Botz Domonkos | Látomás és képzelőerő

Kultúra, művészet

Látomás és képzelőerő

 

Azok előtt, akik ellátogatnak Lukács Mária grafikus, festőművész műtermébe, mintha csak egy gazdag életút egyes stációi elevenedtek volna meg. A kiállított képek, festmények, grafikák más és más alkotói korszakot, életérzést vagy hangulatot jelenítettek meg. Nem az élet kérdéseire keresik a választ, sokkal inkább tudósítanak magáról a korról, vagy akárcsak egyetlen pillanatról. A múlt és a jelen kérdéseiről beszélgetünk az alkotóval.     

 

„Nem elégszem meg magának az alkotásnak gyönyörével és fáradalmával, hanem a művészet fölött való elmélkedés és gondolkodás, nekem épp oly gyönyör és életszükséglet, mint maga az alkotás láza és munkája.”

Lukács Mária

     Az aprólékos műgonddal kimunkált festmények, grafikák nemcsak a technikai tudást tükrözik, sokkal inkább talán a tökéletességre való törekvést jelzik, míg témaviláguk az élet szeretetét hangsúlyozzák. 

Örülök, ha így látod, de azt hiszem, ez legfeljebb csak egyes grafikáimra igaz. Nem is annyira kimunkáltnak, inkább kissé elnagyoltnak nevezném a képeimet. De szeretem, ha a kép látványa a valóság mellett a saját képzelőerőmet is kihangsúlyozza. Az élet és a természet szeretete minden képemen visszanéz rám, együtt él velem, és mindazzal együtt, amit néha a valóságtól elrugaszkodva beleálmodom.

     Sokoldalúságodra jellemző az alkalmazott technikák széles palettája is, gondolok itt a ceruza, szén, tus, vagy tollrajzokra, az olaj, akril, pasztell, akvarell, vagy akár, vegyes technikák alkalmazására. Melyik áll a legközelebb hozzád?

Talán a grafika és az akvarell technika áll hozzám közelebb, de nem is tudom annyira szétválasztani. Azt mondhatom, mindig azt szeretem, amit épp készítek. Csodálattal és ugyanakkor valamiféle megnyugvással töltenek el a színek, az ecsetek, vagy más eszközök használata, alkalmazása. Mindig újat és újat nyújtanak, a gondolataimat segítik az anyagra átvinni. Élvezem a vonalak alakulását, szeretem látni, ahogy a semmiből kezd életre kelni a papír, vagy a vászon.

Talán kevesen tudják, hogy az alkotóművészet területén szinte már mindenben kipróbáltad magadat, a könyvillusztrációktól kezdve a belsőépítészetig. Mikor kerültél kapcsolatba a mozaik technikával és mit adott ez a számodra?  

Mindig szerettem a mozaik képeket, az egyszerűségét és a kifejező művészeti nagyságát. Amikor megláttam egy művész barátom (Kovács Árpád festőművész) alkotásait, állandóan az járt a fejemben, hogy magam is kipróbálom. Az első próbálkozásomat a lakásomban készítettem el „Hullámzó Balaton” címmel. Ez ma is a falamat borítja. Később lehetőségem adódott egy magdeburgi kápolnában elkészíteni az „Ezékiel próféta életre kelti népét” című háromszor két méteres, viszonylag nagyméretű mozaikképet. Nagy kihívás volt, mivel a csempéket is magam formáltam, szabtam méretre, de készítettem szekkót és freskót is.

     Nem vagy bekategorizálható a témaválasztást illetően, hiszen az emberábrázolás portrék, aktok mellett ott vannak a tájképek, utcarészletek, a hétköznapok elkapott pillanatai. Mi az, ami ezek közül a legfontosabb a számodra? Mi az, ami a legjobban foglalkoztat?

