Nászta Katalin | Beszélgetés Balogh Tamással, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház immár örökös tagjával

Színház

Beszélgetés Balogh Tamással, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház immár örökös tagjával

Idén januárban került bemutatásra Zalaegerszegen a Caligula helytartója című Székely János darab. Ez adta beszélgetésünk apropóját. Balogh Tamás számos szép szerepet, feladatot oldott meg pályája során, amiből a zalaegerszegi időszakot kísérhettem figyelemmel. Beszélgetésünk viszont főleg arról szólt, hogyan boldogulhatott az ember, aki 1944-ben született Magyarországon, akit én, az Erdélyben született, 1989-ben ismerhettem meg. Minden ember csoda. Egyik-másik életútja mégis eltér a szabványostól, már ha lehet ilyet egyáltalán mondani. Tamás élete mégis különleges. Egy kis történelmi regény-szelet.

Gyermekszínészként lépett először színpadra, 1949-ben Képes Géza – Szabó Emil: Az Égig érő fa című meseoperában Cickom, a bakarasznyi ember szerepében. A következő évben a debreceni Csokonai Színházban  egy szovjet szerző Furulyácska, csuprocska című meseoperájának főszerepében. Tizennégyéves korában, Gárdonyi Lámpás című előadása után nemsokkal, a Légy jó mindhaláligban Dorogi Sanyi szerepében is fellépett. Abban olyan óriások játszottak, mint pld. Latinovits Zoltán, Török úr szerepében, és noha nem volt közös jelenetük, csak épp egy villanás, mikor húsz év után összetalálkoztak, a Bem rakparti esték keretében a Fiatal költők, írók, előadóművészek fóruma című sorozatban, akkor Latinovits felismerte. Fantasztikus élmény volt ez  Balogh Tamásnak akkor, említi beszélgetésünk során. Aki különben csodagyerek volt. Már óvodás korában kiderült, abszolút hallása van, a családi zongorán előbb tanult „írni”, a hangjegyeket, billentyűket korábban megismerte, mint a betűket. Később is, séta közben az utcán,   azon vitatkoztak nagybátyjával, hogy például a villamos cisz, vagy desz hangon csenget-e. Hat évesen már hegedülni tanult egy parányi mesterhegedűn, ami kisebb volt, mint a negyedes. Tehetségére felfigyeltek. Zenetanára nyáron hangversenyturnét akart vele szervezni a Balaton körül, emiatt aztán összeült a családi kupaktanács, behívták a gyereket is. Nagy felelősség ez, ki tudja, bírja e majd a csalódásokat, nehézségeket. A végső szót ő mondta ki.

Hat évesen?

Nála ülünk, miután a megbeszélt találkozó helyszínéről, hogy kiengedhessem lakásából, fel kellett mennem hozzá. Véletlenül kívülről maradt a zárban a kulcs, ideiglenes szobafogságra ítélve a művészt.

Balogh Tamással akkor ismerkedtem meg, amikor Zalaegerszegre kerültünk. Ő már két éve meghatározó alakja volt a társulatnak. Hogy mégsem kerültünk közelebbi barátságba, talán kimért tartásának köszönhető. Úrként öltözött, járt, ami kirítt a plebejus-köznapi-szocialista közegünkből. De erről majd később. Egyelőre az éppen óvódát befejező gyermeknél tartunk.

A családi tanács azt javasolta, hogy nem. Meggyőző volt számomra, amit hallottam, és akkor úgy döntöttem én is, hogy jó.

Ilyen öntudatos voltál már hat évesen?

Igen. Karmester akartam lenni, már négy évesen elkezdtem komponálni. Miután kiderült, hogy hangszerismeretre is szükség lesz, ez is kötelező a képzés során, átértékeltem a dolgot. A színielőadásokat baromira élveztem, de nem akkor döntöttem el hogy színész akarok lenni. Egyszer elvittek, talán másodikos lehettem, a színházba. A János vitéz című daljáték ment, és én a szünetben elbőgtem magam. Nem mentünk ki a büfébe, ott ültünk a nézőtéren és anyám azt kérdi, mi az, félek a boszorkánytól? Nem. Akkor miért pityeregsz? Hát azért, mert szeretnék ott lenni a színpadon, mint János vitéz. Innentől kezdve úgy mutatkoztam be a családban, hogy Tamás Emil János vitéz. Ezt nagyon élvezte a család, és állandóan megkérdezték. Itt kezdődött. Közben az idők teltek, a hegedűtanárom sajnos disszidált, zongorára kellett áttérnem, azt meg utáltam. Eközben pedig mindenáron színész akartam lenni. De hát annak zenélni is kell tudni, így tűrtem az „atrocitásokat”. Harmadik elemista voltam, amikor jött egy tehetségkutató csoport. Járták az országot az állami balettintézet munkatársai, hogy megnézzék az állományt, és akiket alkalmasnak véltek, azokat behívták Budapestre, felvételire. Engem is behívtak, fel is vettek, és egy rövid ideig a Szent Gellért rakparton laktam, a balettintézet kollégiumában. De kiderült, hogy rontom a statisztikát, mert értelmiségi származású vagyok, és kirúgtak. Anyám keresett nekem Debrecenben egy balettmestert. Többen tanítottak tánctanári végzettséggel, de ez a hölgy Párizsban végzett, balettmesteri francia diplomáját honosíttatta, hihetetlen tehetséges volt, a Vaganova rendszer szerint tanított. Ezt a rendszert nagyon szerettem, másrészt meg tudtam, egy színésznek, pláne egy táncoskomikusnak, tudni kell táncolni is. És bizony én tíz évet tanultam, mint balett táncos. Közben a zenei tanulmányaim akadoztak, nem szerettem a zongorát, illetve azokat, akik tanítottak, ráadásul ilyen „munkaközösség” volt, a lakásukra kellett járni órára, ami zavart. Abba is maradt egy ideig. De nagyon hiányzott. És akkor elhatároztuk, legyen más hangszer. Vonósokat nem akartam, maradt a fúvós, fafúvós fagott. Volt egy meghallgatás, akkor Hara László volt a fagott tanszék vezetője, aki ezután azt mondta, végezzem el a szakot, – akkor voltam másodéves – és felvesz, felvételi nélkül. Közben kisegítő táncosként bekerültem a színházba. Akkor már nyolcadik éve tanultam ezt a művészeti ágat, a színházba meg kisegítő munkásokat kerestek. Engem már ismertek, mert éjjel nappal ott lógtam. A Walpurgis éj című betétben (Gounod: Faust), mint faun domborítottam. Már zenegimnáziumban jártam, átigazoltam a Tóth Árpád gimnáziumból. A fő tárgyakból mindig jeles voltam, meg voltak velem elégedve. De jött ez a Faust Walpurgis ügy. Akkoriban a házi főpróbára meghívtak pedagógusokat is, a szellemi elitet, még nagyobb rang volt oda bejutni, mint a premierre. Meghívták a zenegimnázium igazgatóját, Gulyás Györgyöt is, a híres karvezetőt, és mikor meglátta, hogy ott milyen erkölcsi fertő van, hát mi legyen, a pokolban játszódik a jelenet, megtiltotta, hogy szerepeljek. Igen ám, de főpróba volt már és a párok be voltak osztva. Ha én kiesek, akkor egy párral kevesebb, az meg koreográfiailag nem megy. Akkor volt éppen Kállai kulturális vonalon valamilyen miniszteri rangban, és látogatást tett a konzervatóriumba is, többek között. Ezt megorrontotta a színház igazgatása, mert a konzi után a színházat is megtisztelte Kállai elvtárs, és megkérték, szóljon hogy, ne csináljon már ilyet, mert hát… Így intéződött el, hogy én továbbra is felléptem – nevet Tamás. – De ezt már a Gulyás elvtárs egoja nem bírta elviselni, és kirúgott a konziból is, a gimnáziumból is. Egy hónapig nem jártam iskolába, s így a fagott tanulmányaim véget értek.

Azt mondod, értelmiségi családból származol. Mit jelent ez konkrétan?

Kölcsey Ferenc íróasztala

Ez borzasztó régre megy vissza. A felmenőim pap, jogász, katonatiszt, orvosok voltak. Az egyik szépapám kalmár volt, ő a Szabó Magda könyvből, ha olvastad, a Váradi Szabó Lajos kalmár. Az ő egyik lánya a dédanyám. Ebből az ágból származik Szabó Magda, aki unokanagynéném. Nagyapám, meg az ő édesapja édes testvérek voltak. Ebben a családban tizenkét gyerek volt, kalmárokkal házasodtak, kvalifikált emberekkel. Akkor a kalmárság nem szimpla kereskedést jelentett, annál sokkal többet. A másik az ágyai ág, ott az egyik ős földmérő volt, és ott tizennégy gyerek volt. A férfiak papok és jogászok lettek. Dédapám református lelkész esperes volt, egyben a tiszántúli egyházkerület fő gondnoka, két fia lett pap, az egyik Mezőhegyesen, a másik később Budapestre került. A nagyapám árvaszéki elnök volt, László, az egyik öccse tanácsvezető bíró.. Tehát ilyenek voltak. A Váradi Szabó társaságból fülorrgégész főorvos volt az egyik unokanagybátyám, és nagyon sok katonatiszt, őrnagytól fölfelé. Anyai nagyanyámtól pedig visszamehetünk egészen Kölcsey Ferencig. Ez az íróasztal különben azért ilyen értékes számomra, – mutat rá – mert a családi legenda szerint ez Kölcseyé volt. Ugyanis Kölcsey Ferenc bátyjának, ha jól emlékszem, Mihálynak hívták, volt egy lánya: Heléna. Ilonának van anyakönyvezve, de Heléna volt. Mihály meghalt Heléna kiskamasz, tizenkétéves korában, és Ferenc örökbe fogadta. Ő nevelte föl, ő adta férjhez. Kölcsey Ilonát elvette feleségül egy Szilágyi László nevű ügyvéd, Heléna pedig ezt az asztalt nászajándékba kapta Kölcsey Ferenctől. Aztán volt egy Szentmihályiné Szabó Mária nevű írónő. Ő a húszas-harmincas években kezdett ismertté válni, később női lapot szerkesztett, családregényeket írt. Nagyon jó tollú asszony volt. Megírta a Váradi Szabó család történetét két vastag kötetben, Emberé a munka, Istené az áldás címmel. Nagyváradról költöztek Debrecenbe, innen a Váradi előnév. Ezek voltak az ősök. Anyám szintén közigazgatási jogot végzett, hivatalnok lett. Elek bácsi, a Szabó Magda édesapja városi tanácsnok volt Debrecenben. Debrecen volt az egyik fő szálláshelye a családnak, később meg Gyula. Ez nagyon sokat hozzátett a szerencsebatyumhoz, mert Debrecenben legendásan jól beszéltek magyarul. Az én gyerekkoromban mind együtt ültünk az ebédlőasztalnál, vacsoraasztalnál, diskurzus során állandóan kijavították, ha valamit rosszul mondtunk, rossz szóhasználat, vagy rossz frazírozás, meg kérdő hangsúly, hogy azt hogy kell használni, hogy nem hány óraaa, a jelzős szerkezetek, a pontos, irodalmi szóhasználatok természetünkké váltak. Égnek áll a hajam, ahogy ma beszélnek, összevissza keverik az igemódokat, az alanyi ragozást, a tárgyas ragozást. Elképesztő, milyen hibákat ejtenek. Én olyan pofont kaptam volna az asztalnál, hogy leesik a fejem, ha ötödször is így mondtam volna valamit..

És apukád?

