A Budai úti kiskocsma már két éve üzemelt Fehérváron. Ez a két év olyan mérföldkőféle volt az „intézmény” életében. Először sokan nem hittek abban, hogy életképes vállalkozás lesz, ugyanis a tulaj, P. Horkai Feri közismert ember volt a városban, de őt a foci tette naggyá. Középcsatár volt a Fehérvári MÁV Előre-ben. A sportrajongók a pályáról szereztek tudomást róla, és amikor abbahagyta az aktív sportolást, megnyitotta a Budai úti kiskocsmát.
Aki nem járt ebben a kis helyiségben, amely nem volt nagyobb, mint egy budai luxus lakás fürdőszobája, az nem tudja, milyen fantasztikus közönsége volt estéről estére ennek a helynek. Pontosan az emberközelsége tette vonzóvá. Egy pohár itallal a kezedben, bár merre fordultál, egy hasonló fazonnal találtad magad szembe, akinek szintén egy pohár volt a kezében. Ha nem akartál megszólalni, nem tehetted, mert bele beszéltek a képedbe, és ha akartál, ha nem, akkor is válaszolnod kellett.
Erre az időszakra már törzsközönsége volt a csehónak. Itt minden áldott nap megtaláltad az aprótermetű, zömök Simek Sanyit, a péket, a reggeltől záróráig itt üldögélő Tibit, a villanyszerelőt, aki lába miatt már évekkel ezelőtt leszázalékoltak, a Berettyóújfaluból származó Sanyit, aki csak pislogott, nem beszélt sokat, de kisfröccsből naponta legalább húszat megivott. Közben el-elment, aztán egy félóra múlva visszatért és beöntött egy újabb kisfröccsöt és megint távozott. Itt lakott a kocsmától száz méterre. A sörös Mari, aki elmaradhatatlan volt, itt töltötte napjait, esténként itt volt Budai Géza, a nagydarab súlyemelő, de többször megkért alkalmi kidobó legény is, ugyanis nem tudta elviselni a többet ivó, lármázó vendéget. Ilyenkor egy gallérfogással az utcára penderítette. A kárvallott, látva nagy termetét, érezve lapát kezeit, nem ellenkezett, jobbnak látta csendben, simán távozni. Itt szedte össze egy-egy napra alkalmi malterkeverő, sitt szállító embereit Varga Jocó, a vállalkozó kőműves. Zsolti is mindennapos volt. Őt csak Zsoltinak ismerte mindenki. Annyit lehetett tudni róla, hogy könyvelő a szakmája, ezt egy kis cégnél gyakorolja is. Azonban sokat panaszkodott a főnökére, hogy nem jön ki vele, meg olyan dolgokat akarnak vele elszámoltatni, amellyel ő nem ért egyet. – Szabálytalanságot nem teszek! – mondta mindig, amikor már ivott pár pohárral. A különlegessége még az volt, ennek a közel kétméteres, huszonöt év körüli, kopasz fickónak, hogy diplomata táskával járkált. Ezt a táskát feltette a sarokban tárolt sörös rekeszek tetejére, így nem kellett vigyázni rá különösen, mert onnan a magasból, ha valaki megpróbálta levenni, az, biztosan szembetűnő lett volna.
A kocsmához, a berendezésen kívül, tartozott még két fiú kocsmáros, a Peti és a Tamás, akik felváltva szolgálták ki a vendégek igénye szerint, az italokat. Reggel öttől voltak nyitva, este kilencig. Két-két napos fordában váltották egymást. A kocsmához tartozott még, olyan beugrónak a Tibi, de ő csak akkor volt jelen, ha valakit helyettesíteni kellett. Az ital beszerzéssel nem kellett foglalkozniuk, azt P. Horkai Feri, a tulaj mindig pontosan szállította.