A karakterek megjelenítése – technikai értelemben – ugyanolyan, mint maga a természet, vagy akár az úgynevezett elvont munkák ábrázolása. Nekem egyszerre jelent kihívást, kikapcsolódást és ugyanakkor minden egyes alkotás egy újabb előrelépést jelent a fejlődésben. Mert az egész pálya egy folyamatos tanulás. Valahogy így rakódik le, rétegeződik a tudás és a tapasztalat. A karaktereket azért szeretem, mert egy-egy ember életét tudom vászonra vinni, megörökíteni, annak minden szépségével, esendőségével és kicsiségeivel együtt.

     Nekem olybá tűnik, hogy mintha olykor nemcsak a két végén égne a gyertya. Tanítasz, rajztáborokat vezetsz, megpróbálod átadni a megszerzett tudást, tapasztalatot. Mekkora igény van ma erre és van-e még ennek valamiféle támogatottsága?

A tanítás – ha szabad így fogalmaznom –, egy kétoldalú kommunikáció. Akkor, amikor tanítok, tovább adom mindazt a tapasztalatot, tudást, amit az évtizedek során megszereztem, magam is tanulok másoktól valamilyen formában.
Szerintem egyre nagyobb az igény a művészetre, és itt nemcsak a festészetre, rajzra gondolok, hanem általában az alkotóművészet minden ágára. Az emberek túlhajszoltak, egyre kimerültebbek, igényük van a szépre, a kikapcsolódásra és arra a közösségi élményre, amit egy-egy tárlat ad nekik. Talán nem túlzok, ha azt mondom, van ennek egy áldásos pszichikai hatása is. Nem véletlenül alkalmazzák a gyógyításban a művészetterápiát.
Ami az alkotói munka támogatottságát illeti, azt kell hogy mondjam, a lehetőségek egyre inkább kezdenek beszűkülni, az okait talán szükségtelen magyarázni. Sajnos a támogatottság az alkotótáborokra egyre gyérebb, vagy itt-ott már meg is szűntek, mert az intézményeknek nem futja a költségvetéséből. A vállalkozók is egyéb célokra fordítják a támogatást, vagy annyi a plusz kiadás, amit a táborozók önerőből képtelenek megfinanszírozni.

     Számtalan hazai és külföldi kiállítás van már mögötted, mit adtak ezek a megmérettetésen túl? Van-e még értelme kiállítani egy alkotónak a mai világban, az ismert hazai gazdasági környezetben? 

A kiállítás mindig egy hasznos dolog, mert az nemcsak visszajelzésekkel szolgál, hanem további munkára inspirálhatja az alkotót. Ugyanakkor tudni kell azt is, hogy egy-egy tárlat komoly anyagi terheket jelent az alkotók számára, hiszen a kész képeket még kereteztetni is kell, de a grafikai munkákhoz szükséges paszpartuk is ma már egy vagyonba kerülnek, és itt megtérülésről nem is beszélhetünk, hiszen ebben a beszűkült gazdasági környezetben a képek szinte eladhatatlanná váltak, ez pedig meghatározza az alkotók mindennapjait, életminőségét.
Büszke vagyok a „Csata” című festményemre, ami tíz négyzetméteres, olaj, vászon pannó kép, és a Székesfehérvári Tiszti Ház auláját díszíti.

     Milyen további terveid vannak, milyen lehetőséget kínál még a kor, a „rendszer”?

Ez utóbbi kérdésre azt hiszem, nem tudok elfogadható választ adni. Nem foglalkozom vele. Azt sem tudom, van-e ma jövője egy alkotóművésznek. Jobbára már csak a magam örömére dolgozom, papírra vagy vászonra viszem azokat a gondolatokat, érzéseket, amik foglalkoztatnak, és teszem ezt addig, amíg a lehetőségeim, és az erőm engedi. Teszem mindezt abban a hitben és reményben, hogy ezzel talán másoknak is adok valamit.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Látomás és képzelőerő”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés

Legutóbbi hozzászólások