Édesapám ügyvéd volt, teljes nevén Lófő Nyárádszentimrei Balogh Gerő, székely ember, Felsőfügödön született. Nagyon tehetős jószágigazgató volt az apja, 100 korona volt a havi apanázsa, ami iszonyatosan sok volt abban az időben. Amikor Pestre beiratkozott, kapott egy garzonlakást egy bejárónővel, azt is a nagyapám fizette, plusz a száz korona. Húsz koronából két ökröt lehetett venni… Beiratkozott a zeneakadémiára is, csellószakra, közben joghallgató volt. És mikor jött a világháború, meg Trianon, egyik napról a másikra földönfutók lettek. Az elegáns lakást egy padlásszoba váltotta föl, ahol befagyott a víz a mosdótálba. Ilyen végletek. Aztán nagy nehezen sikerült megint fölkapaszkodnia. Debrecenben jó nevű ügyvéd lett. De jött a második világháború és az azt követő rettenet. Negyvennyolcig rendben volt minden, túlélte, de utána kirúgták az ügyvédi kamarából, mert kisgazda politikus is volt, hobbiból. A rendszer ellenségének tekintették, ami annyit jelentett, hogy nem tudott dolgozni. A barátai bízták meg aprócseprő munkákkal titokban, de el kellett adnia az összes értékét, ami volt. Én még láttam Szőnyi, Aba-Novák festményeket a falon. Volt egy Stradivarija, ami valószínű hamisítvány volt, de korabeli, aztán volt egy hatalmas barokk láda, tele ezüstkészlettel, nemcsak eszcájg volt, hanem tálak, kávéscsészék, meg minden kutyafüle – félmázsa biztos volt. Akkor az ezüstnek nem volt értéke, de valami mégis, és azt adogatta el, abból tartotta fönn magát. Korán elváltak a szüleim, nem éltünk közös háztartásban. Apámmal a viszonyunk állandóan változott. Ha az újságban megjelent rólam egy két fotó meg cikk, akkor nagyon büszke volt, aztán elfelejtette. Valamikor tizennégyéves korom táján kezdtünk úgy összejönni, hogy felmentem hozzá többször, egy héten kétszer is, meg a féltestvéreimmel is jól összebarátkoztunk. Két féltestvérem is van, az egyik Enikő, Velemben van most, ott nyitott panziót. Öcsém elhunyt a tavalyi naptári évben. Ő Kanadában élt.

Apád részéről voltak testvéreid?

Igen. Kalandos sorsa volt. Muzikális volt, kulturált, megőrizte az ízes székely szóhasználatot, ha artikulációban, hanglejtésben nem is volt annyira felismerhető, kurtanadrág meg az s betűk az és helyett, ez belement a fülembe. Nagyon érdekes és nagyon megnyerő ember volt. Anyám részéről más gyermek nincs, én voltam az egyetlen. Édesanyám 1900-ban született, képzeld el.

44 éves volt, amikor születtél.

Igen. Az is egy nagy történet volt. Bombázások voltak, apám kint volt a fronton, anyámék meg odamenekültek egy nyírségi kis faluba, Nyírmihálydiba. Valami távoli rokonság kapcsán egy családnál laktunk, akik menekülésben voltak. Az udvarban volt egy órásműhely. S a front mozgott. Hol ez foglalta el, hol az. Jöttek az oroszok, ez az elő- megfélemlítő csapat, a Leninfiúk. Megtalálták őket. Anyám kilencedik hónapos terhes, nagyanyám elbújtatta a kemencébe. Nagyanyámat megtalálták, leteperték, aztán megtalálták anyámat a kemencében, a hajánál fogva húzták ki, ő került volna sorra, és akkor érkeztek meg a politikai tisztek erre a rumlira. Azt hiszem három ilyen Leninfiú végezte ezt a piszkos munkát.  Kivezényelték őket az udvarra, anyámékat is, és az anyámék szeme láttára tarkón lőtték a katonákat. Ilyen előzmények után, anyám felhúzott kilenc vödör vizet a kútból, hogy legyen a szüléshez, meg még biztonság okáért, volt vagy két zsák kukorica, ami akkor valuta volt, azt felcipelte a padlásra. Ezek után születtem meg én, egy bábaasszony segítségével. Egy párnahajba tekertek be. A két ujjamat bekaptam és elvoltam remekül – nevetgél. – A szomszéd asszonyok hoztak kis tálakat, rékliket, kis ezt, meg azt, úgy ruháztak föl. Később visszaköltöztünk Debrecenbe. A püspöki palotában laktunk, a templom mellett, nem a püspöki rezidenciában, akkor az egyházé volt a bérház. Anyám az ügyészségen dolgozott, és elrettentésképpen kitette a karszalagot, amire cirillül rá volt írva: bíróság. Így nem mertek bejönni. Mert ellepték a házat, és számtalan nő került csúfos állapotba. Később egy tisztet beszállásoltak hozzánk. Anyám borzasztóan meg volt rémülve. Szerencsére nem volt a tiszttel semmi baj. Mielőtt elment, látta, hogy anyám vasal. Kérdezte, mit vasal. Anyám mondta, hogy neki van kisgyereke… Olyan nem lehet, mert ő azt nem hallotta sírni, nincs is gyerek. Addig-addig, ez a konyhában zajlott, amíg anyámnak meg kellett mutatnia a szobában engem. A tiszt leült az ágyam szélére, anyámat kiküldte. Gondolhatod, anyám hogy kétségbe volt esve, hogy vajon mit akar ez. Aztán a tiszt megmutatta a saját gyermeke fényképét. Csak kettesben akart lenni velem, egy kicsit. Miután elment, anyám tisztába tett és egy tízdollárost talált a párnám alatt.. … Apám 1892-ben született. Akár a nagyszüleim is lehettek volna. Csak az anyai nagyanyámat ismertem a nagyszüleim közül, a nagyapám 1942-ben meghalt, de mégis jól ismerem, mert otthon állandóan a családról volt szó. Akkor nem volt ez az átkozott rohanás, meg tévé. Mindig sztorizás ment vacsora után. A családról meséltek történeteket, kifigurázták ezt, azt, egyeseket csak paródiából ismerek, de jól ismerem őket. Nagyon szerencsés családi háttér ez, tele művelt emberekkel, igazán szerencsés vagyok. A nagybátyámnak is szép könyvtára volt, ugyanis együtt laktunk. Nagyanyám, anyám meg én laktunk együtt. Nagyapám halála után költöztek a püspökibe 1942-ben. Nagybátyám akkor még hadifogságban volt, ’45 vége, ’46 elején került elő. Mai napig emlékszem rá, pedig másfél éves voltam. Nem sokkal később bemutatta a menyasszonyát, akit a fronton ismert meg (ápolónő volt) és aztán el is vette feleségül. Később született egy lányuk. Így laktunk együtt. S mivel borzasztó szegények voltak az anyagi források, a harmadik szobát kiadták albérletbe – nagyanyám meghalt – s akkor mindig volt albérlő is. Szóval ilyen környezetben, ilyen emberek közt élhettem. Ha apám nem is élt velünk, mégis a debreceni férfirokonok voltak az idolok. Az egyik Váradi Szabó huszárőrnagy volt, a másik meg ezredes.

Tamás, mikor bekerültél a színház kötelékébe, milyen volt beilleszkedni neked? Mert azért nem mindenkire jellemző ez a családi „örökség”.

