Felébredtem, már sütött a nap. Az órát kerestem, de hirtelen nem tudtam belőni a célt. Persze, mert a másik oldalamra fordultam és így az óra a túloldalon volt. Rápillantottam, valami nem stimmelt, mert leolvasva háromnegyed tizenkettőt mutatott. Gondoltam, jól elaludtam. Felültem az ágy szélére, akkor látom, hogy az idő csak kilenc. Összekevertem a mutatókat, ezeken a mostani órákon, ezeket is rövidebbre szabják. Ott ültem vagy tíz percig. Végtagjaimban nem volt erő, éreztem, hogy a fejem zúg. Ilyenkor oszlik a lilaköd. Nem csoda, mert a Sós Pisti erőltette az este, hogy még igyunk egy kört. Az a korsó sör, meg a pálinka, amit kísérőnek kért, már a hátam közepére kívánkozott. Mikor beöntöttem, úgy is éreztem. Nem a gyomromba ment, valahová máshová, talán a fejembe. Valószínű, hiszen a számba öntöttem, az, pedig a fejemen van. Logikus, kár ezen rágódni. Ilyenkor mindig nagyfiú, most kapott valami lóvét. Egy építkezésnél virított, bűvölte a malteros vödröt, meg a fényesre csiszolt nyelű lapátot. Negyven éves korára ezzel már annyi sódert, meg homokot trógerolt össze, hogy kicsibe megformázhatná a Gellért hegyet. Persze, nem egy iparkodós fajzat. Az anyjával él, eddig még nem nősült meg. Igaz, én sem láttam még sohasem egy nőnemű egyénnel. Ő is a Muskátli Vendéglőben tölti szabad idejét. Mondhatom azt is, hogy a szabadságát, vagy talán a készenléti szolgálatot. Az építőipari mesterek innen szokták elvinni pár hétre, vagy pár napra. Mindig ugrásra kész, kedvelik a mesterek, mert megbízható, csendes srác. Aztán a mi asztalunknál szokott ülni a Hernádi Sanyi, akinek a szakmája földmérő. Korábban a földhivatalban dolgozott. Egyszer a főnök az egyik szőlőtermelő falu zártkerti részét mérette fel vele. Ott melózott vagy fél évig, aztán egyik pincéből alig tudott átbotorkálni a másikba. Mert ugye a gazdák hívták, kínálták. Közben magyarázták, hogy ez a föld, ez a szőlő már a nagypapa korában is eddig volt. Ide kell leverni a cöveket. Hernádi Sanyi kissé szédülve verte is a karókat, aztán ebből lett a galiba. Most, negyven éves és munkanélküli. Ott szokott még ülni a Tóth Laci. Neki szerencsére van állása, ebben a szűkre szabott, elbaltázott világban. A közeli gyárban, ami még szerencsére működik, ott villanyszerelő. Olyan karbantartó tmk szerelő, de szokott feketén is melózni. Múltkor Sós Pisti mondta is neki, óvakodj a hipótól, mert könnyen kifehéredsz és meglát az APEH, aztán nézheted magadat. Még a nyugdíjig van vagy tizenöt éve. Azt mondja: ő azt élve már meg sem éri. Ezt most csak úgy, itt az ágyszélén ülve gondolom végig. Mert ugye így négyen alkotunk egy csipet csapatot, vagy inkább egy szövegláda négyest. Mert ugye délutánonként, meg este, amíg az öreg Tamás bátyja be nem riglizi a vendéglő ajtaját, addig mi itt ülünk. Szopogatjuk a sörünket, jó magam inkább fröccsöket öntögetek le a gigámon. Lehet, hogy már borköves a torkom is. Mindig kérdik, miért krákogok annyit? A fene se tudja, de valami ingerli. Mondta is Török Laci: – Én a helyedben megmutatnám egyszer egy gégemesternek! Úgy döntöttem, nekem ne kukucskáljanak a nyelőcsövembe. Bírja, ameddig bírja! Aztán már úgyse lesz rá szükségem, ha pedig beteg, akkor az a másfél méteres sárgaföld, amit rám terítenek, igazi gyógyír lesz rá. Egyelőre befejezem az agykerekek tekerését. Felöltözöm, leugrom a boltba, mert elfogyott a kenyér. Sokat nem veszek, mert rám szárad, ezzel óvatosan kell bánni. Tudom, akkor még nem volt gond, amikor az asszony is itt virított. Lehet, hogy jó volt, talán igen, de mára már kevésbé hiányzik. Megcsalt azzal az undok, féreg apró emberrel. Olyan volt, mint a törpe, ki lehetett volna tenni a kertbe. De biztosan rájött arra a mondásra, hogy kis ember nagy bottal jár. Ez volt a csábító ereje biztosan annak a szobafestő fickónak, aki olyan kicsi volt, hogy csak létráról tudta a falat pemzlizni. Mikor megtudtam az esetet, felment bennem a pumpa. Mindig tudtam, én vagyok az erősebb. Erre edzettem is, nem is volt baj. Bemeszeltem a törpének, pár szobafelületű nyakast. Ott nyafogott az itató előtt, véres fejjel. Na már mindegy! Még szerencse, hogy az asszony megértette az idők szavát, nem kellett sokat lefetyelni neki. Szedte a sátorfáját és eltűnt a lakásból. Nem is tudom, hol lehet most. Azt hallottam, hogy a törpe szobafestőnél lakik, állítólag. – Na, akkor indulás a fürdőszobába! – ezt csak biztatásként mondtam.
