Arra ébredt, hogy valaki megnyalja az arcát. Kinyitotta a szemét, gondosan körülnézett a hajnali erdőben és beleszimatolt a levegőbe. Most nem érezte a farkasok szagát. Az ébredő erdő ezernyi hangja, béke és nyugalom áradt minden irányból.
Az őzikéje állt előtte és játszani hívta.
– Nem lehet! – Szólt. – Tovább kell mennünk. Azt ígértem, hogy egy csodálatos helyre viszlek. Hallgasd csak az erdőt – súgta egészen közel hajolva az őzike füléhez. – Veszélynek nyoma sincs, minden csendes és nyugodt, közel lehetünk már – biztatta az őzgidát, pedig már több napja menekültek a farkasok elől. Fölállt, lábait kinyújtóztatta, majd nyelvével alaposan letisztogatta kicsinyét, és közben így szólt hozzá:
– Nemsokára elérjük a folyót. Ott élelem is lesz bőségesen, és talán rokonainkkal is találkozunk. Akkor annyit játszhatsz, amennyit csak akarsz.
Ebben a pillanatban mintha kés hatolt volna a szaglószerveibe, úgy nyilallt a farkasok jellegzetes szúrós szaga a tudatáig.
– Indulnunk kell – szólt az őzikéhez, és orrával meg-meglökdösve elindultak tovább a feltételezett folyó irányába.
Tempósan haladtak az ösvényen, de csak annyira, hogy az őzike ne fáradjon el túl hamar, mert egész nap menniük kell, ha életben akarnak maradni. Ez az egy esélyük volt. Állandóan a farkasok előtt haladni, minél nagyobb távolságban.
A nap már az égbolt tetején volt, amikor egy talán soha nem észlelt illatot érzett. Hirtelen tanácstalan lett, mert az ösztönei veszélyt jeleztek, de nem tudta, hogy ez a veszély milyen formában és honnan fog érkezni.
Amikor már egészen közel voltak az illat forrásához, emlékezett rá, hogy mi is lehet az. Méreg – gondolta. Ez mérgezett hús, amit az ember tesz ki a vadállatok ellen, de csak az elkóborolt házikutyák eszik meg, mert ők egész addigi életükben kapták az ételt. Megmutatta az őzgidájának az egyik bokor tövében lévő szerencsétlen vadnyúl tetemét, ami rendesen tele volt tömve méreggel, és elmondta mi is az valójában.
Újra tanácstalanság lett rajta úrrá. A farkasok szaga állandósult, és a méreg illata minden irányból érezhető volt.
– Elvétettem volna az irányt? – tette fel magának a kérdést, de mindjárt válaszolt is rá: – Ez a helyes irány, de gyorsabban kell haladniuk. Sokkal gyorsabban.
Alig haladtak azonban valamit előre, amikor hirtelen földbe gyökerezett a lába. Hangokat hallott, gépek és emberek hangját. A vészcsengő már szinte üvöltött a fejében. Tudta, hogy valami nem úgy van, ahogy lennie kellene, valami olyasmi fog történni, amit nem lehetett előre látni. Pár lépés után megtudta a választ: véget ért az erdő, pedig nekik erre kellett volna menniük! Erre még erdőnek kellett volna lennie! Sűrű, rejteket adó bokrokkal, égig érő fákkal, élelemmel!
Kinéztek óvatosan az erdőszéli bokrok rejtekéből és elhűlve látták, hogy erdő se közel, se távol nincs már. Ami valaha erdő volt, az most mind feldarabolva a fekszik földön arra várva, hogy elszállítsák. Tehát a sok mérgezett hús azért kellett, hogy nyugodtan tudjanak dolgozni.
Mit tegyen most? Nem tudta, hogy az erdőszélén haladva hová jutnak el, ha eljutnak egyáltalán valahová. Most már tudta, hogy nagyon nagy baj van. Zsákutcába hozta a kicsinyét, ahonnan nincs visszaút. Visszafelé nem mehettek, mert a farkasok így is túl közel voltak már, előre nem mehettek, mert az emberek nagyobb veszélyt jelentettek, mint a farkasok.
Ha a farkasok megennék a mérget, visszafordulhatnánk – gondolta. Más úton mennénk a folyóhoz, de erre nincs esély, mert a farkasok ugyanolyan jól tudják, mint ő, hogy a vadnyúltetemek halált hoznak mindenkire, aki megeszi őket. De ha valaki megeszi azt, aki a mérget megette, ő is meghal!
Már nem volt tanácstalan. Pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Az őzikét kicsit előre engedte, ahogy az erdő szélét követve haladtak tovább. Az őzike boldogan ugrált végre az anyja előtt, a rájuk leselkedő veszélyből mit sem sejtve.
Amikor meglátta a következő mérgezett húst, gondolkodás nélkül nyaldosta le róla a mérget. Nem érezte az ízét, szinte oda sem nézett, mert a kicsinyét figyelte, nehogy észrevegye, mit tesz…
Szinte lépésben haladtak már csak tovább, egyre jobban érezte, hogy a méreg elveszi az erejét. Lábon maradni, lélegezni is nehéz volt már. A farkasok már csak méterekre lehetnek – gondolta. Odahajolt őzikéjéhez, és odafigyelve, nehogy a hangja elárulja gyengeségét, azt mondta:
– Most végre játszhatunk egy kicsit. Kíváncsi vagyok, milyen gyorsan tudsz futni. Ezért fussunk versenyt, egészen a folyóig. Ha azt mondom most, akkor fuss előre, így az erdőszélén. Én majd csak később indulok, mert így igazságos.
Az őzike boldogan ugrált örömében, mert most végre megmutathatja, hogy mennyire felnőtt már és a folyóparton biztosan lesznek rokonaik, akikkel majd játszani is lehet.
– Nos felkészültél? – kérdezte kicsinyét, miközben még egyszer, tudta, hogy utoljára, végignyalta kicsi, törékeny testét.
– Ugye emlékszel, mire tanítottalak, amikor még egészen picike voltál?! – Mondta halkan. – Tudod, hogyan kell elrejtőzni éjjel, s ha menni kell, hogyan irányítanak a csillagok, hogy hol lehet finom ennivalót találni. Ugye emlékszel!?
Egészen közelhajolt. Arcát a kicsinye arcához érintette, majd alig hallhatóan így szólt:
– Fuss kicsim!
S az őzgida boldogan, önfeledten rohant vissza sem nézve.
Hozzászólások