Drága leányom, Júlia!
Az anyai szív minden aggodalmával írok neked, miután hónapok óta semmi hírt nem kapánk felőled, ha csak a lapokban közölt ocsmány koholmányokat nem számítom. Olyasmit olvasék a minap, hogy még Török országba is el akartál utazni, hogy ott kutasd tovább halott férjed nyomdokait. Ezen felül – atyád és jómagam teljes megrökönyödésére – valami Lichtenstein hercegről s annak tisztességtelen ajánlatáról is említést tesz irányodban a szóbanforgó szennylap. Édes leányom, soha nem gondoltam volna, hogy családunk valaha is ilyen méretű szóbeszédnek lesz kitéve, a te asszonyi és anyai becsületedről nem is szólva. El sem tudom képzelni, ezek után mik a szándokaid. A közhangulatból télve, barátokra, jóakarókra már nem számíthatsz. Egy újabb házasságba bonyolódni s fiad mellé mostohát állítani, őrültség lenne. Egyébként amennyire ösmerlek – s nálamnál jobban aligha ösmér valaki – Petőfi helyét amíg csak élsz, sem szívedben, sem elmédben el nem tudja foglalni senki. Azonban az is tény, hogy a szükségben tengődő, egyedül álló nők előbb-utóbb becstelen utakra kényszerülnek, s akkor esetedben azoknak a szennylapoknak teljesül be a jövendölésök. De erre gondolni sem merek. Tudom milyen nevelésben részesültél s minő erényekkel ruházott fel a természet, ezért bizonyos vagyok abban, hogy te ilyent soha nem tennél.
Ó leányom, a te szíved most lángokba borult küzdhely. Atyádra ütsz, büszke és hajthatatlan vagy, de gondolj szeretett férjed emlékére s a reád bízatott kicsi gyermekre. Az ő érdekükben esdeklek hozzád, gyere haza, mi tárt karokkal várunk. Atyád is megbocsájtott már mindenért, ha egyáltalán bocsánatra szorul a te Sándorod iránt őszintén lángoló szerelmed. Ne kínozd tovább magad, lásd be, hogy élted hozzá kötődő szakasza már lezárult. Hol lelnél nagyobb megnyugvást tépett szívednek, mint az atyai házban?
Mihamarabb haza várlak, hogy keblemre ölelhesselek téged és kis unokámat,
szerető édes anyád
Erdőd, 1850. május 10.
Hozzászólások