Történt egyszer, hogy Tamás bedobta a törölközőt, felmondott. Pedig szerette mindenki, mert beszédes volt, ez tetszett a vendégeknek, meg volt egy trükkje. Először nem tűnt fel senkinek, de később jót mulattak rajta. Ezt a trükköt mindig egy új vendégen alkalmazta, aki még nem tudott róla. Bejött az illető, kért egy stampó rövidet, meg egy sört, az akkori árak szerint volt összesen 140 forint. Tamás azt mondta 180. Az ürge meglepődött, az ital már előtte volt, nem mondhatta, hogy nem kéri. Odaadta a 200 Ft-ost, Tamás visszaadott belőle 60 Ft-ot. A fickó csak nézte a markába tett visszajárót és egy darabig, nem értette, miért kapott vissza ennyit. Aztán a csodálkozó fazonnak elmagyarázták, és a körüllőtte állók jót, nevettek a heccen. Tehát mindig többet mondott, de rendesen számolt és adott vissza.
Szóval Tamás elment postásnak. Ez abból a szempontból volt jobb számára, hogy akkor nősült, jött a kisbaba és többet lehetett otthon a családjával. Helyette Zsuzsit vették oda, Péter váltótársának. Meg is voltak egy darabig, de iskolás gyereke sokszor beteg lett. Ilyenkor Péter több napon keresztül volt szolgálatban és látszott rajta a fáradtság. Beszélték, hogy P. Horkai Feri keres egy új kocsmárost, lehetőleg férfit és fiatalt.
Zsolti is tudott erről, egyszer mondta is a többieknek, eljönne ide, mert a főnökével gondjai vannak. Azt is mondta, hogy az ő apja – Kovács Sándor – edző volt az ifiknél, ahol P. Horkai Feri focizott, de elkerült a Vidibe, ott technikai edző lett. Ez ugyan nem tartott sokáig, mert szponzor váltáskor több embert lapátra tettek. Ha már itt tartott az elbeszélésben Zsolti, néhány fröccs után még azt is elmondta, hogy ezután az apja a vízműhöz szegődött. Ott lett raktáros, öt évet dolgozott, aztán nyugdíjba került. Azért rendszeresen kijárt a meccsekre, találkozott a régiekkel, P. Horkai Ferivel is tartotta a kapcsolatot. A foci világában ezen a környéken etalon volt a neve.
Egy kedd este, Zsolti letörve jött a kiskocsmába.
– Mi van könyvelő? – kérdezték tőle.
– Kirúgtak!
– Mi lesz veled?
– Még nem tudom – mondta bizonytalanul Zsolti.
– Gyere ide kocsmárosnak! – vetették fel többen is.
– Nem vesz engem ide a P. Horkai – mondta bizonytalanul.
– Beszélj apáddal, ő majd elintézi!
Aztán úgy látszik a tanácsot Zsolti, megfogadta, mert egyik reggel Péter mellett a pultban állt. Tehát beszélt az apjával, ő, pedig P. Horkai Ferivel.
– Új kocsmárosunk van! – újságolta Péter és megkezdődött a betanítás időszaka. Mert ugye sokan azt hiszik, milyen egyszerű ott állni. Kérnek egy fröccsöt, egy felest, egy sört, aztán kiteszed a pultra, elveszed a pénzt és kész. Hát elméletben ez így is van, de a gyakorlat mást mutat. Mert ugye az italt ki kell mérni, nem többet, nem kevesebbet, csak annyit, amennyit kérnek. Számolni is tudni kell, a vendég az jön, megy, gyorsan és pontosan kell visszaadni, a végösszeg meglegyen, ne károsodjon a betérő, de a kocsmáros sem. Aztán rendet kell tartani, a pulton, mosogatni a poharakat, elrakni a göngyöleget, meg a kocsmában is. Ne legyen hangoskodás, aki többet öntött fel a garatra, azt féken kell tartani és mindezt napi tizenhat órában. Ezt úgy mondják: – ez nem semmi! Persze még sok fortély tartozik ehhez a szakmához is, de azt a jó kocsmárosok nem szokták elárulni. Ez az ő szakmai titkuk.