Megjöttem a boltból, kellett volna egy kis felvágott is, de nem vettem, ezzel most felvágok, takarékos vagyok. Gyorsan összekapom magam és lecsoszogok a törzshelyünkre, a Muskátli Vendéglőbe. Ez a neve, mert Tamás bátyjának a felesége, Mária néni nagyon szereti ezt a fajta virágot. Úgy kidekorálja a vendéglőt piros muskátlival, azt hihetné az ember, hogy ez valami szoci találkahely. De szerencsére nem az, mert nem szegfű. A politikát mi mellőzzük, csak néha eresztünk meg egy-egy megjegyzést, ezzel is minősítve a magas politikát. Még szerencse, hogy nincs messze, két utcányit kell csak gyalogolni, nem fárasztó. Talán akkor, ha egy kicsit többet tankolunk mint amennyi a tartályba belefér és abból nem mindig csurog ki a kellő mennyiség. Néha azért túl-túl csordul, ez akkor fordul elő, ha nem iparkodik az ember kellő sebességgel az illemhelyre. Na de, ez ezzel jár, tehát számolni kell vele. Az utca kihalt, nincs egy lélek sem, most jöttem rá, persze azért ez az elvonulás, mert szombat van. Én csak lépkedek, unalmamban számlom a lépteimet. Egyszer elhatároztam, megszámolom, hány lépés a muskátlis, többször bele is fogtam. Négyszáz fölött mindig eltévesztettem, aztán abba is hagytam. Gondoltam, nem vagyok én Rockenbauer Pál, aki csak úgy megy az országos kékjelzésen és számolja lépteit. Az ajtón nem kellett kopogni, hiszen ki volt tárva, különben is, hülyének néznének, ha a kocsmaajtón kopognék. Köszönni azt szoktam, ilyenkor az ismerősök üdvözlik egymást. Azt is megfigyeltem már, ha egy idegen iszik a talponálló részben, az is köszön, még akkor is, ha nem láttuk egymást sohasem. Itt legalább udvariasak az emberek, van jólneveltség, még akkor is, ha azt mondják, oda csak a bunkók járnak. Persze itt is van ilyen gyalulatlan fajzat, de ezeket hamar helyreteszik, illetve megmunkálás alá veszik. A srácokat már messziről látom. Ott ülnek a törzsasztalnál, látom az arcukról, már bevették a jókedv gyógyszert. A gyógyszeres, üres tégelyek ott vannak az asztalon, sorban. Az orvosi utasítást be is tartják: – Nem rágni, lenyelni! Sorba kezet szorítunk, leülök, az én gyógyszeremet ki is kérik, tehát minden rendben van. Be is veszem, ne legyek egy perc hátrányban sem. Kérdem őket, miről folyt eddig az akadémiai székfoglaló? Hernádi Sanyi tájékoztat: – Arról faggattuk egymást, ki, mikor és hogyan kezdett el inni? Mindjárt gondoltam, hogy ilyen eget rengető, nagy kérdések kerültek az asztalra. Mindjárt a parlamentben képzeltem magamat, mert ez a kérdés ezt a formát követeli. Unszoltak, mondjam el az én verziómat, ők majd kérdeznek és kiegészítenek. Láttam rajtuk, hogy még nincs meg a székfoglalóhoz szükséges belső hangulat és felkészülés. Tóth Laci hozott gyorsan egy fehér nagyfröccsöt, melyet a gyógyszer oldására két hörpintéssel le is küldtem. Egy kicsit összpontosítottam és elkezdtem. Persze én komolyan gondoltam ezt az expozét, így is kezdtem. – Húsz éves lehettem, amikor anyám meghalt. Váratlanul, nem volt beteg, egyszer csak rosszul lett, összeesett és vége. Ő fogta össze a családot, hiánya miatt összeomlottunk. Apám nagyon