Balogh Tamás

Azért nem volt furcsa, mert gyerekkoromtól a színház táján nőttem fel, és tudtam, hogy mi ez. Viszont a színháziak számára nagyon is, hogy… én világ életemben öltöny-nyakkendős voltam. És hát ez itt nem volt divat. Azt hitték, felvágásból vagy kivagyiságból játszom  az arisztokratát. Csak miután jobban megismertek, jöttek rá, hogy nekem ez a természetes. Ezt láttam, így vettem át és így érzem jól magam. Azt tartom, hogy a forma tartja össze az embert, mert az ember annyira fegyelmezetlen lény, hogy ha nincs körülötte rend, hajlamos szétesni. És azért az öltözködés ad egyfajta fegyelmezettséget is. Meg egyfajta viselkedéskultúrát. Öltöny, nyakkendőben nem lehetsz akárhogyan, szanaszét… Akkor sem sértődtem meg, amikor ezt cikizték. Kit érdekel. A másik véglet meg egy nagyon híres rendező, aki tisztaságmániás volt, a zsibin (zsibvásár) vett rongyokat gondosan kifertőtlenítette, majd alaposan összegyűrte, mintha a kutya szájából húzták volna ki, a haját meg valamilyen olajjal kente, hogy csapzott legyen. Ilyen tépett-szakadt jelmezben érezte jól magát.

S hogy lettél színész végül is?

Kérlek szépen, ez egy ilyen parabolikus pálya volt. Akkor még nem voltak színjátszó csoportok, akkor irodalmi színpad volt. Az is egy remek iskola volt, mert versekből szerkesztett műsorokat kellett csinálni. Egyik meghatározó alakja az életemnek, Debreczeni Tibor magyar tanár, – akinek a felesége még osztályfőnököm is volt, – első gimnáziumban ő tanította a magyart, és úgy kerültem be az ő irodalmi színpadára, ahol lehúztam 15 évet. Miután fölment Budapestre, én vettem át az irodalmi színpad vezetését.

Ez még iskoláskorodban történt?

„Elsajátítottam a kerámiarestaurálás néhány fogását, csínját-bínját, itt a nyoma a vitrinben – mutat rá egy bokályra.”

Középiskolás korom vége felé, végén. Közben gimnazistaként felvételiztem a színművészeti egyetem színész szakára, ahol eljutottam a másodikig, de nem tovább. Ez alatt Sárospatakon, egy szavalóversenyen aranyérmet nyertem. Ott egy zsűritag, aki később a veszprémi színház igazgatója lett, kérdezte, miért nem felvételizek a színire. Mondtam, hogy nem vettek fel. Ő elintézi nekem, ígérte, hogy behívnak a harmadik válogatóra. Elintézte, de nem vettek fel, csak azért se. A következő évben már nem voltam középiskolás, munka sehol, teljes összeomlás.. Elmentem művészeti előadónak egy püspökladányi kultúrházba. Az is az irodalmi színpaddal szerzett kapcsolataim révén sikerült. Ott dolgoztam néhány hónapot, majd kineveztek Kabára, egy Püspökladány melletti kis faluba kultúrházigazgatónak. Újból jelentkeztem színész szakra, megint kirúgtak, és akkor azt mondta nekem Pártos Géza: Látom, hogy többször próbálkozott, nem is rossz eredménnyel, de szerintem maga inkább rendezői alkat. Menjen haza Debrecenbe, szerezzen valami diplomát és én fölveszem rendezői szakra. Hát, ha ez kell.. Jelentkeztem a debreceni népművelési könyvtárszakra, akkor nyílt egy évvel azelőtt. Gyakorlatilag főiskola volt, csak egy évvel rövidebb, mint az egyetem, és mivel én nem akartam se könyvtáros, se népművelő lenni, ezt választottam, hogy majd odaadom Pártos úrnak, aztán vígan dudál a portugál. Hát ez is történt, ez a három év gyönyörű volt, ekkor kezdtem rendezni az irodalmi színpadon, egész jól sikerültek. Aztán fölmentem megint fölvételizni a diplomával. Kiderült, hogy Pártos már rég disszidált Svédországba. Marton Endre tanárúr felvételiztetett, látta, hogy az abszurd drámából írtam a szakdolgozatomat. Ez már neki elég volt, láttam rajta, hogy nem tetszett. Maliciózus megjegyzéseket tett, és azt mondta: Na, akkor sorolja föl nekem az összes Henrik dráma szerkezeti felépítését Shakespeare-től. Akkor pimaszul azt mondtam: Tanár úr kérem, bocsánatot kérek, de egy olyan Shakespeare-szakértő színe előtt, mint Ön, én kísérletet se teszek erre. Köszönöm szépen. – Én is köszönöm. Elmehet. – Így végződött a harmadik kísérlet. Állásom nem volt Debrecenben, ingázni nem voltam hajlandó Debrecen meg mit tudom én mi között, s elegem lett. Még volt egy kísérletem, egy Hajdú-Bihar megyei vendéglátó vállalat reklámpropagandistája s egyben sztriptízkoreográfusa lettem. Akkor jött be a sztriptíz Magyarországra s tekintve a balettműveltségemet, hát ezt is rám bízták. Életemben olyan jól nem kerestem, mint akkor. Komplett műsorokat kellett készíteni az Aranybika bárnak, én szerződtettem a résztvevőket, én állítottam be a műsort, én rendeztem, és ezeket mindig cserélni kellett. Felment az ember Budapestre, válogatott mindenféle táncost, énekest, a többit meg szélnek eresztette. De rájöttek, hogy sokkal egyszerűbb átvenni egy komplett műsort, mint rohangálni és újat csinálni. És akkor béren kívüli juttatás címén nekem kifizették annak egy részét, amennyiért megvették a komplett műsort. Úgyhogy ahányszor átvették a műsorom, annyiszor jött a lóvé. Egyik barátom többször följött megnézni, fiatalok voltunk, beeresztették ingyen a bárba és diskuráltunk. Nagyon értelmes hölgy barátnőm volt és azt mondta, figyelj ide, ha te ezt még két évig csinálod, úgy is maradsz. Igaza volt. Fogtam kalapot-kabátot, fölköltöztem Budapestre minden apropó nélkül, se állás, se semmi, csak úgy bele a világba. Egy albérletbe, amit az öcsém szerzett, – aki akkor a tévénél dolgozott – ráadásul nagyon jó helyen. A Pasarétből nyílik a Júlia utca s ott, egy társasházban volt az albérlet. A sors iróniája, hogy Szabó Magda ugyanabban az utcában két házzal arrébb lakott. Sokkal többet nem találkoztunk, mint azelőtt, noha ilyen közel laktunk egymáshoz. Debreczeni Tibor, aki a Népművelési Intézethez került, segített nekem, hogy kikecmeregjek ebből az állapotból. Külsősként megbízásokat kaptam, abból jött valamicske pénz. Egyik barátom, akinek művészettörténész volt az apja, az anyja meg szobrász, a lányuk meg a történeti múzeumban restaurátor, elintézték, hogy nyárra menjek el ásatási munkásnak. Mentem is kapirgálni. Komoly régészek jöttek-mentek, beszélgettünk, kiderült, hogy diplomám van, s behívtak a múzeum restaurátor műhelyébe, ott segédmunkáskodtam egy darabig. Elsajátítottam a kerámiarestaurálás néhány fogását, csínját-bínját, itt a nyoma a vitrinben – mutat rá egy bokályra. – Aztán megszerettek, és elküldtek a könyvtárba, segítsek a professzor úrnak (nyugdíjas régész volt, ókorszakos). Ott lettem könyvtáros. Közben egyik debreceni barátom (Bucz Hunor) egy irodalmi színpadot hozott össze Csepelen és én is csatlakoztam hozzájuk. Az egy rendszeres szelep volt számomra, az ilyen jellegű ingerenciáimat kompenzálandó. A televízióban sikerült az öcsém kapcsolatai révén külsős állást szereznem, fölvettek a közművelődési főszerkesztőségre, mint szerkesztőgyakornokot. Így csináltam a Jogi esetek c. sorozatot, meg különböző szociológiai riportokat, mikor felfedezett Ascher Tamás édesanyja, Ascher Gabi. Felajánlotta, hogy a drámai-irodalmi szerkesztőségen, ahol a tévé játékokat csinálják, amikor nem elég az ő általuk foglalkoztatott állomány, meghívnak engem is. Így lassan haladtam fölfelé, már a politikai főszerkesztőségre is meghívtak párszor, jól is kerestem. Közben megnősültem, az volt az első házasságom. És éppen gyanútlanul esszük otthon a bablevest a feleségemmel, mikor csöng a telefon: Ascher Tamás. Mondta, hogy ismer még debreceni egyetemista koromból, jártak irodalmi színpadi előadásokra, láttak engem, a munkámra is emlékszik. Most a kaposvári színházhoz szerződött, menjek le színésznek Kaposvárra. – Hát Tamás drága, én most erre, hogy válaszoljak, két kanál bableves között. Üljünk le valahol és beszéljük meg. A régi királyi televízió épülete mögötti Parabola presszóban ültünk le. Szimpatikus volt a fiú. Javasoltam, hogy lemennék Kaposvárra, megnéznék egy-két előadást és úgy adok választ. Így is lett, akkor ment a Konyha c. előadásuk, amit Gazdag Gyula és Zsámbéki jegyeztek ketten, az tetszett, nagyon érdekes előadás volt, meg még valami, amire már nem emlékszem. Előadás után találkoztam Zsámbékival, Babarczyval, Gazdag Gyulával és igent mondtam. Ekkor kezdődött.. Ez a parabola tartott idáig.  Már a harmincas éveim végén voltam, de hát…

Végén?

Várj, számoljam ki, nem, az elején…’75-ben. Majd szétrobbantották ezeket a vidéki műhelyeket, elmentek Zsámbékiék, mindenkit fölhívtak Pestre, hogy szem előtt legyenek, és maradt Babarczy. Már az első évben elment legalább hat ember abból a társulatból, utána való évben már én is nagyon rosszul kezdtem érezni magam. Abban az időben az volt a divat, hogy a színigazgatók és főrendezők január elején beültek a szolgálati gépkocsiba és végig járták az országot, hogy a hiányzó szerepkörre színészeket szerződtessenek, vagy esetleg rendezőt. Erre való volt igazán a szerződtetési tárgyalás. A felvidéki származású Beke Sándor, aki már Magyarországon végezte a főiskolát, és Kecskeméten volt főrendező, éppen ott volt Kaposváron. Megkeresett, hogy szeretne szerződtetni. Mondtam, jól van, megbeszéljük, megnéznék előadásokat. Lementem, megnéztem, akkor ment a Káin és Ábel.

Hol?

Kecskeméten. Megnéztem még a Félkegyelműt is, és mind a két előadás remek volt. Mindkettőt ő rendezte. Haboztam. Igazából nem szívesen mozdultam el onnan. Ha Babarczy olyan ajánlatot tesz, két nagy szerep, kettő kisebb, akkor még nem mentem volna el. De ő azt mondta, ha hívnak, menj, itt én nem tudok neked sokkal többet felajánlani, mint amit eddig. Nagyon rosszul esett. És el is szerződtem. Akkor ismertem meg Tömöry Pétert. Közben, nem akarom elfelejteni, Kaposváron én nagyon sokat tanultam Szőke Pistától, én nagyon szerettem őt, ő is Erdélyből jött. … Aztán Kecskeméten megismertem Illés Pistát, Sándor Janit, ők Tömöryvel együtt mind bíztak bennem, ellentétben Kaposvárral, ahol nem voltak annyira odáig értem, mint színész. Kecskeméten Csíki Laci: A nagypapa látni akar benneteket, és a délvidéki Tolnai Ottónak a Végeladás c. darabja – ezzel a kettővel elég jól nyitottam. Szerettük egymást, jól éreztem magam. Igaz, minden évben más volt az igazgató, de kit érdekel, ha játszik az ember, meg sikeres. Aztán egyik napról a másikra Jancsóék elfoglalták a színházat. De egyik pillanatról a másikra. Éppen Tömöry rendezte a Szentivánéji álmot, amiben Zubolyt játszottam, mikor próba közben bejöttek, megnézték a terepet, s mondták, jó, próbáljatok, de a jövő évadban már mi próbálunk. Így összpróbának nekimenni… egymás nyakába borulva zokogtunk. Sándor Jani Szegedre kapta meg a főrendezői állást, én pedig életemben először láttam biankó szerződést, ezt kaptam tőle, hogy azt írok rá, amit akarok. Ezt megelőzően egyik éjszaka már Tömöryvel beszélgettünk arról, hogy megyünk Veszprémbe. De nem csak én, hanem jön Füzy Sári, Csák Zsuzsa, Bakai, egy csomóan. Ha odamegyek Szegedre, igaz, hogy Sándor János bízik bennem, de senki nem ismer, akkor mit csinálok? És azt mondtam Sándor Janinak, hogy ez végtelenül megtisztelő, de azért a feleségemet csak felhívom… adj 24 órát. Ő ezen megsértődött és másnap közölte velem, hogy lejárt a 24 óra. Gondoltam, jobb is ez így, ha ennyire sértődékeny. Így mentünk Veszprémbe. Jókat játszottam ott is, igazán. Aztán egy idő után az igazgatóval elég sok problémája lett a társulatnak. Nagyon sok dolog volt, ami nem tetszett. A klubban összehívtunk egy társulati ülést, meg kellett hívni a fenntartó részéről, a megyei pártbizottságból, a városi tanácsból az illetékeseket. Én elmondtam a magam részéről, amit el kellett mondani, a kollegák viszont, akik előtte a leghangosabban álltak ki mellettem, kussoltak. Akkor játszottam Vándorfinál, Heltai: A szépek szépe c. mesejátékban, Abu Mabu a varázslót, minőségi jutalmat kaptam érte, de rá egy hétre, ezek után megkaptam a felmondó levelet. Akkor felhívtam Sándor Janit, Bor Jóskát Győrben, egyik sem sikerült. Azután hívtam Tömöryt, aki akkor már itt volt Egerszegen. Mondta, várj egy percet, itt vagyok a klubban, szólok Rusztnak, lássuk, mit mond. Térült-fordult s azt mondta: jöhetsz. Rusztnak az volt az utolsó éve, megbízott igazgatóként már Halasi vette át a trónszéket. Abban az évadban debütáltam a Meyerlingi fondorlatokban, Rudolf trónörökös szerepében. Tömöry rendezte.  Ez volt az első, amit nagyon szerettem és állítólag jól is sikerült. Úgyhogy így. Ez volt a parabola.

