Hetedhéthatár | A rangjelzés

Szépirodalom - próza

A rangjelzés

Gergő túl volt a katonai szolgálaton, már vagy tíz éve. Tudta, hogyha valami baj lesz a seregben, őt csak tartalékosnak vihetik be, de azt sem hosszú időre. Így, ebben a tudatban megnyugvással élte életét, abban a Nógrád megyei kis faluban, ahová tanárnő feleségével költöztek pár éve. A seregben az ősz hozta mindig a változást, olyan volt az öreg katonák leszerelése, mint az őszi falevélhullás. Ilyenkor levetették az agyonhordott és izzadságtól és szagától keményre dermedt molinót, meg a gimnasztyorkát. Hozzá igazították a kvargli illattal vetekedő és a nyáltól fényesre suvickolt csizmapárt. Leadták az agyonolajozott dobtáras géppisztolyt és felöltöztek az otthonról csomagban egy bejgli kíséretében elküldött civil ruhába. Abba a ruhába, melyet bevonulásuknál, két évvel ezelőtt levetettek. A két év változása csak abban mutatkozott, hogy többségüknél a nadrág szára bokáig ért és a zakót, mintha kinőtték volna kissé. De ez egyetlen civillé vedlett katonát sem érdekelt, a civil lét, a szabadság volt a fontos. Gergőt harckocsiparancsnoknak képezték ki, hogy látsszék rajta parancsnoksága, adtak neki egy krumplivirágot. Ez egy pici-pici csont csillagot jelentett és a megszólítás ehhez a jelzéshez őrvezető volt. Neki a seregben már nem kellett a felmosóronggyal a fekete-fehér kövezetű, sakktábla kinézetű körletben a tisztaság érdekében sakkozni. Gergő tehát élte jól megszolgált civil életét, amikor egyik éjszaka, úgy éjfél után bezörgettek az ablakon. A tanácselnök volt és kérte, hogy húsz perc múlva az irodájában tartalékos katonai szolgálatra jelentkezzen. Félálomban hirtelen nem is tudta mihez kapjon. Régi tapasztalat szerint egy nejlonszatyorba beledobta a szappantartót, a borotvát, fésűjét és megjelent az elnök irodájában. Ott már négy hasonló korú kiszolgált fiatal várakozott. Perceken belül előkerítettek egy üres nyitott platós teherautót a helyi téesz telepéről. Erre ugrottak fel mind az öten, hogy eleget tegyenek hazafias kötelezettségüknek, szolgáljanak a seregben. Lassan bedöcögtek az éj leple alatt a közeli harckocsizós laktanyába. Első lépés volt az adatok egyeztetése, létszámba vétel, melyet egy szolgálatos kiskatona ejtett meg. Aztán jött egy alhadnagy és közölte velük, hogy most ők tartalékos katonák és a harckocsizó egységnél töltőkezelői beosztásban vannak. Ez annyit jelentett, hogy a T-54-es harckocsi négyfős személyzete közül nekik az a feladatuk, hogy harci helyzetben minden lövés után újratöltsék a harckocsi ágyúját. Nem kis feladat, mert itt egy skuló olyan nyolcvan-száz kilót nyomott. Gergő gondolta, ha ezt most itt valami nagy hazafias hévvel teszi, akkor pár hét alatt a bicepsze olyan nagyra dagad, mint egy olimpiai kalapácsvetőnek. Azért nem akart annyi időt az edzésre szánni, szerényen pár nappal is beérte volna. Rájött, mivel nincs időtartamra vonatkozó ismerete, teszi azt, amit mondanak. Első lépésként kivitték őket a közeli erdőben lévő megindulási állásokhoz. Itt olyan ötven méterenként helyezkedtek el a harckocsik, bent álltak az erdőben a fák alatt. Álcázott minőségben. Szétosztották őket, egy-egy harckocsihoz. Ekkor lehetett olyan hajnali három óra. Bemutatkoztak egymásnak és ültek a harckocsi tetején. Egyszer csak jött a hír: – Jön a politikai tiszt! Mindenki beugrált a helyére. Gergőnek mondta a parancsnokot alakító katona, hogy próbálja egy gyakorlólőszerrel betölteni az ágyút. Megpróbálta a rekeszekből kikapni, meg kellett kapaszkodnia, mert nehéznek bizonyult, némi erőfeszítéssel aztán mégis sikerült az ágyút betölteni, harci helyzetbe hozni. Ekkor ért a politikai tiszt a harckocsihoz. Bekiabált: – Töltőkezelő, dugja ki a fejét! Gergő kidugta, szalutált és mondta: – Tartalékos töltőkezelő, jelentkezem! – Mit csinál? – kérdezte. – Töltök! – volt a válasz. – Párttag maga? – kérdezte a tiszt. Gergő elbizonytalanodott, de tudta, illetve megtanulta, hogy a seregben a gyors döntés, felér egy győzelemmel. Így jelentette: – Igen! – Helyes! – mondta a politikai tiszt és hozzátette: – Töltsön tovább! – és elment, bizonyára megnyugodva, hogy ez a szakasz a harci felkészültségen túl, politikailag is megbízható.