szerette anyámat. Minden nap kiment hozzá a temetőbe. A bátyámmal egyedül maradtunk. Szótlanul bolyongtunk a lakásban. – Aztán ittál? – kérdezte Sós Pisti. – Eleinte, félve! – Később belejöttél? – kérdezett tovább. Mit válaszoljak erre? Tagadjam a dolgokat, annyit mondtam: – Eléggé! Ez már a többieknek is elfogadható válasz volt. Hernádi Sanyi azért még kíváncsi volt, mert megkérdezte: – Mennyire voltál hitelesítve? Most aztán színt kell vallani, mert ismernek. – Jobb napokon két, három liter. Ők is tudnak számolni, jártak iskolába, még ha esetleg bukdácsoltak is. Miből fedeztem a rávalót, kérdezték. – Voltak gondjaim, hiszen akkor még nem dolgoztam, de szereztem pénzt! – Hogyan? – kérdezték egy kicsit értetlenül. – Egyszerűen, otthonról elvittem valamit, elcseréltem. – Az öreged nem dühöngött? Egyszerű a válasz: – Mit tehetett volna? Hirtelen eszembe jutott, mondtam is a srácoknak: – Egyszer felültem az öreg kerékpárjára és aztán gyalog mentem haza. Egy hétig törzshelyem volt az ivóban! Ezt jó és merész ötletnek tartották. Sós Pisti indítványozta, hogy egy kört kérhetek ezért a remek ötletért. Mit volt, mit tennem, intettem Tamás bátyjának, aki a tőle megszokott gyorsasággal lerakta az asztalra a tele poharakat. Hörpölgettük az éltető folyadékot, beszélgettünk erről, arról. Egyszer csak megszólalt Tóth Laci: – Nekem mennem kell haza! Úgy mondta, mintha itt lenne a vég és neki okvetlen mennie kell. Nem is nagyon marasztalták a többiek. Csak annyi szöveg zuhanyt kapott, hogy: – Siess haza, vár a mama! – Majd kapsz az asszonytól! – Nem vagy egy festői látvány! – porzottak a megjegyzések. Tóth Laci állta a sarat, intett a kezével: – Sziasztok! – még hozzá tette: – Majd holnap elmesélem! – ezzel indult az ajtó felé és pillanatok alatt elnyelte alakját az éjszaka sötét leple.
Aztán a többiek is elszéledtek, csak magam maradtam egyedül, szinte árván. Még betekertem két fröccsöt, aztán úgy döntöttem, jómagam is útra kelek, hazafelé. Már az ajtóban lébecoltam töprengve, mikor egy ismeretlen fazon intett a söntéstől, menjek oda. Nem volt égbekiáltó nagy kedvem, de mégis ráálltam az ismerkedésre. Erős, nagy, tagbaszakadt fickó volt. Nem láttam sohasem ebben a kocsmában. Nyújtotta a kezét, bemutatkozott, de most kezdett hatni az utóbbi két fröccs, így nem értettem semmit. Ha most visszagondolok, kért két fél szagosat, olyan kerítésszaggatót, amelyet megint beöntöttem valahová. Arra már nem emlékszem, mert innentől, se kép, se hang nem volt.
Másnap ébredtem a sürgősségin. Feküdtem egy ágyban, a fejem, a jobb karom, meg a bal lábam gipszbe volt kipreparálva. Mozdulni sem tudtam. Órákig így feküdtem, nem szólt hozzám senki, olyan voltam az ottaniaknak, mintha ott sem lennék. Úgy mentek el mellettem, mintha én lennék a fogas. Már feljött a hold, teli pofájával, pont a képembe sütött, amikor kinyílt az ajtó és megjelent Sós Pisti, a maga valóságában. Összecsapta a kezét, amikor meglátott és annyit kérdezett: – Te még élsz? Aztán töredezett ismerettel előadta: – Összevesztél azzal a fickóval, de nem te voltál az erősebb!
Hozzászólások