Zsolti lassan belejött a melóba, aztán egyik reggel már önállóan nyitott, este zárt. Pár nap múlva úgy tűnt, minden rendben van, nem lesz semmi baj. Csupán egy dolog esett kifogás alá, hogy Péterrel ellentétben, Zsolti napközben fel-felhajtott egy-egy kisfröccsöt. A jó kocsmáros ritkán iszik, jobbára akkor, mikor nincs szolgálatban, de akkor sem a saját kocsmájában. Ha már úgy döntött, hogy felhajt egy pohárral, akkor azt a szomszéd csehóba teszi, mert ott ő is vendég és így kell kiszolgálni. Zsolti kis malőrjeit eleinte nem vették tudomásul, később egyesek kíváncsian figyelték, mi lesz ennek a vége, mások aggódni kezdtek. A zárás utáni rend az volt, hogy a napi bevételt egy kis zsákba tette a szolgálatban lévő, majd egy nejlon szatyorba és megkérve egy vendéget, ilyen minden este akadt, aki elkísérte a két utcával arrébb lakó P. Horkai lakására, ahol leadták a szatyrot. A kísérő, másnap reggel már be volt biztosítva egy korai felesre, munkadíj gyanánt.
Egyik szombat este azonban hiába várták Zsoltot a napi bevétellel, nem jelent meg. Eltűnt a zsák, a szatyorral és vele együtt Zsolt is. P. Horkai Feri megnézte este tíz óra körül a kiskocsmát, zárva volt, rendesen, lakatokkal, úgy ahogy szokták. Zsolti sehol. Felhívta az apját telefonon, nem volt otthon.
Másnap reggel Péter nyitotta a kocsmát. Nem tudott semmiről, egy szót sem. Csak akkor csodálkozott, amikor Varga Jocó, a vállalkozó kőműves beállított és csak annyit mondott:
– Látnád Zsoltit, nem hinnél a szemednek!
– Miért, mi történt? – kérdezte Péter kíváncsian.
– Azt mondja vége, van! Ott van a József utca és a Budai úti, sarki fabüfébe. Teljesen kivan! – titokzatoskodott Varga Jocó.
– Mondjad már, ne csigázz! – szólt Péter.
– A tegnapi teljes bevételt eljátszotta!
– Hol?
– A Király Szálló rulettjén.
– Mennyi pénz volt az?
– Háromszázezer!
– Akkor ezzel a formával ő lehet a „rulett bajnok”-i cím várományosa! – mondta még mindig viccesen Péter.
Csend állt közéjük, nem szóltak, csak néztek egymásra döbbenten. Még kora reggel volt, kihalt a város, néhány korán kelő ember járt csak az utcán. A csend még jobban fokozódott. Péter el sem tudta képzelni, hogy csak úgy elmegy valaki, a teljes bevétellel és elveri. – Ez bűncselekmény. Mit szól ehhez P. Horkai Feri?
– Mit mond még? – kérdezte Péter.
– Már ivott pár pohárral, akadozik a nyelve. Azt mondta, meg akarta duplázni. Eleinte jól ment minden, de aztán befuccsolt és oda lett a pénz, pár ezer maradt csak.
– Mi lesz most? – kérdezte Péter Varga Jocót, egy kicsit kétségbe esve, meg úgy is, mintha talán ő többet tudna a megoldásról.
– Csak annyit mondtam neki: – Beszélj apáddal, ő majd elintézi!
Itt tartottak a szóváltásban, amikor P. Horkai Feri megjelent és bezárazta a kiskocsmát. Már tudott mindent. Gyors leltárt készítettek Péterrel és valóban beigazolódott, hogy a tegnapi bevétel háromszázezer lehetett.
Aztán minden ment a maga megszokott kerékvágásában. Zsolt helyett kerítettek egy másik fickót. Hetekig egy szó sem esett erről a kisiklásról. Egyszer valaki szóba hozta a dolgokat, megkérdezve:
– Mi lett Zsoltival?
A beállt néma csendben egy öltönyös, nyakkendős kopasz ember annyit mondott:
– Apja elintézte, hogy ne legyen semmi. Kifizette a pénzt. Így nem lett feljelentés.
Ezen a válaszon nem csodálkozott senki. Biztosan így lehetett. Csak annyit tudtak és ebben biztosak is voltak, hogy attól a naptól Zsoltit nem látta senki, nemhogy a kiskocsmában, de még a városban sem.
Hozzászólások