Később jött a századparancsnok, fürkésző léptekkel, majd megkérdezte Gergőt, hajnali háromkor, amikor még a léptek is harmatosak voltak: – Reggelizett már? Erre katonai észjáráshoz szokott agya, mindjárt válaszolt is: – Még nem, nem volt időm! Gondolta, nem utasítja el az esetleges villás reggelit. Ilyen feltételekkel még tényleges katona korában sem várták. Már úgy kezdte érezni, hogy talán el is kényeztetik. A századparancsnok mindjárt utasítást is adott, hozzanak a tartalékosnak reggelit. Az egyik kiskatona futólépésben távozott és egy kis idő múlva egy nagy kenyérrel és vagy négy húskonzervvel érkezett. Gergő ugyan sokallta az adagot, de elfogadta, mert már régebbről tudta, jobb, ha van tartalék, az legalább biztos. Mert ugye nem lehet tudni, mikor lövik ki a hadtápot és akkor itt állnak kaja nélkül.

A délelőtt olyan katonai semmittevéssel telt el itt az erdő szélen. Később kisütött a nap és melegénél máris jobban telt az idő. Dél körül lefújták a gyakorlatot és a harckocsik visszaindultak a laktanyai telephelyre. Aztán úgy estefelé az ügyeletes tiszt kiadta a parancsot, hogy a tartalékosok varrják fel a korábbi katonai rendfokozatoknak megfelelő jelzéseket. Ahol Gergő teljesített szolgálatot, abba a században négy ilyen, hozzá hasonló öreg baka volt, akik kénytelen szolgálatot teljesítettek. Az egyik ilyen sorstárs katona civilben vízvezetékszerelő volt, a másik traktoros, a harmadik a kisebbséghez tartozó, fekete fiú és Gergő, akit csak úgy neveztek, hogy az irodista. Gergőnek könnyű dolga volt, mert csak egy-egy csontcsillagot kellett felvarrni a zubbonyára. Hasonló jelzése volt a traktorosfiúnak is, a vízvezetékszerelő nem mozdult, a többiek értetlenül nézték, ő mondta, hogy neki üres a parolija, mert sima honvéd a rendfokozata. Így el is viccelődtek egymással, hogy a seregnek nem kellett magas zsoldot fizetni ezekre az egyszerű jelzésekre. Közben észre sem vették, hogy a kisebbséghez tartozó fekete fiú eltűnt. Nem is tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, csak akkor gyökerezett a lábuk a körlet cementpadozatába, amikor ez a srác az őrmesteri váll-lapokkal magabiztosan bevonult a körletbe. Felmérte a helyzetét és beszédét magasabb hangnemben kezdte. A többiek egymásra néztek, de mielőtt szólhattak volna egyetlen szót is, bekiabáltak az ajtón: – Riadó! Innentől kezdve mindenki futott a tartalékos beosztásának megfelelő irányba.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A rangjelzés”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés