Agglegények beszélgetnek
Csütörtök délután.
Teszkó pénztár.
(Hetvenes, jó vágású, joviális fickó – rámutat az öblítőmre): Jó ez az öblítő?
(Majdnem negyvenes, kevésbé jóvágású, kissé fáradt fickó – én): Igen, már többször használtam, szerintem egész jó. Elégedett vagyok vele.
(Joviális): Nekem az a bajom ezzel, hogy vasaláskor eltűnik az illata.
(Majdnem negyvenes – én): Én nem szoktam vasalni.
(Joviális – csodálkozva): Nem?!
(Majdnem negyvenes – én): Nem. Egyszerűen kiteregetem a szárogatóra, és ott valahogy – fene tudja, hogy – kisimulnak a ruháim.
(Joviális): Az ingek is?
(Majdnem negyvenes – én): Nem, az ingek nem, azoknak nem árt a vasalás. (Pénztároshoz) Nem, nem, nincs kártyám, nem gyűjtők semmit, csak simán fizetni szeretnék.
Vonalkód csipogás.
Csütörtök délután.
Menzapuliszka
Alapítvány. Ebédre ma puliszkát kaptunk, mondanom sem kell, nem volt nagy sikere.
Imádom, ahogy a nem beszélő autistáink finoman jelzik, hogy nekik nem kóser a kaja. A következőképpen zajlik ez:
Leteszem a puliszkát eléjük. Ránéznek a tányérra, meg se mozdulnak. Rám néznek. Majd újra a tányérra. Majd újra rám. Majd a másik tányérjára. Majd újra rám. Majd a puliszkára, majd újra rám, majd újra rám, majd újra rám, rám, rám. Az, hogy netán megfogják a kanalat, ötlet szintjén se merül fel bennünk. Helyette néznek rám. Egyszerre. Szinte együtt is pislognak. Talán megkóstolhatnátok, mondom nekik. Ránéznek a tányérra, majd újra rám. Majd újra rám, rám. Na, ekkor hangzik el ez a mondat, az utolsó reményünk: maradt még valami reggeliről?
Hozzászólások