A seregben a készültségi állapot a legfontosabb. Ezért meg is tettek mindent, értelem és sokszor értelmetlen viszonylatban is. Történt az eset, melyet szeretnék elmondani, pontosan 1957 egyik őszi napjának késő délutánján. Páncélos ezred volt a miénk, ahol én a tényleges sorkatonai szolgálatomat abszolváltam éppen, mint egy képzeletbeli egyetemi évek valamelyikét. Három zászlóaljból állt, ezek voltak a páncélosok és még volt két zászlóalj, amelyek kisegítő tevékenységet láttak el, műszakiak, meg a hadtáp. Ezt így nyíltan elmondhatom ötvenkét év után, nem árulok el katonai titkot, hiszen már sereg sincs. Pedig jó lenne, mert a mai edzetlen, csenevész, tévelygős, csellengő fiatalokat egy kis férfias kiállású móresre tanítás jobb irányba terelné. Visszatérve a történetre, a páncélosoknál a létszám nem nagy, mivel a harckocsiban csak négy ember fér el, a vezető, töltő, irányzó és a parancsnok. Egy század, minden kiegészítő figurájával együtt, nem több mint harminc fő. A teljes biztonságra való felkészülés, az azonnali bevetés érdekében a századok külön beosztás szerint hetente egyszer huszonnégy órára ügyeletes alegységet adtak.
Az ügyeletes alegység fogalma és felkészültsége szerint ebben a huszonnégy órában ügyel. Nem mehet sehová, nincs kimaradás, nincs kantinba járás, bent tartózkodnak a körletben. Mindig olyan helyzetben kell lenniük, hogy ha elhangzik az ügyeletes tiszt parancsa: – Ügyeletes alegység, riadó! – akkor teljes díszben – ruházat, hátizsák, gázálarc, fegyver – rohanás az ügyeletes tiszti iroda elé, harci alakzatban, felsorakozva. Ezért éjszaka is ruhástul kell aludni, mert a riasztást követően a legrövidebb időn belül ott kell állni az ügyeletes tiszt előtt. Tehát az a cél, hogy a vesztegetni való idő egyenlő legyen a nullával. A riadóztatott katona szinte szárnyak nélkül is repüljön a megjelölt helyre, hogy aztán a harci parancs azonnal kiadható legyen.
A katonai értékelés szerint a katona ahogy bevonul erre egyáltalán nem képes. Tehát gyakoroltatni kell, hogy szokja a kiképzést. Azért folyamatosan, ne felejtse el, mi volt tegnap, mit kellett tenni. Ugyanis a katona nagyon feledékeny. Egyik őrmesterünk ezt úgy definiálta, hogy: – A katona egy ruhába bújtatott hústömeg és csak a baszogatás által válik katonává! Van benne valami igazság, ha most visszagondolok azokra az időkre. Tehát ennek az a folyamata, hogy a katonát állandóan foglalkoztatni kell, ellátni feladattal, képezni, hogy igazán harcra kész legyen.
Az ezred szolgálati eligazítását a soros ügyeletes tiszt mindennap délután ötkor tartotta az alakulótéren. Ilyenkor a szolgálatok megkapták a feladatukat, így az ügyeletes alegység parancsnoka az egységgel együtt. Aztán mindenki ment a dolgára. Az ügyeletes alegység „ráncba szedése”, mindig függött az éppen szolgálatot teljesítő ügyeletes tiszt vehemenciájától. Ugyanis volt olyan tiszt, aki egyszer-kétszer riadóztatta az alegységet, próbára téve gyorsaságát. De előfordult, hogy eltelt egy hét a korábbi és az új szolgálat között. A katona pedig gyorsan tanul és könnyen felejt mottója szerint elfelejtette mit tett a múltkor, tehát gyakoroltatni kellett. Ilyenkor a riadóztatás sokszor, ötször-hatszor is ismétlésre került.
Ilyen volt ez a történet szempontjából fontos alkalomkor is. Még nem volt nyolc óra, de már kétszer kellett az alegységnek végigtrappolnia azt a nyolcszáz métert, amely a század körlete és az ügyeletes tiszt között elterült. A második alkalommal a korholás olyan szintű volt, hogy a katonák biztosra vették, lesz még egy újabb alkalom, amikor kipróbálhatják a futást, teljes harci díszben.
Vissza is kullogtak a körletbe. A futástól sokan kifáradtak, visszaérve leültek a stokira, vagy éppen a szörnyen féltett és mértanilag mindig elválólagosan téglatestre emlékeztető ágyra és megpróbáltak lazítani. Most még a történet poénja kedvéért azt is el kell mondani, hogy a riasztás úgy történt, hogy az ügyeletes tiszt felvette a telefont és leszólt a századhoz: – Napos, riadóztassa az ügyeletes alegységet! – mondta. – Értettem! – nyugtázta a napos és a hosszú folyosó végéről, a napos asztaltól, torka szakadtából kiabált, kiadva a parancsot: – Ügyeletes alegység, riadó! Erre a katonák összekapták magukat, fogták a felszerelést és irány az ügyeletes tiszt. De közben a huncut katonák, mert ugye az ugratás az mindig ment, szerették froclizni az éppen ügyeletes alegységet. Sokszor, csak úgy bekiabáltak: – Ügyeletes alegység, riadó! Erre néhányan ugrottak, azt hitték, hogy komoly a dolog. Aztán mikor kiderült, hogy csak vaklárma volt az egész, nagy lett a balhé belőle. Az ugratást, végző katonát ilyenkor jól megszorongatták.
Szóval csendesen teltek a percek, a második lefutás után. Viccelődtek, beszélgettek amikor valaki balhéból bekiabálta: – Ügyeletes alegység, riadó! A katonák körbenéztek, nem tudták eldönteni, hogy most tényleg riadó van, vagy csak valaki ugratja őket. A napost nem találták a helyén, az ügyeletes tisztet mégsem kérdezhetik meg, hogy tényleg riadó van, vagy sem. Ott álldogáltak, néhányan teljes díszben, mikor újból valaki kiáltott: – Ügyeletes alegység, riadó! A katonák összenéztek, a rangidős intett, gyerünk és elkezdtek futni az ügyeletes szoba irányába.
Az ügyeletes tiszt közben elfogyasztotta a vacsoráját és eldöntötte, még egyszer riadóztatja ezt a trehány egységet. Felvette a telefont, háttal állt az ablaknak. Bemondta a telefonba a riadót, a napos nem szólt egy szót sem. Letette a kagylót, megfordult és az ügyeletes alegység ott állt, rendben, az előírásoknak megfelelően, fegyelmezetten, pisszenés nélkül.
A katona a váratlan dolgokon sem lepődik meg, nem is lehet, hogy nézne ki, ha minden puskalövésnél ezt tenné. Így volt ezzel az ügyeletes tiszt is. Csak annyit mondott: – Látják, így kell ezt csinálni
Hozzászólások