És azóta itt vagy.

Megszakítás nélkül.

Barakiást, Székely János: Caligula helytartójában már játszottad ezelőtt pont húsz évvel. Milyen volt az, és milyen a mostani? Én emlékszem az elsőre is, nekem mind a kettő tetszett.

Én is így vagyok vele. Azt mondtam a Taub Jánossal való találkozás után, miután lejátszottuk az utolsó előadást is, hogy milyen mázlim van. Mesterkurzuson vettem részt és még nekem fizettek. Tényleg rengeteget tanultam Taubtól – és ezt háromszor is megerősíti. – Azt azért szerettem, mert nem volt ennyire szikár. Amikor megtudtam, hogy megint Barakiást játszom, Sztarenki azt mondta, figyelj, ez teljesen más lesz, azt felejtsd el. Megkaptam a szövegkönyvet, közben megtaláltam költözésnél, május végén, a Taub féle Caligula szövegkönyvet is. Kint volt az asztalon, azért, hogy ki ne nyissam, és mindent felejtsek el. Ezért én nem olvastam el az eredeti szöveget. Ha majd lejátsszuk az utolsó előadást, el fogom olvasni. Én szerettem ezt az egészet, akkor is. Taub sem hagyta, hogy szereplés legyen, meg hős legyen, meg röcögtetés, meg „klasszikus”, ő is csupaszított mindent, pláne a gesztusokat, a felesleges mozgásokat, a hősies pátoszt mindenképpen el akarta ő is venni. Nota bene, én még láttam a Haragrendezést is Őzével. Úgyhogy elég sok élményem van. Azt is nagyon szerettem. Abban is volt egy elemelés, az sem abban a korban játszódott. Mert Zalányi Gyula–Petronius diplomata táskával, Farkas Ignác- Decius aktatáskában hozza a pici Caligula-szobrot. Szivarral kínált meg az első beszélgetés közben Petronius, nem gyógyszer volt. Ott a bölcsességére és a rafináltságára helyeztük a hangsúlyt. Itt még hozzájött a kor is. Viszont arra vigyáztam, hogy ne az legyen, hogy öreg. Ahogy kinéz, az rendben van, de nem egy totyogós Mikulásbácsi, mert abba az irányba is el lehet menni. Eléggé nehéz egyensúlyban tartani, mert különböző módon fénylik, csillan meg Barakiás személyisége. Emberből van ő is, és egy ilyen tragikus pillanatban, nem schlagfertig módon, hidegvérrel ajánlja fel a külön szentélyt, meg van ő is ijedve. Hát mi lesz itt, látott ő már egy pár dolgot azért, zajlottak a dolgok a környéken. Ugyanakkor elmondja, hogy ki az az Isten, akiről ő beszél. És akkor meg kell csillannia annak is, hogy ő ezt az Istent szereti. – melegebbé válik Balogh Tamás hangszíne. – Nem csak prédikálja, hanem meg van győződve az Úr mindenhatóságáról. Viszont azokban a pillanatokban, amikor azt mondja, hogy jöjjön a nemzethalál, akkor tényleg azt mondja, hogy innentől semmi sem drága.  Ezek mind külön színek, és én ezekkel folyamatosan próbálom gazdagítani, mert van még mit csiszolni rajta. Már ami engem illet. De hát borzasztóan élvezem. Nagyon régen nem volt ilyen szerepem, amivel ennyire azonosulni voltam képes. Nagyon régen volt olyan, hogy jaj – összecsapja a kezét – mikor játsszuk már megint, mikor játsszuk újra… Nehezen telnek a napok, hogy majd csak csütörtökön játsszuk legközelebb… Nincs olyan nap, hogy valamelyik részletét ne boncolgatnám magamban.. szóval nagyon megérintett.

Ez látszik is. De már az első alkalommal is.

A Taub félén?

Igen. Hogy milyen sokat jelent az, milyen szöveget kapsz. Milyen feladatot, milyen üzenetet.

Hogyne. És ez egy kiváló szöveg. Önhatalmúlag, egyetlen egy változtatást eszközöltem, t. i. konzekvensen rosszul használja a feltételes módot. A lenne és a volna nem ugyanaz. A lenne helyett mindig a volná-t használja. Ha elmentem volna kaptam volna jegyet, de mi lenne, ha ma is próbálkoznék, ugye. És én kijavítottam. De amúgy nagyon szeretem, tényleg.

Hát igen, ez a szöveg sorsa… Volt különbség – persze hogy volt – a két rendezői módszer között? Ahogy a színészhez nyúlt, pld.

