Itt fűzött anyámmal egykor össze
mára csomóvá görcsölt köldököm.
Emlékek lánca köztem és közte,
feléje megyek, de nem költözöm –
A remény-virág, mely naponta hajt,
munkába hívta tevékeny őseim.
Lassan rakták otthonná a talajt,
de nélkülük nem lenne kő se itt –
Látom, szavanként lopják hazámat,
azt is megmondják, hogy ki a magyar.
Nyitom is én érvre szelíd számat,
de túlcsattogja sok hangos agyar –
Vakított stiglicek tépelődnek,
a Nap is kozmopolitán ragyog.
A fészekbe már rég belenőttek,
a kis kakukkok mára már nagyok –
Vizezett pátosz oldja a múltat,
az emlékre már kómában szavaz.
Tegnapi érdem falhoz szorulhat:
túl sok a plakátokon a ragasz –
Érzem mégis: otthon még az itthon,
a szívemnek hiszek, semmi másnak.
Kik nyálkutyák csókját törlik titkon,
örülnek az elvárt csaholásnak –
Itt álmodtam sosem-volt tavaszban
rigófüttyös reggelt, boldog nyarat.
Pacsirta is szitált nagy magasan,
látta, ahogy a nagyapám arat –
Érzem, hajolva az anyaföldig,
ahol már a hangyák is látszanak,
az ember lelkét szinte teletöltik,
az angyalok fűszálakon játszanak –
Hozzászólások