal fiókból a kulcsokat a századosnak. A két másik tiszt időközben megbilincselte a márkit, és kivezették a palota előtt álló kocsihoz. Még le se ültek, de már nekilódult a két gyanúsan kövér paripa a belváros felé. A kihalt utcákon még egy darabig visszhangzott a pacik vidám patkócsattogása a közömbös macskakövekről. Ahogy elvitték a márkit, Lady Mary azonnal csomagolt. Különösen ügyelve az ágy alatt rejtőző aranyrudakra.
*
Mióta a két tiszt Pierre-t magára hagyta egy asztallábához bilincselve a folyosón, azóta senki sem szólt hozzá. Az egyik irodaablakból füst gomolygott ki a szabadba. Ott iratokat égettek. Az épület lassan kiürült, csak néhány ember hordta még a ládákat és a csomagokat az épület előtt váró fogatokra. Az egyik hivatalnok belebotlott a márki láncába, hogy végigesett a padlón, és a ládájából egy ezüst étkészlet szóródott szét az olajos padlón.
– Maga meg mi a fenét ücsörög itt az útban? A poroszokra vár? Hordja el magát! – ordította az irodista. Káromkodva kioldotta a fogoly bilincseit, és fenékbe rúgta, hogy a márki legurult a lépcsőn. A bejáratnál majdnem leverte a lábáról a belépő szobalányt.
– Él, drága Pierre! – sikongta Yvette, és örömébe az őrgróf fülébe cuppantott, hogy majd belesüketült.
– Mindent elvittek a páncélszekrényből! – sugárzott a lány arca, és összemosolygott a márkival.
– Persze abból, amit a bal fiókból kapott kulccsal nyitottak.
– Ez remek! Akkor most összecsomagolunk a jobb kulcsos páncélszekrényből, és este irány Bukarest. Téged is viszlek.
– Igenis atyám – mosolygott Yvette.
A férfi felkapta a fejét.
– Mit mondtál kedvesem? Még mindig cseng a fülem.
– A kapitány azt mondta, hogy ön Széppatkóshy László nuncius, és még mindig keresik, mert tíz éve kirabolta a püspöki palota pénztárát.
– Hülyeség lányom, csak hadd mondja. Túl jó a fantáziája annak a tisztnek. De most vacsorázni megyünk Véryhez.
Este későn egy fekete hintó robogott a Balkán felé. A pár nem fázott, mert összebújtak a medvebunda alatt. Na meg, tüzelte őket a Vérytől hozott konyak.
Ugyanebben az időben, Párizstól a nyugat felé vezető országút már kihalt volt, mert kevésnek volt kedve éjjel utazni a januári havat kavaró szélben. A lovaknak meg pláne nem.
Calais felé egy országúti csárda fészerében már kora estétől egy utazóbatár szunyókált. A lovak még beszélgettek egy darabig a jászol mellett, de aztán elaludtak a fáradtságtól.
Fent Mary szobájában jókedvűen mulatozott egy kisebb úri társaság. Folyt a pezsgő és a bor, és gyöngyözve kacagott a szép szívű Mary, mindaddig, míg a hölgy kebelbarátja viccből meg nem kaparta a vadászkésével az egyik aranyrudat. Tényleg szép feketén fénylett alatta a vas.
– Senki se mondja, hogy egy Lady nem tud úgy káromkodni, mint egy utcanő…
Hozzászólások