Caligula helytartója – Zalaegerszegen (2018)

Volt. Taub idomított. Azt mondta: hallgassatok ide, ha erre volna most hat hónap, mint ott túl szokott lenni, és akkor mutatjuk majd be, amikor elkészül – hagynálak benneteket, csináljatok, amit akartok. A vége úgyis az lenne, amit én elképzelek. De erre most nincs idő. Én most megmondom nektek, hogy mit kell csinálni, hogy elkészüljön. És olyan nem volt, hogy te magadtól A-ból B-be átmenj, vagy megmozdulj, vagy megfordulj, vagy felemeld a kezed, vagy a hangod! Nem. Le volt partitúrára kottázva, azt kellett megcsinálni. És akkor azt mondta: Ez most megvan, és ti most hitelesítitek. Én megadtam azokat a fizikai paramétereket, amelyek azokat  az érzelmeket indukálják. Sztarenkinél viszont sokkal több a szabadságod, ő türelmesen hallgat, azaz kivár. És ha elkezdesz valamit csinálni, akkor ő hozzátesz ezt, azt, amazt, hogy lássa, hogyan alakul, amit a színész elképzel, már csak azért is, mert a színészre ő osztotta a szerepeket. Mert azt képzelte, hogy az így és így fogja megoldani. És amikor az egész nagyjából összeáll és az valamilyen módon nem illeszkedik ahhoz a szerkezethez, amit ő kitalált, akkor kezd el nyírni. Hogy ezt ne, azt ne, ezt viszont igen, ez nagyon jó, ennek meg ez a folytatása. Így építkezik. És öröm vele dolgozni, komolyan mondom, nem görcsöltet, nem bosszant, kölcsönös, egymás ízlésében való bizalom uralkodik, jókedély, alkotó légkör, csak a legjobbakat tudom mondani. Én most negyedszer dolgozom vele, de pompás munkafolyamat. Nyugodt vagyok, bennem nincs görcs, nagyon jó munka volt.

Farkas Ignáccal többször vagy partner ilyen fajsúlyosabb szerepekben. Mit jelent ez neked?

Én nagyon szeretek Ignáccal dolgozni. Nagyon megbízható partner és kollega. Számtalan esetben voltunk már így, kettesben. Pld. a Robinson Crusoe c. színdarab, amit a Házi Színpadon játszottunk. Az egy cselekményvázlat, összesen tán húsz oldal volt az egész szövegkönyv és kétszer negyven perces előadásunk lett belőle. A darabban az egyik szereplő azon a nyelven beszél, amin a nézők, a másik pedig egy olyan nyelven, amit az égvilágon senkinek sem szabad megérteni. Nagyon izgalmas volt, szerettük játszani. De volt ő Kent a Lear királyban, amiben én voltam Lear, aztán nemrég a Közellenségben, Az ötödik pecsétben is partnerek voltunk. Most úgy látszik, reneszánszunkat éljük ilyen szempontból, közös munkáink vannak. Nagyon lelkiismeretes, tehetséges, jó színész, vannak nagyon jó meglátásai, ötletei, amiket én általában el szoktam fogadni. Nagyon szívesen játszom vele.

És saját magadat hogy látod színészként, fejlődésben?

Azt hiszem, most jó korszakomban vagyok. Volt egy tekintélyes időszak, majdnem egy évtized, amikor nem vettek komolyan és nem arra használtak, amire kellett volna. A színészben ilyenkor kialakul egy önbizalomvesztés, egy bizonytalanság, hogy vajon hamis-e az önképe, vagy mi van. És az bizony meglátszik, még ha jó feladatot kap, akkor is kell egy idő, amíg visszatér az az önbizalom és hit, ami eredetileg volt. Ezt most nekem sikerült visszaépíteni, ugyanakkor nyitott maradok. Minden munkát úgy kezdek, mintha most kezdeném elölről. Tehát se kezem, se lábam, se fülem, se farkam, azt se tudom, hol vagyok. És azt hiszem, hogy nekem ez így megy. Persze, azért az ember nem felejti el, amit tapasztalt, van egy rutinja, reakciói, stb. De én soha nem a fiókból huzigálom ki ezeket, hanem egyszer csak rátalálok. Ezt szoktam mondani mostanában, hogy régebben kitaláltam, most megtalálom a dolgokat. Ezt nagyon élvezem. Meg hát ugye az életkor is. Másként működik az ember 73 évesen, mint 50 vagy 40 évesen. Más a belső ritmus, mások az asszociációk, a gondolatok, az igazság árnyalt részei..

Nekem újdonság volt részedről már a Szecsuáni is, és most ez is, pedig másodszor látom. Nem láthattam színészt ugyanabban a szerepben kétszer fellépni, ennyi időeltolódással. Nagyon tetszett Az Ötödik pecsétben is az alakításod. Olyan színeket mutattál nekem, amik nagyon izgalmassá tették a te színészi egyéniségedet. Pedig igazán nem vagyok elfogult. Azért is tudtam írni ezekről, mert megérintettek. És ez nektek köszönhető.

Én szerettem a Csalóka Szivárvány figuráját is, az is nagyon izgalmas volt. Végig jelen van. Ott is partnerek voltunk Igivel, ott ültünk a földön ketten. Csiszár rendezte. Látszólag egy passzív szerep, de végig jelen van. És van, hogy tíz percig meg se szólal, de hozzá beszélnek. Azt sem lehet csinálni, hogy elvond a figyelmet a kollegáról, de azt sem, hogy dög unalom legyen a jelenléted. Intenzív, néma, cselekvő, és belső cselekvéssel kell megoldani, ami hat.

Van olyan szerep, amit szívesen eljátszanál?

Tudod, még fiatal koromban azt mondtam, úgy eljátszanám a Hamletet. Persze, ebből már kiöregedtem. De aztán rájöttem, hogy soha nem szabad ilyesmit mondani, mert nem mindegy ki rendezi, kikkel. Mert lehet egy olyan szereposztás, hogy lehetek én maga a földre szállt tehetség, de olyan rendezi, aki elrontja az egészet, vagy olyan partnereket osztanak mellém, akikkel képtelenség megoldani. Azok a legjobb lehetőségek, ha nagy szerepről van szó, ha az a rendező osztja rám, aki rendezi a darabot, nem pedig felajánlják neki, hogy ez a szereposztás, ezt csináld meg. Hanem ő találja ki a szereposztást és rám osztja. Az már egy jó kiindulási alap, abból már lehet valami. Mindenesetre érdekes lenne, ezt csak úgy tréfásan említem, így 73 évesen eljátszani a Leart. Mert egyszer már eljátszottam 50 évesen. Addig használjanak, amíg az agyam működik. De addig használjanak, mert ki tudja, meddig működik? – teszi hozzá mosolyogva.

Mivel mással foglalkozol, színház mellett? Mi köt le?

Kérlek szépen, ami leköt: a konyha. És van már vagy tizenéve, hogy elkezdtem egy fűszerkönyvet írni, amire kvázi felkérést kaptam. Már megvolt a kiadó is. De jött egy kurzusváltás és elment az illető a kiadótól. Azóta két kiadó is jelentkezett, megkapták az anyagot, nagyon tetszett nekik, aztán nem lett az egészből semmi. Ugyanis a mi nyelvünket olyan kevesen beszélik, hogy ennyi magyar embernek felesleges egy fűszerkönyvet kiadni, mert csak ráfizetés. Mert én nem a paprikáról, meg az alapfűszerekről írok, hanem a világ összes fűszereiről. Legalább 19 féle borsot használok a konyhámban, ami nem azt jelenti, hogy az egyik indonéz, a másik meg afganisztáni, hanem különböző növények, amiket bors helyett használnak. Mint ahogy a szegfűbors sem bors, mégis csak szegfűborsnak mondjuk. De számtalan ilyen van. Úgyhogy most 400 valahány fűszerem van, amik nem gyűjteménynek vannak a konyhámban, hanem fogyasztjuk is őket, és legalább 58 féle só. Csak sóból van ennyi körülbelül, és mindegyiket másra használom. Ez leköt. Meg ugye jó lenne már befejezni ezt a fűszerkönyvet, hogyha már elkezdtem… Persze, nem érdekes, legfeljebb ottmarad a fiókban, aztán majd valaki előveszi.

Biztos, hogy előveszi.

Csak lusta vagyok. Ráadásul közbejött ez a költözés, májustól napjainkig, most a főzéssel pihenem ki magam. Nagyon szeretem. Olyan, mint a színház: anyagismeret, eszköztár, kreativitás, memória, előre elgondolás, először itt legyen meg fejben, hogy mi lesz a végeredmény, a logisztika része… és a ráadás, hogy dolgozik rajta az ember, – néha egy négyfogásos ebéden napokig – aztán másfél óra alatt vége az egésznek. Viszont rögtön van visszajelzés, mint a színházban!

Beszéltél első házasságról, akkor ez a…

Második, igen. Az első házasságomból van egy lányom. De szépen ért véget, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Ezt dobta a gép. Távházasság, kilenc évig működött. A feleségem nem tudott elmozdulni Pestről több ok miatt, én meg csak vidéken voltam, ez egy idő után nem működött. És szépen véget vetettünk neki. A lányom mindig jött látogatni, néha Eszter is lejött megnézni a premiert és együtt nézték Katival (második felesége), tehát ilyen szempontból nagyon szerencsés. Ebből az első házasságból született egyetlen lányomnak van két gyermeke, így van két leányunokám. Budapesten élnek a Szépvölgyi út végén, utánuk már csak az erdő. Nagyon szép helyen laknak. …Illik szót ejteni arról is, hogy a nők nélkül semmire sem mennénk.

Szép tőled.

Ezt így is gondolom, mert nekem egész életemben nők voltak az őrangyalaim. A nagyanyám, anyám, a kedveseim, a feleségeim, és a barátnőim. Borzasztó szerencsés vagyok. Az első feleségem is, amikor én hol Kaposváron, hol Kecskeméten, majd Veszprémben dolgoztam, és csak hétvégeken, meg szünnapokon voltam otthon, vagy még akkor sem, olyan nyugalmas, biztos hátteret biztosított, hogy nem kellett aggódnom, hogy ebből bármi baj származik. Egy rossz szó nem hangzott el, sőt, csak biztatás és drukkolás, és premiereken való részvétel. És a későbbiekben is. Kaptam az érettségimre egy ajándékot, csak még nem tudtam róla. Tudni illik 18 éves voltam, amikor a második feleségem született, a Kata. Most már közel negyven éve vagyunk együtt. És gyakorlatilag az egész fiatalsága úgy telt el, hogy én nem voltam itthon. Amikor én dolgoztam, ő akkor volt szabad, és fordítva, amikor én szabad voltam, akkor ő dolgozott. Ebből soha konfliktus nem származott, még annyira sem, hogy felhívott volna, miért nem vagy már itthon, vagy ilyesmi. Harmonikus, felhőtlen hátteret teremt, nagy szerencsével vagyok megáldva, hogy ilyen társam van. Egyébként nagyon sokáig nem voltunk hivatalosan házasok. Karácsonykor a fára szoktam tenni diókat, s egyik karácsonykor egy pár jegygyűrű volt az egyikben. Miután mindent kibontott, mondtam neki, édesem, nézze meg, hátha talál még valamit a fán. Így kértem meg a kezét. Mikor megismerkedésünk 24. évfordulója volt, ez december 12.-kére esett, azt mondtam, hogyha igent mond, akkor a 25. évfordulón elveszem feleségül. Így is lett. Milyen a színházi sors… Aznap éppen főpróba volt. A Villa Negra c. színdarabot próbáltuk, amit Cserhalmi Gyuri rendezett. Délelőtt – este főpróba. A kettő között volt az esküvőnk. A két tanú, plusz egy fő, meg mi. Ennyi volt a násznép. Elmentünk megebédelni. Mondom, nem ihatok, csak egy fél pohár pezsgőt – és máris megszólalt a telefoncsengőm, hogy várunk ám, mert főpróba… Hát így. Igazán nagy szerencse, hogy Kata ilyen. Az egész fiatalsága úgy telt, hogy alig voltunk együtt. Ennek dacára hihetetlen béketűréssel és nagy szeretettel viselte el.

Mindig óvónő volt?

Igen, a kecskeméti óvónőképzőben tanult, ott diplomázott, amikor én éppen ott „teljesítettem szolgálatot” a színháznál. Valamilyen amatőr társulatot hozott létre az óvónőképzőben az egyik asszisztensünk, és elhozta a bandát a színházba. Azt hiszem akkor éppen egy Goldoni darabot játszottunk. Utána lejöttek a klubba, és így szövődött az ismeretség.

Tamás, köszönöm szépen a beszélgetést.

Nagyon szívesen, Katikám.

 

Lejegyezte: Nászta Katalin

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Beszélgetés Balogh Tamással, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház immár örökös tagjával”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés